Azúgyvolthogy...

Na szóval az úgy volt, hogy azt mondták írjak blogot. Azok mondták, akik lusták mindig kérdezgetni, hogy mi újság, és inkább mindig készen kapnák a híreket :) Na hát akkor itt van, tessék, remélem tetszeni fog. Előre is szólok, hogy nagyrészt Eperkéről fog szólni (hivatalosan Victoria a neve amúgy, aki nem tudná), szóval aki unja a bébi-történeteket, az kapcsoljon máshova, nem veszem a szívemre :) Akit meg valami konkrétan érdekelne, az kérdezze meg egy hozzászólásban, és akkor írok arról is. Írok én bármiről, csak kérni kell :) Ne legyetek szégyenlősek, én sem leszek az, megígérem :)

Kezdjük akkor az elején, tudniillik, hogy Eperke megszületett 2011 május 20-án, olyan háromnegyed 5 körül délután, aminek az én anyukám rendkívül örült (na persze nem volt ezzel egyedül), mert szegény nagyon szenvedett egész nap. Emlékszem, hogy a szülés közben 2 fájás között néha rápillantottam, és lelkiismeretfurdalásom volt, amiért rávettem, hogy ott legyen velem. Persze előre nem tudhattam, de most már értem, hogy a világon a legvacakabb érzés, ha a gyereked szenved és nem tudsz neki segíteni. De héjhó, jelentem, nem volt az olyan rossz mint amilyennek látszott, és a végeredmény igazán csodálatos, szóval megérte. Aki viszont nagyon meglepett, az a kedves Apuka (a Zuram, Párom, Kedvesem, avagy a Gábor, mikor mi illik éppen a szituációhoz), aki nemhogy hősiesen nem rohant el, hanem békésen tűrte, hogy majdnem eltörtem a kezét, végig bátorított és nagyon nagyon jó volt, hogy ott volt. Az ő verzióját majd megírja ő az ő blogjában, ha végre eljut odáig, hogy megint közzétesz egy bejegyzést.

Na szóval megérkezett Eperke, hivatalos nevén Victoria. Igen, így c-vel meg rövid o-val. Nem felvágásból, hanem mert angol nyelvterületen fog felnőni a szentem, és kinek kell, hogy egyfolytában hozzátegye, mikor bemutatkozik: with a K...
Na rögtön kiderült róla, hogy nagyon kiváncsi, még alig érkezett meg, máris elkezdte szemügyre venni a világot és úgy 1-2 órát rögtön nézelődéssel töltött. Azóta is szeret nézelődni, kb 4 hete már mosolyog is és 2 hete egyre bővíti a szókincsét. Olyanokat mond, hogy: gü (ez a kedvence), glueeee, ingrrro meg hasonlókat. Ebben persze semmi fura nincs úgy amúgy, hanem az fura, hogy én mindezt a világ legeslegcsodálatra méltóbb dolgának tartom, és úgy örülök minden kis röffentésnek (meg pukinak, kakinak, pisinek és hasonlóknak), mintha minden egyes alkalommal megnyerném a lottó ötöst. Most aki nem ismer eléggé, az erre megvonhatja a vállát, és mondhatja, hogy persze, így van ezzel minden anyuka, DE...

Aki eléggé ismer, az tudja, hogy én egészen pár évvel ezelőttig igencsak fintorogtam a kérdésre, hogy mikor lesz gyerek, sőt sokáig hangoztattam, hogy nekem ugyan soha, és úgy is gondoltam. Meg voltam róla győződve, hogy ez nem nekem való: nekem nem hiányzik a kötöttség, a felelősség, a lemondások, ami mind ezzel jár, én nem akarom, hogy az énemet elnyomja az 'anyukaság'. Kizárt dolognak tartottam, hogy megérje olyan sok mindent feladni, azért, hogy egy ilyen kis apró lénynek szenteljem magam. Félreértés ne essék, akkor is tudtam, hogy sokaknak ez minden vágya, de úgy éreztem, egyáltalán nem nekem való. És most nézzenek oda...

Egy csomóan megkérdezték tőlem, milyen érzés anyukának lenni. Nehéz elmagyarázni. Mintha átkapcsolt volna az agyam, a lényem egy másik koordinátarendszerbe (az anyukák biztos tudják, mire gondolok). Sose tudtam volna elképzelni, hogy valami (valaki) ennyire megváltoztathatja a világot, miközben a világ cseppet sem változott. Igen, van egy csomó lemondás, egy csomó felelősség, hihetetlen sok kötöttség és igen, úgy érzem a lényem egy részét fel kellett adnom. Amire nem számítottam az az a mérhetetlen boldogság, amit érzek, ha az a picuri kislány rámmosolyog. Abban a pillanatban jelentéktelenné válik minden, amit negatívumnak lehetne nevezni. Nem aludtam hetek óta? Kit érdekel? Tíz perce még én is bőgtem az idegességtől, kimerültségtől, frusztrációtol, hogy nem tudom, miért sír? Meg se történt, ha most éppen mosolyog. Minden megéri, ha ő mosolyog. Szerencsére sokat mosolyog :))