Kutya

Ez most lehet, hogy hosszú lesz, de sokrétű a dolog, és lényegében nem is a Vikiről szól. Csak szólok, hogy előre tudjátok...

Ennek a bejegyzésnek az apropója az a mai eset, ami akkor történt, mikor Vikivel hazaértünk a boltból. Normál esetben a babakocsi az autó csomagtartójában lakik, így nem kell a másodikra felcipelnem, hanem csak kiszedek belőle mindent amit fel akarok vinni (a gyereket beleértve), és így egy körben megoldható a lépcsőmászás. Persze mire felérek néha rendesen leizzadok és remegnek a kezeim a sok szatyor meg a Viki súlyától, de azért megoldom. Most viszont a kocsi szervízben van, ergo a babakocsit is fel kell vinni. Épp örültem, hogy sikerült átvonszolnom a babakocsit az abnormálisan magas küszöbön anélkül, hogy a Vikire csapódott volna az ajtó. Rohadt nehéz volt, mert még benne ült a Viki, az alsó kosárban egy nehéz szatyor, meg a fogódzkodóján (mi a fenének hívják azt a részt aminél fogva tolod???) is lógott egy. Szóval épp örültem, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és éppen kezdtem a felcipekedés logisztikáján filózni, amikor hallottam, hogy az alsó lakásból rohan ki a kutya. Akkor is ilyen hangja van, meg így rohan, amikor sétálni viszik, de rögtön tudtam, hogy nem erről van szó, hanem kiszökött, mert mindkét gazdáját a parkolóban láttam, mikor a babakocsival küzdöttem a küszöbön.

Abban a miliszekundumban pánikba estem. Ez a dög egy ilyen ronda, közepes méretű, terrierfejű, gonosz kinézetű, kövér.... na... dög. Nem mintha ez sokat számítana, mert ugyanígy pánikba estem volna egy kedves kinézetű törpeméretű szörmókkutyától is (majd lejjebb meglátjátok miért). A Viki még mindig be volt szíjazva a babakocsiba, tudtam, hogy nincs idő kivenni míg a kutya odaér (kb 1 másodperc), elkezdtem hát felvonszolni a dögnehéz babakocsit a lépcsőn. A kutya odaért. És a kutya meg közöttem volt a Viki a kocsiban. Csak azt mondogattam magamban, hogy b@sszameg, b@sszameg, b@asszameg, gyorsan elkaptam a babakocsi elejét is és valahogy megfordítottam, hogy én legyek a Viki meg a kutya között, miközben följebbvonszoltam magunkat két lépcsőfokkal. A Viki elkezdett sírni. Ezalatt villámgyorsan lejátszódott a fejemben az a képsor, hogy a kutya vádlinharap, én meg elejtem a babakocsit, de pont nem érdekelt az sem, ha leszakítja a lábamat, de ha a gyerekemnek baja lesz, én a két kezemmel verem szét azt az ocsmány pofáját. Valahogy elértem a lépcsőfordulót, befordítottam a babakocsit a kutyának háttal, és remegő kezekkel kicsatoltam a Vikit. Míg felértem az első lépcsősoron, a dög kutya háromszor rohant oda hozzánk aztán vissza az ajtóhoz, én mind a háromszor ráordítottam. Mikor sikerült a Vikit végre kiszabadítani, a kutya éppen lennt volt, én meg hallottam, hogy nyílik a lakásuk ajtaja és kijön a négyéves gyerek, már onnan kiabálva, hogy 'Apa, kiszökött a Champ'... Mire végigmondta, én már a lakáskulccsal vacakoltam a másodikon, a babakocsi meg a bevásárlás az első emeleti lépcsőfordulóban várta élete jobbra fordulását. Mikor végre becsuktam magunk mögött a lakásajtót, mindenem remegett. Az egész legfeljebb egy percig tarthatott, de életem egyik leghosszabb és legszarabb perce volt. Viki abbahagyta a sírást mikor kivettem a babakocsiból és most döbbent, könnyes szemekkel nézett rám. Nagyon sokáig ölelgettem...

A nappalink ablaka a parkolóra néz, így láttam mikor a kutya gazdája visszajött, és mikor már biztos voltam benne, hogy a rohadt dög be van zárva, kimentem és felhoztam az elsőről a cuccainkat. A lábaim még egy órával az eset után is remegtek és ha őszinte akarok lenni, most sem állok messze a sírástól. Mindebben az a legnagyobb gáz, hogy egy részem egész idő alatt tudta, hogy a kutya nem fog minket bántani, hiszen három gyerekkel lakik együtt, akik közül az egyik 6 hónapos kisbaba és a szülei simán hagyják körülötte ugrálni a kutyát, mikor a babakocsijában alszik, meg minket is majdnem minden nap lát, még akkor is, ha csak az ablakon keresztül. És persze később rájöttem, hogy ha nem esem pánikba, hanem higgadtan bírok gondolgozni, akkor csak annyit kellett volna tennem, hogy kinyitom az ajtót, had rohanjon ki a parkolóba, és simán nyugodtan felvihettem volna a Vikit meg a bevásárlást is.

Hogy miért estem pánikba, ha mindezt tudtam? Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy kutyafóbiám van. Nem egy kutyától félek, hanem az összestől, és nem számít, hogy a dolog mennyire megalapozott, ez sokkal mélyebben gyökeredzik, minthogy befolyásolni tudnám. Az eszemmel én is tudom, hogy a kutyák szeretnivaló, odaadó lények és sok embernek a kutyája a legjobb barátja, akire mindig számíthat, hogy cukik meg családtagok, stb, stb, de számomra mindez nem jelent semmit.

Mióta az eszemet tudom, sorban értek a kutyákkal kapcsolatos rossz élmények. Már abban az egészen kicsi korban is mikor testünk-lelkünk megtanulja mi biztonságos, mi nem. Mikor megtanuljuk, hogy a tűzhöz nem érünk, mert megéget, hogy ha leesünk valahonnan, megütjük magunkat, és hasonlók. Számomra a tűz, a zuhanás, és a hasonló ésszerű veszélyek között egyenrangú félként szerepel a kutya, és ha meglátok egyet, minden egyes sejtem riadót fúj és készenlétbe áll a menekülésre. Olyan szintű ez az ellenérzés, hogy a kutyaugatást konkrétan fizikai fájdalomként élem meg, és a kutyák szagánál, míg volt szaglásom, előnyben részesítettem volna szart szagolni.

Tudom, most sokan ingatják a fejüket, hogy ez tök hülyeség, meg biztos túlzok, de higgyétek el, nem így van. Ez az egész kihat egy csomó mindenre. Például attól függően választok útvonalat, ha gyalog kell mennem valahova, hogy mennyire forgalmas az adott út, mivel nem vagyok képes a kerítés mellett, a járdán sétálni, ki kell mennem az úttest közepére, a lehető legtávolabb a kutyáktól. Nem egyszer sírtam el magam a sokktól, mikor egy kutya a kerítés mögött hirtelen felbukkant és elkezdett ugatni. Mielőtt valakihez vendégségbe mennék, mindig megkérdezem, van-e kutya a házban, és ha van, inkább nem megyek. Ha mégis muszáj, egész idő alatt olyan idegállapotban vagyok, mint egy megfeszített rugó, készen a menekülésre.

Ha lenne olyan hely a világon, ahol tilos kutyát tartani, komolyan megfontolnám, hogy odaköltözöm. Ha életemben többet nem látnék, hallanék kutyát, nem lenne hiányérzetem. Ezek után eléggé nagy szívás, hogy a férjem imádja a kutyákat és teljesen egyértelmű számára, hogy amint lehet, lesz kutyánk. Ha csak rajtam múlna, soha nem lenne, de azt nem akarom, hogy az én félelmeim a Vikire átragadjanak. Azt akarom, hogy szeresse a kutyákat, ahogy az apja szereti, hogy megélje mindazt a pozitívat, amit a kutyák olyan sok embernek jelentenek. Nem tudom, hogy fogom az egészet kivitelezni, csak a gondolat hogy egy kutya ugráljon a gyerekem körül szorongással tölt el. Hogy kitegyem valami olyannak, ami az én ösztöneim szerint halálos veszély... Csak abban az egy dologban reménykedem, hogy ha egészen pici kora óta ismerem majd a kutyát, és a kutya is a Vikit, akkor talán tudok majd bízni benne eléggé. Nem hiszem, hogy valaha lesz kutya, akit szeretni tudok, de a bizalomban reménykedem. Szeretném. De olyan nehéz...

Telefonbetyár

Nagyon régen nem írtam, mert nincs rá időm, amikor meg van, akkor inkább pihenek. Az van ugyanis, hogy a Zuram az Olimpián dolgozik heti hat napban (bővebben itt), így aztán szinte az egész napom a Vikivel megy el, ha meg éppen nem vele kell foglalkozni, mert mondjuk alszik, akkor vár a házimunka, főzés, stb. Szal fárasztó, na, nincs már sok másra energiám.

Viszont a minap olyan vicces történt, hogy muszáj elmesélni. Viki szeret dolgokat pakolgatni (nem el- hanem szétpakolni persze), és viszonylag sok időt tölt azzal, hogy a hálószobánkban a fehérneműs fiók tartalmát szétterítse a szőnyegen vagy a bébi piperecuccokat rakosgassa egyik dobozból a másikba. Elég ügyesen szótfogad viszont, tudja, hogy mivel nem szabad játszani, ezért a telefonokat, Kindle-t meg ilyesmit nyugodtan kint szoktam hagyni az éjjeliszekrényen, mert nem nyúl hozzá. Általában nem nyúl hozzá.

Valamelyik nap múlt héten a konyhában vacakoltam valamivel, a Viki meg szokásától eltérően nem rázogatta sikítva a bébikaput, hogy azonnal jöjjek ki onnan, hanem elvolt csendben valamelyik szobában. Kicsit gyanús volt a dolog, de örültem, hogy háttérhiszti nélkül mosogathatok egyszer. Hallottam, hogy vihorászik meg blablázik valamit, szóval lehetett tudni, hogy nincs baja, jól szórakozik, szóval nem aggódtam. Eltelt kb negyed óra, mikor úgy döntöttem, csak megnézem mit csinál már, kezdtem aggódni, hogy zsírkrétát eszik vagy ilyesmi (nincs is itthon zsírkréta).

Mikor beléptem még nem tűnt fel semmi, nem volt összerajzolva a fal, csak csekély mennyiségű alsónadrág hevert a padlón és a gyerekem is mosolygósan álldogállt az éjjeliszekrény mellett. Várjunk csak... mit csinál az éjjeliszekrénynél? Csak nem a telefonomat takargatja a kis tenyerével? Jaj, basszus, mit nyomkodott rajta? Felkapom a telefont, azt írja 'unknown command', kicsit megnyugszom, oké, csak valami összevisszaságot pötyögött. Aztán... Miért van kis telefonkagyló a bal felső sarokban??? Gyorsan vagy ötször egymás után megnyomtam a piros gombot, amíg vissza nem tért a főképernyő és el nem tűnt mindenféle nemkívánatos ikon. Közben kérdezgettem a Vikit, hogy 'mit csináltál, ugye nem hívtál fel senkit, felhívtál valakit??? miért játszol a telefonnal, tudod, hogy nem szabad vele játszani, ejnye ejnye ejnye...' Viki közben boldogan vigyorog rám, én meg gyorsan megnéztem a híváslistát, biztos ami biztos. Hát kiderült, hogy sikerült neki megnyomni az újratárcsázást és felhívta a Mamit!

Gyorsan én is felhívtam, hogy kiderítsem mi történt. Az első csörgésnél felkapta a telefont, kiderült, hogy már vagy 10 perce 'beszélgettek', a Mami azt hitte én is ott vagyok, csak hagyom a Vikit dumálni, mert olyan kis beszédes hangulatban volt. A Viki mondogatta neki, hogy 'szia' meg hogy 'hello' és vihogott egy csomót meg szövegelt a maga is bébinyelvén. Még a Mami viccein is nevetett, meg akkor is, mikor Mami megkérdezte tőle, hogy ott van-e az anyukája... Nagyon jót röhögtünk a Mamival, azóta is mindenkinek elmeséljük a sztorit, a Vikit meg jól leszídtam, nem szabad a telefonnal játszani :)

A kis huncut :)))