Lépkedős

Ne izguljatok, nem felejtettem el, hogy ez a blog Vikiről szól, szóval ha az előző két bejegyzést olvasva hiányérzetetek támadt, most jól bepótolom, ami kimaradt.
A címből sejthetitek, min ügyeskedik pici gyermekünk. Bizony, járni tanul. Felfedezte, hogy függőlegesben is lehet haladni, és persze marhára tetszik neki új tudománya. Mielőtt a fejetekhez kapnátok, hogy még csak kilenc hónapos, nem lehet, hogy máris jár, nyugodjatok meg, még nem jár. Viszont dolgozik az ügyön. Útmutatót is írt hozzá:

Úgy kell csinálni, hogy belekapaszkodunk apa vagy anya két kezébe, aztán feltartjuk a karunkat a magasba és szigorú arcot vágva, nagyon koncentrálunk a lábainkra. Az egyiket előre lendítjük, aztán mikor földet ért, ránehezedünk, és a másikat lendítjük előre és így tovább. De vigyázni kell és nagyon kapaszkodni, mert a lábujjak szeretnek a talpunk alá kanyarodni, a bokák meg kicsit remegősek, és a pelus is ide-oda billenti az egyensúlyt. Szóval jól ki kell dugni a hasunkat, az majd húz előre, és közben rajta kell tartsuk a szemünket a célon, ami egy bőrönd anya meg apa hálószobájában. Ha odaértünk, akkor meg kell állni, és a nyakunkat kitekerve föl kell nézni, hogy ellenőrizzük, hogy apa vagy anya még mindig ott van, és nem csak két, levegőben lebegő kezet szorongatunk. Ha ott van, akkor rá kell kicsit mosolyogni apára vagy anyára bátorítás képpen, hogy maradjon is mögöttünk. Ha ez kész, akkor mehetünk vissza a nappaliba, egyik lábat a másik után téve, szigorú arcot vágva, kidugott pocakkal. Aztán a nappaliban a szőnyegen kell menni pár kört, és figyelmen kívül kell hagyni, mikor anya nyafog, hogy 'Vikike cicám, leszakad a derekam!'. Ha mentünk pár kört a nappaliban, akkor oda kell menni apához vagy anyához (amelyik nem mögöttünk van) és megmutatni neki, hogy milyen tök ügyesen lépegetünk. Amikor ránkmosolygott és megpuszilta a fejünk búbját, hogy 'Jaaaaaj, de ügyi vagy, de ügyi vagy!' (mindig ezt mondják), akkor mehetünk vissza a bőröndhöz, és kezdhetjük az egészet előről. Előbb-utóbb valami rejtélyes oknál fogva meg szoktak állni, és leültetnek a földre, és nem sétálnak velünk tovább, ilyenkor teli torokból üvölteni kell, és nem szabad abbahagyni, akkor sem, ha ölbe vesznek, mert különben el fognak kanászodni és azt fogják hinni, hogy abba szabad hagyni a sétálást. Nem szabad abbahagyni a sétálást!

Mivel Viki szerint nem szabad abbahagyni a sétálást, viszont a mi derekunk kapacitása véges, beszereztünk neki egy új játékot, amit Baby Walker-nek (babsétáltató) hívnak, és tulajdonképpen az idősebb korosztály kerekes járókeretéhez tudnám hasonlítani funkcióját tekintve. Viszont a hasonlat itt véget is ér, mert még nem láttam olyan járókeretet, amin színesen villogó zongorabillentyűk vannak meg tekergetős gombok meg zörgős kis bigyók meg játéktelefon, és rengeteg féle hanghatás meg zeneszámocska, amik a gombok nyomkodásakor hangzanak el nagy villogások kíséretében. Nagyon színes, hangos kis szerkezet ez, és Vikinek nagyon tetszik, nyomkodja, csapkodja, tekergeti, mosolyog rá, húzogatja, de arra még nem jött rá, hogy sétálni is lehet vele. Na sebaj, ami késik nem múlik, gondolom, viszont sajnos azt kell mondjam, 25-30. alkalommal már nem olyan aranyos az a kis zeneszám, és mikor nyolcvanadszor mondja egy túllelkes női hang, hogy dö-dö-dö-is-for-dog, akkor inkább kikapcsolom az ördögi masinát. Jajjjj, de jó a csend.

