Na jó, beismerem, hogy marha türelmetlen vagyok. Van ugyanis egy hang, amitől világ életemben mindig mosolyognom kellett (rossz napjaimon legalábbis, a többin hangosan röhögtem tőle), ez pedig a babakacagás. Még akkor is, amikor úgy néztem a bébikre, mint ijesztő, titokzatos kis teremtményekre, akiktől jobb távol maradni, az a gurgulázós kis nevetés mindig feldobott. Aztán mikor terhes lettem elkezdtek adni a tévében egy reklámot, amit most nézzetek meg, mielőtt tovább olvasnátok. (Ok, csak az első 15 másodperc az érdekes.)
Na hát gondolhatjátok, hogy attól a pillanattól kezdve azt várom türelmetlenül, hogy a kis Viki gombóc is így kacagjon. És szerintetek kacag? Persze hogy nem. Nyitott szájjal vigyorog (meg kell zabálni olyan édes), ha néma filmen néznéd, azt hinnéd hangosan nevet, de hang igaziból nem jön hozzá. Pedig nagyon igyekszem. Ennyi hülye grimaszt már óvodás korom óta nem vágtam, táncolok neki meg idióta hangokat adok, mint valami zakkant udvaribolond, úgy strapálom magam, és ő meg csak néz rám elkerekedett szemekkel: 'minden oké??'. Úgy kábé egy hónapja sikerült kicsikarni belőle egy 2 másodperces hiii-hiiii-heeeee-t, de nem olyan jó kis kacagósan. (Azést én ezt is nevetésnek könyveltem el, biztos ami biztos).
Szerdán elvittem méreckedni (6.3 kg, köszönöm kérdésed), aholis szóba elegyedtem egy szintén várakozó anyukával. Boldogan újságolta, hogy Vikinél 2 héttel fiatalabb Zachary-ja (szép név...) nagyon szeret úszni menni, mindig végig kacagja. Micsinál, b@zmeg??? - gondoltam kedvesen. Nehogymár az övé kacag az enyém meg nem.
Aztán kb két napja épp a hasamon léptetgettem a porontyot (mindennapos reggeli tevékenység, szereti, mosolyog tőle), amikor váratlanul.... egyszercsak... de nem. A bébikacagás első hangját sikerült neki produkálnia, aztán elhallgatott. Én persze rohantam vele a Daddyhez a nappaliba: 'Nevetett!!!'. Gábor mondta, hogy 'aha, jó' (épp valami életbevágóan fontos internetes dologgal volt elfoglalva mint általában). Hát leültem a gyerkőccel a fotelba és megint előadtam a hason mászkáltatást. És megint adott egy kis hangot a mosolygáshoz! Na erre már az apája is felkapta a fejét és büszkén mosolygott, de ennél több még azóta se lett. Pedig puszizgatom a kis puha pociját meg a talpacskáit, feldobálgatom a levegőbe (imádja), járkáltatom a hasamon, csörgetem neki a csörgőt, énekelek (Gábor szerint nem kéne hamis éneklésre szoktatni a gyereket), grimaszolok, viccet mesélek neki, de csak nem alakul az a kacagás. Ahogy a Laura barátnőm mondta, biztos Vikinek kifinomultabb ennél a humorérzéke...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése