Richmond Park

Szombat reggek kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy hétágra süt a nap, ami itt, lássuk be, nem olyan nagyon gyakori. Egy kicsit még gyűjtögettem a bátorságomat, közben reggeliztem, pelenkáztam, stb. Majd mikor már elég bátorságom összegyűlt, odalopakodtam a Civilization-ben elmerült férjem mögé, és nagyon mosolygósan, jókedvűen, ámde határozottan azt mondtam: Láttad milyen szépen süt a nap???
Kicsit lefagyott az arca, amiből tudtam, hogy tudja mire gondolok, de azért még reménykedik. Azt válaszolta, hogy 'mhm'.
Mentem még egy kört, aztán jelentőségteljesen kezdtem ránézni. Ő nagyot sóhajtott.
-Éééérteeeed.....?...
-Jah. - mondta ő, és láttam rajta, hogy már nem nagyon reménykedik.
Gyorsan előterjesztettem, hogy el kéne nézni végre abba a Richmond Parkba, merthogy már mióta terveztük, hogy majd megnézzük, és nincs is ennél jobb alkalom. Picit még próbálkozott, hogy dehát hideg van, de nem hagytam magam, hanem csak elkezdtem készülődni, és mikor a gyerek beszíjazva rúgkapált az autósülésben, feladta és ő is összeszedte magát. Kicsit meg is lepődtem, nem túl gyakran van olyan, hogy neki nincs kedve valamihez és mégis beadja a derekát, még kevésbé akkor, ha a dologhoz ki is kell lépni a lakásból.
Mielőtt azt gondolnátok, hogy mekkora barlanglakó a Zuram, el kell, hogy mondjam, hogy ez azért van így, mert ő nem irodában rohad egész nap munka címén, hanem szerencsés, és levegőn van (direkt nem írtam, hogy friss levegőn, mégiscsak Londonban lakunk), meg nincs helyhez kötve mint én jelen pillanatban, hanem a munkája része, hogy mindig úton van. Igen, tudom, irigykedtek. Én is. Na szóval míg nekünk egyszerű halandóknak az a kikapcsolódás, hogy kimozdulunk végre és éri egy kis nap a fejünket, neki az a kikapcsolódás, ha végre alsógatyában lógázhat a számítógép előtt és egyhelyben maradhat.
Szóval rém szerencsésnek éreztem magam, mikor elindultunk, egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen. Tényleg hideg volt egy kicsit, de felöltöztünk melegen, és tök hamar oda is értünk a parkba.

Akit érdekel, itt megnézheti mit kell róla tudni, engem annyi érdekelt az egészből, hogy szabadlevegő, nagy zöldterület meg vannak benne szarvasok, hurrá.
Mikor megérkeztünk, sikerült rácsuknom a csomagtartó ajtaját a szegény Gábor fejére, nem elég, hogy tönkretettem a szombati láblógázást egy potenciálisan fárasztó kirándulással. Mindezek ellenére iszonyú jót sétáltunk, és tényleg voltak szarvasok, és végül egészen meleg lett.
Mikor már lépni alig bírtam (addigra kb 4 órát sétálgattunk megállás nélkül, és nagyon nem vagyok edzésben), és a Gábor kimondta azt a rettegett mondatot, hogy 'kezdek éhes lenni'*, már úton voltunk vissza a kocsihoz, de még így is beletelt majd 45 percbe, mire be is ülhettünk. (Most kell elolvasni a csillagozott lábjegyzetet.) Én innentől kezdve nem szólaltam meg csak ha muszáj volt, egészen addig, míg meg nem főztem gyorsan az ebédet, de akkor nagyon megköszöntem a szép kirándulást, és biztosítottam róla a Kedvest, hogy most legalább két hétig nem fogom kiráncigálni a hétvégi láblógázásából. Végülis elég közel lakunk 2 parkhoz is, ha nincs is bennük szarvas, oda bármikor kivihetem a Vikit egy picit. Úgyis egész végig csak azzal volt elfoglalva, hogy a babakocsi belsejét nyalogatta és hiába próbáltam neki megmutatni a szarvasokat, hogy 'nééézd, milyen aranyosak, ott vannak a szarvasok, néééézd Viki! Viki! Viki! Ne a füvet nézd, ott vannak a szarvasok.... ehhh. Akkor oddadlak Apának...'

* Tudniilik ha kimondja, hogy 'kezdek éhes lenni', az azt jelenti, hogy 20 perc múlva már nem fog semmilyen kérdésre normális választ adni, hanem csak mormogásokat, és 40 perc múlva a fejed is leharapja, ha megszólalsz. Ilyenkor (szerinte lendületesen) szerintem agresszívan vezet és káromkodik a töketlenkedő sofőrökre. Ha 60 perc is eltelik, akkor szédülni kezd és jobb a látószögén kívül tartózkodni. Ilyenkor egy fél tehenet is megeszik végül. Minden pasi ilyen?