Vikire rájött az ötperc attól tartok, de már vagy 4 hete tart... Nagyon tetszik neki, hogy fel tud állni kapaszkodva, ezért minden, de tényleg minden alkalmat megragad, hogy villogtassa a tudását. De persze nem jó akárhol felállni, az az igazi, ha valakinek a nadrágjába kapaszkodva lehet, mert akkor még sokszor ölbe is veszik, és olyan magasról tök jó a kilátás. Nagyra is értékeljük a tehetségét, de azért vannak határok. Mert azt azért már nem értékelem olyan nagyon, hogy a konyhába is követ és felkapaszkodik, mert mindkét lábamon markolja a nadrágot (igen, volt már, hogy lehúzta), és imbolyogva egyensúlyozgat. Ezért aztán ha arrébb lépek egy picit, akkor ő elzuhan, szóval nem tudok arrébb lépni. Így pedig nem lehet főzni. Ha éppen nyershúsos vagy lisztes a kezem (vagy akármilyen maszatos, ami főzés közben igen gyakran megesik), akkor nem tudom felvenni sem, hogy kivigyem, de a mosogatóig is nehezen érek el, hogy kezet mossak. Nem beszélve arról, hogy a sütő ajtaja is elég forró tud lenni, meg a tűzhelyen lévő edényekből simán kicsaphat a forró zsír/olaj/víz. Amikor végre mégis sikerül visszavinnem a szobába a játékkupac tetejére, akkor alig bírom lefejteni magamról, és amint sikerül, éktelen visításba kezd, mert hogy is gondolom, hogy ÉN... ŐT...LERAKTAM!! Hallatlan, de igazán. Nem törődök a visítással, mert csak hiszti, és visszamegyek a konyhába. Nem egész egy perc kell neki, hogy utólérjen és újra a nadrágomba csimpaszkodva dőlöngéljen mögöttem. Megint visszaviszem, megint visít, megint utánam jön, és így tovább. Ugyanez van, ha leülnék reggelizni, vagy a laptophoz. És ha rövid nadrág van rajtam, akkor a bőrömbe mélyeszti a kis körmeit és úgy kapaszkodik. Aucs. Rémesen fárasztó, és nagyon nagyon naaaagyon bosszantó.
Az utóbbi időben ezért vagy elbliccelem a főzést vagy a délutánra időzítem, amikor az apja nadrágjába csimpaszkodva dőlöngélhet. Minden szép és jó, amíg ki nem megyek a szobából. Mert ha kimegyek, akkor összedől a világ, nyilvánvaló, hogy örökre eltűntem a föld színéről, és ezt nem lehet visító hisztérikus bőgés nélkül kibírni. Ez nagyban 'megkönnyíti' a délutáni elalvást például... Vagy hogy kimenjek pisilni. A nagydolgot már meg sem említem. Emelje fel a kezét, akit rendszeresen nagyra tátott szájjal, csodálkozva bámul valaki, mikor a WC-n ül. Ok, köszönöm anyukák. A többiek meg hagyják abba a röhögést, ami késik nem múlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése