Megérkezett a hisztije

Tegnap kezdődött, amikor Viki már vagy nyolcadszorra ráncigált el a kabátfogasig, aholis követelte, hogy vegyem ölbe, hogy ő megfelelő magasságba kerüljön a felakasztott kabátok, táska és kulccsomó vizsgálgatásához. Vagyis szobrozzak ott vele legalább negyed óra-húsz percig, amíg ő a kabátom szőrös bélését simogatja, a táskám rojtját húzogatja és a kocsikulcsot rágogatja. Na neeeeeeem...
Bármennyire is támogatom az ő felfedező, kalandos kis kezdeményezéseit, olyan nincs, hogy a majd 10 kilóját (nem tudom mennyi, el kéne vinni megmérni) tartogassam a végtelenségig. Oké, hogy megfelel tornának, na de azért mégis. Így aztán csak nem hagytam magam, nem vettem fel. Mikor rájött, hogy hiába ráncigálja a kezem a mutatóujjamnál fogva és ad ki nyöszörgős hangokat, én nem fogok velemenni, rámnézett, és mérgesen (!) rámsikított. Teljesen új hang volt, kifejezetten hisztizős műbőgés, mégis hogy képzelem, hogy nem megyek ahova ő csak elképzeli. Néztem rá értetlenül, hogy ezt meg honnan szedte, ő meg csak sikított.
Egy pillanatra lefagytam, veszettül tekert az agyam, hogy most akkor mit is kell csinálni ilyen helyzetben, mert az egyértelmű, hogy az ilyesfajta hiszti nem támogatandó dolog, még most kell értésére adni, hogy ez nem pálya, mielőtt elszaladna vele a ló. Rögtön fel is rémlett bennem régi félelmem, miszerint bevásárlás közben a derékmagasságot még el nem érő, szöszke kis cukiarcú gyerekem sikítva a földre veti magát és azt ordítja, hogy neki márpedig cukorka KEEEEELLLLL...
Hmmm, hmmm, gondoltam, miközben a Viki hisztitől vörösödő fejét néztem. Az tutira ki van zárva, hogy engedjek neki és odasétáljunk az akasztóhoz, ez egyértelmű. De akkor most kezdjem el neki magyarázni, hogy miért nem? Először is úgysem érti, mert még kicsi, másodszor meg nem kell nekem mentegetőzni, azt mondtam, hogy nem, akkor nem. Hmmm, hmmmm... Eszembe jutott az a sokat látott/hallott párbeszéd, miszerint:
-Nem. -mondja a szülő.
-Na de méééééééééééért???? -sikítja/bőgi a gyerek.
-MERT ÉN AZT MONDTAM!
Ez a szülői hozzáállás nem igazán tetszik, elvégre miért ne tudhatná a gyerek, hogy valamit miért nem szabad csinálnia. Szóval akkor most mégis magyarázzam el a derekam tűrőképességének határait? És mi lesz magával a hiszti-jelenséggel? Mondjam meg neki, hogy hisztizni nem szabad, csúnya dolog és ejnyebejnye? Úgysem érti, mert még kicsi, ezért csak annyit tudok neki mondani, hogy 'nem' (nagyon határozott hangsúllyal, ezt már tudja mit jelent), viszont gyanítottam, hogy jelen esetben ez legfeljebb olaj lenne a tűzre. Hmmmmmm, hmmmm, hmmmmmmmmmm..... Hagyjam figyelmen kívül, tegyek úgy, mintha a hiszti nem is történne? Van az az elmélet, hogy ha nem kap rá reakciót, akkor abbahagyja, mert rájön, hogy nem ér el vele semmit. Jól hangzik. Viszont azt az elméletet is olvastam, hogy SOHA ne ignoráljuk a gyereket, még akkor sem ha csak hisztizik, elvégre éppen egy érzelmét (ezesetben valószínűleg sértettséget és csalódottságot) próbálja kifejezni, és ha nem figyelünk rá, akkor azt fogja hinni, hogy nem érdekelnek minket az érzelmei, nem vesszük őt komolyan. Hmmmm, hmmm, hmmm, hmmmmmmm... Nabasszus, most akkor mit csináljak???
A fentiek kb úgy 3 másodperc alatt futottak át az agyamon, közben Viki kezdett hatalmas krokodilkönnyeket hullatni a hisztis ordítás mellé, be is indult az anyai ösztön, hogy azonnal felvenni, megölelgetni, megpuszilgatni, megvigasztalni, de ellenálltam, mert megint beugrott, hogy nem szabad beadni a derekam. Végül annyit mondtam neki, határozottan, hogy még véletlenül se hangozhasson mentegetőzésnek, hogy:
-Viki, szivem, tudom, hogy menni akarsz kabátot simogatni, de Anya nem tud ott tartogatni, mert megfájdul a dereka. Ne hisztizz, mert nem szép dolog, és úgysem érsz el vele semmit.
Aztán elfordultam tőle. Persze sikított tovább, mert ez neki még bonyolult okfejtés, de én azért jobban éreztem magam, hogy ilyen frappánsan sikerült egybegyúrnom az összes módszert, ami csak az eszembe jutott. És lássanak csodát, kb 2 perc (az rohadt hosszú idő, ha egy bőgő gyerekkel kell egy szobában töltened, főleg ha az illető gyerek a sajátod) veszett sikítás után csend lett. Vagyis szipogás meg hüppögés, de láthatóan lenyugodott. Kivártam olyan fél perc csendet aztán jutalom képpen amiért ilyen szépen abbahagyta a hisztit, elvittem a fogashoz kabátot simogatni egy kicsit.
Pffff...

A megértés hatalma

A múlt hét rémesen borzasztó volt, azt hittem megőrülök. Fogalmam nem volt mi ütött Vikibe, a szokásosnál is többet (állandóan) akart rajtam lógni, folyamatosan fel kellett venni, nem tudtam SEMMIT csinálni. Se főzni, se rendet rakni, se átöltözni, se teát csinálni, se enni, semmit. Amint két lépést elmozdultam mellőle azonnal bőgni kezdett, még ha látta is hova megyek, mit csinálok. Egyfolytában ment a nyafogás, nem volt hajlandó játszani, evés közben is csak kalimpált, nyűgös volt. Bennem lassan gyűlt a feszültség, napról napra idegesebb voltam, és csak el akartam menekülni, csak hagyjon mindenki békén, legalább egy órácskára had legyen nyugalmam. Vasárnapra odáig fajult a dolog, hogy mikor nyolcadszorra köpött le teljes erőből kajával, odavágtam a kistálkát meg a kanalat az asztalhoz, káromkodtam egy csúnyát és otthagytam a !%+"ba az etetőszékben nyekeregni és lementem az utcára kiszellőztetni a fejem. Gábor befejezte az etetést, aztán elvolt a Vikivel, én meg próbáltam valami utolsó kis türelemmorzsákat összekaparni magamban. Nem nagyon sikerült, vasárnap estére bőgtem a frusztrációtól és teljesen tanácstalan voltam. Egyre az járt a fejemben, hogy pont ez a kötöttség az, amiért olyan sokáig nem is akartam egyáltalán gyereket, hogy mostmár minden csak körülötte kell, hogy forogjon, soha többet nem lehetek a magam ura. Kétségbeesetten próbáltam elhessegetni az összes ilyen gondolatot, és iszonyatos lelkiismeretfurdalásom lett, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi. Úgyhogy csak szépen torlódtak a negatív érzések, először a frusztráció, kötöttség aztán jött erre a lelkiismeretfurdalás, az egész valami öngerjesztő folyamatba csapott át és teljesen kétségbeestem, a végén már egy rakás szerencsétlenségnek és csapnivaló anyának éreztem magam. Hát ezt az érzelemkatyvaszt nem kívánom senkinek, ennyire szarul életemben nem éreztem magam. Hogy lehetek ennyire elutasító azzal a pici kis lénnyel, akit a világon legeslegjobban szeretek, aki minden előítélet, minden fenntartás nélkül szeret engem. És mindeközben hogy a fenébe birkózzak meg azzal, hogy ez a pici kis lény még a legapróbb, mindennapi kis döntéseimet, tevékenységeimet is akadályozza. Valahogy könnyebben túlteszem magam azon, ha nagyobb kaliberű dolgokról kell lemondanom miatta, mint ezen a mindennapi, ezerirányú korlátozottságon. Nem tudom értitek-e, hogy mire gondolok, nem bírom jobban megfogalmazni. És amikor már teljesen úgy éreztem, hogy összedőlt a világ és nincs megoldás, ennyi volt az önállóságomnak, megmentett a Zuram.
Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, mennyire nagyon sokat segített azzal, hogy magával vitte az okostelefonját a fürdőbe és utánanézett a problémának miközben.. Na tudjátok. Lényeg a lényeg, mikor frissen zuhanyozva felbukkant a fürdőből (a Viki már aludt, én meg romokban hevertem a kanapén) elém tolt egy cikket. Az volt a címe, hogy szeparációs szorongás, és gyakorlatilag pontosan azt írta le, amit a Viki csinált. Elolvastam a cikket, aztán még kettőt-hármat a témában, és minden a helyére került. Szegény pici bogár most kezd rájönni, hogy ő és az anyája (én) nem egy lény. És ha mi nem vagyunk egyek, akkor el tudok menni, ott tudom hagyni, el tudok veszni. Belegondoltam, hogy egész életében a teljesség érzésében, boldogan létezett, annak a biztos tudatában, hogy mindig védelmezve, szeretve van, minden szükséglete, legyen az testi vagy lelki, ki van/lesz elégítve. És most kiderül, hogy minden jónak a forrása, maga a biztonság elveszíthető. És mikor ebbe úgy igazán belegondoltam, akkor kezdtem csak igazán bőgni. Milyen rémisztő, milyen rettenetes érzés lehet ráébredni, hogy csak 'egymagad' vagy. Nem csoda, hogy mindig az ölemben akar lenni, hogy sír ha eltávolodom tőle.
Mikor éjszaka felébredt, egészen más hangulatban mentem be hozzá. Jól megölelgettem, és biztosítottam róla, hogy nagyon szeretem, és mindig ott leszek neki, ha kellek. Azóta sem nagyon tudok főzni, vagy rendet rakni, vagy egyedül menni pisilni, de már nem bánom. Ha akarja, felveszem (érezhetően erősebb lett a bal karom) és hurcolom magammal és fél kézzel főzök teát vagy csinálok akármit. És megint béke van bennem, mert már tudom, mi játszódik a pici kis fejében, és tudom, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, hogy ha el is megyek egy időre, mindig visszajövök, és ha ő mászkál el, mindig megtalál és bármikor visszajöhet. Tudom, hogy meg fogja érteni, hogy rám mindig számíthat, és így lesz magabiztos, és önálló annak tudatában, hogy mindig van kire számítania. Mi ketten mindig itt leszünk neki.
Végre megértettem, mire vágyik és miért, és most hogy tudom, meg tudom neki ezt adni, már nem érzem úgy, hogy korlátozna vagy hogy vacak anya lennék. Köszönöm a megértés hatalmát Neked, Édesem. Köszönöm, hogy lehetővé teszed, hogy jobb anya legyek, köszönök mindent amit értünk teszel, hogy itt vagy Vikinek akkor is, mikor én összeroppanok a felelősség súlya alatt. Elmondhatatlanul szeretlek.