Bogi néni

Azt is ígértem, hogy elmesélem, hogy itt volt nálunk unokatesóm, Bogi, aki a Stansted Airport közelében dolgozik (ezt most azért említettem, mert az rohadt messze van tőlünk, de mégsem annyira mint a család többi része) és itt aludt két éjszakát is. Úgy volt, hogy csak egyet fog, de kettő lett belőle, és nagyon örültem neki, hiánycikk itt manapság a csajos társaság :) Jó, jó, értem én, hogy Viki is csaj, de divatról, sminkről, pasikról és a többi nem nagyon lehet vele beszélgetni, lássuk be. És főzni sem segít.
Bogival viszont lehet sminkről, divatról, pasikról beszélgetni, meg ki is lehet őt sminkelni, mert szereti, és frizurát is csinálhatok neki meg megbeszélhetem vele a makacsul ragaszkodó hájaimat is. Ő is szeret főzni, mint én, úgyhogy főztünk is együtt, és első este kimentünk a sarkon lévő pubba is, ami nekem külön nagy szám volt. Nem vagyok egy pubba járós tipus, de a gyerekkel itthon telő napok eléggé egyhangúak, nem túl sok a program, főleg, hogy nincs aki bébiszittelje nekünk. Egyedül meg ki akar moziba vagy akárhova menni? Szóval lefektettem Vikit 6-kor és kimentünk a pubba, ittam egy (1!) cidert kb 3 órán keresztül, kilenckor felhívott a Gábor, hogy bőg a gyerek, hazaszaladtam, megetettem, visszamentem pubozni. Ez annyit tesz, hogy ültünk és beszélgettünk, semmi zene vagy tánc vagy ilyesmi. Na képzelem, hogy a rendes társasági életet élő többségeteknek ez mekkora izgalmas estének tűnik, de én iszonyúan élveztem. Bogival tök jól lehet dumálni mindenről, és kb vele van a legtöbb közös érdeklődési köröm. Ő is szeret például csomózott karkötőket csinálni meg gyöngyékszereket, lehet vele tapasztalatot cserélni.
És még a Vikivel is tök jól elvoltak, jól áll Bogi kezében a bébi, játszottak, a Viki kacagott is neki (pedig még mindig szűk marokkal méri), megfürdettük a gyerkőcöt, sétáltattuk a lakásban meg ilyenek.
Bogi nem egyezett bele, hogy Viki 'nénizze', pedig szerintem az lenne az illendő, haha :D Na jó, nem ragaszkodom hozzá, végülis nem szeretném, ha Anna néninek hívnának majd a Bogi gyerekei, vagy bárki gyerekei, ha már itt tartunk. 
Szóval az a tanulság, hogy jól éreztük magunkat mindahányan, gyere Bogi máskor is! :)

A 'karrierem' meg én

Na ígértem már két hete, hogy elmesélem a dilemmámat, és most van ihlet, kiváncsi vagyok, mit gondoltok.
Az ugye az alapszitu, hogy már 9 hónapja itthon lógatom a lábamat munka helyett (na jó, ez nem igaz, mert a gyereknevelés a legkeményebb meló, amit valaha csináltam), és most jött el az az idő, hogy vissza kell menni dolgozni, mert egy kanyit sem kapok mostantól. Ne menjünk bele, hogy hogyan működik itt a briteknél a szülési szabi meg a pénz, a lényeg annyi, hogy eddig volt egész normálisan, most meg már nincsen. Na nem mintha csak a pénzen múlna, mert nem tudom elképzelni úgy az életem, hogy ne dolgozzak semmit, még ha anyagilag meg is engedhetnénk magunknak (nem engedhetjük meg), én akkor sem szeretnék kizárólag anyuka és háziasszony lenni. Mindenkinek más működik, nekem kell saját kis munka, meg a saját kis megkeresett pénzem, hogy jól érezzem magam a bőrömben, ennyi.
És akkor itt jön a dilemma, hogy mit is csináljak, ugyanis az eddigi helyemet (leegyszerűsítem: ügyfélszolgálat) nem nagyon szeretem, meg messze is van, szóval ha oda vissza akarnék menni, akkor Viki bébit valakire rá kéne bízni. Mivel sehol egy rokon 1800 km-en belül, ezért kénytelenek lennénk bölcsibe adni, amivel két probléma van. Az egyik, hogy nem szeretnénk idegenekre bízni, főleg nem britekre, ezek nagyon fura népek*, a másik meg, hogy olyan iszonyatosan drága, hogy gyakorlatilag az egész fizum rámenne. Annak meg mi értelme van, hogy havi kb £200-ért (eszedbe se jusson átszámolni Forintra, teljesen más koordináta rendszer, ennyi pénzzel itt nem sokra jutsz) napi kb 10 órát távol töltsek tőle.
Maradnak a következő variációk: 1. Délutánonként elmegyek takarítani, mikor már hazajött a Zuram. Nekem ezzel az a gondom, hogy ez nem hivatalos bevétel lenne, és ha el akarunk költözni (márpedig nagyon jó lenne egy picivel több hely meg egy pici kertecske a pici babának), akkor nem látszana sehol, hogy meg tudjuk engedni magunknak a bérleti díjat, ergo nem adnák nekünk oda a lakást/házat. A takarítás részével amúgy nincs problémám, nem mondom, hogy hűű de élvezném, de a munka az munka és kész.
2. Fordítás. Na ez tök jó lenne, még fordítói végzettségem is van meg minden, amim nincs az szakmai tapasztalat. Hiába tudom én, hogy jó vagyok ebben, ha senki nem tudja nekem igazolni. Jól is fizetne, viszonylag még szeretem is, tettem is lépéseket az ügy érdekében, viszont úgy tűnik, hogy az kéne hozzá, hogy valami csoda folytán rámtaláljon egy munka, aztán onnan már el lehetne indulni, lenne referenciám. Várom a csodát.
2. Vállalok részmunkaidős melót délutánra, mikor már hazajött a Zuram. Ezzel az a gond, hogy az ilyesmi általában adatrögzítés vagy hasonló és rosszabbul fizet mint a takarítás. Ugyan hivatalos, de semmi időm nem lenne mellette azt csinálni, amit viszont tényleg szeretnék.
3. Amit tényleg szeretnék., ámde megvalósítása bajos, az meg a sminkelés. Nem vagyok kétbalkezes, jól megy, de be kéne iratkozni egy tanfolyamra, elvégezni és őőőőőőrült sokat gyakorolni. Találtam megfelelő tanfolyamot (ami nem drága, de jelen pillanatban nem tudom kifizetni), meg az összes fellelhető barátnőt kisminkeltem (van akit többször is), feladtam hirdetést, hogy INGYEN sminelek (a gyakorlat miatt), de úgy néz ki ezt maximum részmunkaidős elfoglaltságban, hétvégén tudnám csinálni, és hogy pénz mikor lesz belőle az igencsak kérdéses. Viszont drukkoljatok, mert jelentkeztem egy szabadúszó írói pozícióra a kedvenc sminkes weboldalamhoz (www.makeupgeek.com) és bejutottam a második fordulós interjúra (tesztcikket kell írni), és naaaagyon szeretném, ha megkapnám.
Itt tartunk, minden nap ezen stresszelek. Elnézést azoktól, akik Eperke Legújabb Kalandjait szerették volna inkább olvasni, de nagyon kikívánkozott.


*Persze beugrik a Gyalog Galopp vonatkozó része, miszerint ''Hülye angolooook, angol hülyééééék!!!'' :D