Tegnap kezdődött, amikor Viki már vagy nyolcadszorra ráncigált el a kabátfogasig, aholis követelte, hogy vegyem ölbe, hogy ő megfelelő magasságba kerüljön a felakasztott kabátok, táska és kulccsomó vizsgálgatásához. Vagyis szobrozzak ott vele legalább negyed óra-húsz percig, amíg ő a kabátom szőrös bélését simogatja, a táskám rojtját húzogatja és a kocsikulcsot rágogatja. Na neeeeeeem...
Bármennyire is támogatom az ő felfedező, kalandos kis kezdeményezéseit, olyan nincs, hogy a majd 10 kilóját (nem tudom mennyi, el kéne vinni megmérni) tartogassam a végtelenségig. Oké, hogy megfelel tornának, na de azért mégis. Így aztán csak nem hagytam magam, nem vettem fel. Mikor rájött, hogy hiába ráncigálja a kezem a mutatóujjamnál fogva és ad ki nyöszörgős hangokat, én nem fogok velemenni, rámnézett, és mérgesen (!) rámsikított. Teljesen új hang volt, kifejezetten hisztizős műbőgés, mégis hogy képzelem, hogy nem megyek ahova ő csak elképzeli. Néztem rá értetlenül, hogy ezt meg honnan szedte, ő meg csak sikított.
Egy pillanatra lefagytam, veszettül tekert az agyam, hogy most akkor mit is kell csinálni ilyen helyzetben, mert az egyértelmű, hogy az ilyesfajta hiszti nem támogatandó dolog, még most kell értésére adni, hogy ez nem pálya, mielőtt elszaladna vele a ló. Rögtön fel is rémlett bennem régi félelmem, miszerint bevásárlás közben a derékmagasságot még el nem érő, szöszke kis cukiarcú gyerekem sikítva a földre veti magát és azt ordítja, hogy neki márpedig cukorka KEEEEELLLLL...
Hmmm, hmmm, gondoltam, miközben a Viki hisztitől vörösödő fejét néztem. Az tutira ki van zárva, hogy engedjek neki és odasétáljunk az akasztóhoz, ez egyértelmű. De akkor most kezdjem el neki magyarázni, hogy miért nem? Először is úgysem érti, mert még kicsi, másodszor meg nem kell nekem mentegetőzni, azt mondtam, hogy nem, akkor nem. Hmmm, hmmmm... Eszembe jutott az a sokat látott/hallott párbeszéd, miszerint:
-Nem. -mondja a szülő.
-Na de méééééééééééért???? -sikítja/bőgi a gyerek.
-MERT ÉN AZT MONDTAM!
Ez a szülői hozzáállás nem igazán tetszik, elvégre miért ne tudhatná a gyerek, hogy valamit miért nem szabad csinálnia. Szóval akkor most mégis magyarázzam el a derekam tűrőképességének határait? És mi lesz magával a hiszti-jelenséggel? Mondjam meg neki, hogy hisztizni nem szabad, csúnya dolog és ejnyebejnye? Úgysem érti, mert még kicsi, ezért csak annyit tudok neki mondani, hogy 'nem' (nagyon határozott hangsúllyal, ezt már tudja mit jelent), viszont gyanítottam, hogy jelen esetben ez legfeljebb olaj lenne a tűzre. Hmmmmmm, hmmmm, hmmmmmmmmmm..... Hagyjam figyelmen kívül, tegyek úgy, mintha a hiszti nem is történne? Van az az elmélet, hogy ha nem kap rá reakciót, akkor abbahagyja, mert rájön, hogy nem ér el vele semmit. Jól hangzik. Viszont azt az elméletet is olvastam, hogy SOHA ne ignoráljuk a gyereket, még akkor sem ha csak hisztizik, elvégre éppen egy érzelmét (ezesetben valószínűleg sértettséget és csalódottságot) próbálja kifejezni, és ha nem figyelünk rá, akkor azt fogja hinni, hogy nem érdekelnek minket az érzelmei, nem vesszük őt komolyan. Hmmmm, hmmm, hmmm, hmmmmmmm... Nabasszus, most akkor mit csináljak???
A fentiek kb úgy 3 másodperc alatt futottak át az agyamon, közben Viki kezdett hatalmas krokodilkönnyeket hullatni a hisztis ordítás mellé, be is indult az anyai ösztön, hogy azonnal felvenni, megölelgetni, megpuszilgatni, megvigasztalni, de ellenálltam, mert megint beugrott, hogy nem szabad beadni a derekam. Végül annyit mondtam neki, határozottan, hogy még véletlenül se hangozhasson mentegetőzésnek, hogy:
-Viki, szivem, tudom, hogy menni akarsz kabátot simogatni, de Anya nem tud ott tartogatni, mert megfájdul a dereka. Ne hisztizz, mert nem szép dolog, és úgysem érsz el vele semmit.
Aztán elfordultam tőle. Persze sikított tovább, mert ez neki még bonyolult okfejtés, de én azért jobban éreztem magam, hogy ilyen frappánsan sikerült egybegyúrnom az összes módszert, ami csak az eszembe jutott. És lássanak csodát, kb 2 perc (az rohadt hosszú idő, ha egy bőgő gyerekkel kell egy szobában töltened, főleg ha az illető gyerek a sajátod) veszett sikítás után csend lett. Vagyis szipogás meg hüppögés, de láthatóan lenyugodott. Kivártam olyan fél perc csendet aztán jutalom képpen amiért ilyen szépen abbahagyta a hisztit, elvittem a fogashoz kabátot simogatni egy kicsit.
Pffff...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése