A múlt hét rémesen borzasztó volt, azt hittem megőrülök. Fogalmam nem volt mi ütött Vikibe, a szokásosnál is többet (állandóan) akart rajtam lógni, folyamatosan fel kellett venni, nem tudtam SEMMIT csinálni. Se főzni, se rendet rakni, se átöltözni, se teát csinálni, se enni, semmit. Amint két lépést elmozdultam mellőle azonnal bőgni kezdett, még ha látta is hova megyek, mit csinálok. Egyfolytában ment a nyafogás, nem volt hajlandó játszani, evés közben is csak kalimpált, nyűgös volt. Bennem lassan gyűlt a feszültség, napról napra idegesebb voltam, és csak el akartam menekülni, csak hagyjon mindenki békén, legalább egy órácskára had legyen nyugalmam. Vasárnapra odáig fajult a dolog, hogy mikor nyolcadszorra köpött le teljes erőből kajával, odavágtam a kistálkát meg a kanalat az asztalhoz, káromkodtam egy csúnyát és otthagytam a !%+"ba az etetőszékben nyekeregni és lementem az utcára kiszellőztetni a fejem. Gábor befejezte az etetést, aztán elvolt a Vikivel, én meg próbáltam valami utolsó kis türelemmorzsákat összekaparni magamban. Nem nagyon sikerült, vasárnap estére bőgtem a frusztrációtól és teljesen tanácstalan voltam. Egyre az járt a fejemben, hogy pont ez a kötöttség az, amiért olyan sokáig nem is akartam egyáltalán gyereket, hogy mostmár minden csak körülötte kell, hogy forogjon, soha többet nem lehetek a magam ura. Kétségbeesetten próbáltam elhessegetni az összes ilyen gondolatot, és iszonyatos lelkiismeretfurdalásom lett, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi. Úgyhogy csak szépen torlódtak a negatív érzések, először a frusztráció, kötöttség aztán jött erre a lelkiismeretfurdalás, az egész valami öngerjesztő folyamatba csapott át és teljesen kétségbeestem, a végén már egy rakás szerencsétlenségnek és csapnivaló anyának éreztem magam. Hát ezt az érzelemkatyvaszt nem kívánom senkinek, ennyire szarul életemben nem éreztem magam. Hogy lehetek ennyire elutasító azzal a pici kis lénnyel, akit a világon legeslegjobban szeretek, aki minden előítélet, minden fenntartás nélkül szeret engem. És mindeközben hogy a fenébe birkózzak meg azzal, hogy ez a pici kis lény még a legapróbb, mindennapi kis döntéseimet, tevékenységeimet is akadályozza. Valahogy könnyebben túlteszem magam azon, ha nagyobb kaliberű dolgokról kell lemondanom miatta, mint ezen a mindennapi, ezerirányú korlátozottságon. Nem tudom értitek-e, hogy mire gondolok, nem bírom jobban megfogalmazni. És amikor már teljesen úgy éreztem, hogy összedőlt a világ és nincs megoldás, ennyi volt az önállóságomnak, megmentett a Zuram.
Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, mennyire nagyon sokat segített azzal, hogy magával vitte az okostelefonját a fürdőbe és utánanézett a problémának miközben.. Na tudjátok. Lényeg a lényeg, mikor frissen zuhanyozva felbukkant a fürdőből (a Viki már aludt, én meg romokban hevertem a kanapén) elém tolt egy cikket. Az volt a címe, hogy szeparációs szorongás, és gyakorlatilag pontosan azt írta le, amit a Viki csinált. Elolvastam a cikket, aztán még kettőt-hármat a témában, és minden a helyére került. Szegény pici bogár most kezd rájönni, hogy ő és az anyája (én) nem egy lény. És ha mi nem vagyunk egyek, akkor el tudok menni, ott tudom hagyni, el tudok veszni. Belegondoltam, hogy egész életében a teljesség érzésében, boldogan létezett, annak a biztos tudatában, hogy mindig védelmezve, szeretve van, minden szükséglete, legyen az testi vagy lelki, ki van/lesz elégítve. És most kiderül, hogy minden jónak a forrása, maga a biztonság elveszíthető. És mikor ebbe úgy igazán belegondoltam, akkor kezdtem csak igazán bőgni. Milyen rémisztő, milyen rettenetes érzés lehet ráébredni, hogy csak 'egymagad' vagy. Nem csoda, hogy mindig az ölemben akar lenni, hogy sír ha eltávolodom tőle.
Mikor éjszaka felébredt, egészen más hangulatban mentem be hozzá. Jól megölelgettem, és biztosítottam róla, hogy nagyon szeretem, és mindig ott leszek neki, ha kellek. Azóta sem nagyon tudok főzni, vagy rendet rakni, vagy egyedül menni pisilni, de már nem bánom. Ha akarja, felveszem (érezhetően erősebb lett a bal karom) és hurcolom magammal és fél kézzel főzök teát vagy csinálok akármit. És megint béke van bennem, mert már tudom, mi játszódik a pici kis fejében, és tudom, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, hogy ha el is megyek egy időre, mindig visszajövök, és ha ő mászkál el, mindig megtalál és bármikor visszajöhet. Tudom, hogy meg fogja érteni, hogy rám mindig számíthat, és így lesz magabiztos, és önálló annak tudatában, hogy mindig van kire számítania. Mi ketten mindig itt leszünk neki.
Végre megértettem, mire vágyik és miért, és most hogy tudom, meg tudom neki ezt adni, már nem érzem úgy, hogy korlátozna vagy hogy vacak anya lennék. Köszönöm a megértés hatalmát Neked, Édesem. Köszönöm, hogy lehetővé teszed, hogy jobb anya legyek, köszönök mindent amit értünk teszel, hogy itt vagy Vikinek akkor is, mikor én összeroppanok a felelősség súlya alatt. Elmondhatatlanul szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése