Egy kicsit eltűntem, de most nem lustaságból, hanem mert elutaztunk Vikivel*. Repülővel mentünk az apája nélkül, és már napokkal az út előtt iszonyúan izgultam. Aztán az indulás napján már teljesen görcsben volt a gyomrom az idegtől, mondtam is a Gábornak, hogy tuti lezuhanunk, mert marha rossz megérzésem van, és a megérzéseim mindig bejönnek. Közölte, hogy tuti nem fogunk lezuhanni, ő annál sokkal rosszabbat álmodott. Megkérdeztem, hogy mégis mi lenne rosszabb annál, ha lezuhannánk, mire közölte, hogy álmában a Viki elkezdett bebarnulni és pár nap alatt fekete kisgyerek lett belőle. No comment. Én azért nem voltam meggyőzve, hogy itt minden rendben lesz, és tovább stresszeltem, mint utóbb kiderült, nem is hiába. Nem, nem zuhatnunk le, viszont...
A repülő este fél 10-kor indult (volna, mert késett fél órát vagy ilyesmi), ami azért gáz, mert Viki este 7-kor szokott lefeküdni aludni, nekünk meg olyan 6 körül kellett elidnulni itthonról, szóval a nyűgösség és sírás elkerülhetetlennek nézett ki. Azért igyekeztem mindenre felkészülni. Mondták a nagyanyjai, hogy Budapesten tök hideg van, úgyhogy adtam rá harisnyát a kis kantárosnadrágja alá, meg pulcsit fölé. Indulás előtt megvacsoráztattam, hogy nehogy éhes legyen a gépen, megetettem vele egy csomó bébiételt. Gábor vitt ki minket a reptérre, kocsiba ültünk (Viki a bébiülésbe menetiránynak háttal) és elindultunk Heathrow-ra. Még elég nagy volt a forgalom, sokat kellett megállni-elindulni. Viki nyűgösködött, gondoltam biztos álmosodik, odaadtam neki a kis báránykáját (alvósjáték, a kedvence), de csak nem akart megnyugodni. Aztán lett egy kis kakiszag a kocsiban, biztos voltam benne, hogy bekakilt, mondom tök jó, cserélhetek pelenkát a reptéren. Kakiszagban utaztunk tovább, aztán mikor már majdnem odaértünk, egyszercsak hallom hogy furán köhög, odanézek, aszittem szívrohamot kapok, hát épp ezt az alkalmat választotta, hogy életében először jól lehányja magát. Persze nem volt kéznél semmi amivel rendesen letörölhettem volna, a kötött pulcsi jól beszívta a hányást, olyan lett a gyerekülés, a nadrágja, minden, csak valami csoda folytán a kisbárány nem. Kaki és hányásszag keverékében érkeztünk meg végül a reptérre, én meg halálra izgultam magam, hogy mi van, ha beteg, most mi lesz??? Leparkoltunk, a Gábor talált a kocsiban egy szemeteszsákot (fogalmam sincs hogy került oda, ez bérelt autó volt), azt leterítette a csomagtartóban, én meg nagy nehezen előhalásztam egy váltás ruhát meg pelenkát a bőröndből. Mikor levettük róla az összehányt pulcsit meg nadrágot, teljesen egyértelmű lett, hogy nem beteg, hanem azért hányt szegény, mert a dugig tömött kicsi pocakja nem bírta a hátrafelé indul-megáll állapotot azzal keverve, hogy qrva melege volt, szegénynek a kis pólója meg harisnyája teljesen átázott az izzadtságtól. Viszont nem volt bekakilva, a kakiszag eredete máig rejtély, lehet, hogy csak puki volt. Gyorsan rendbeszedtük szegénykét a csomagtartóban, aztán mentünk a check-inhez. Ez rendben ment azt leszámítva, hogy a csaj a pult mögött vagy háromszor kért segítséget, mert nem tudta, hogy kell a gyereket becsekkolni, aztán a babakocsit, aztán vacakolt az útlevelekkel valamit, de végül ezen is túl voltunk. Addigra az én gyomrom mogyoró nagyságúra zsugorodott az idegességtől, viszont Viki egészen felvidult, mindenkire vigyorgott, majd pedig míg várakoztunk, hogy bemenjek a kapukhoz, fel-alá sétáltatott minket, amin a többi utas jókat szórakozott.
Aztán elbúcsúztunk a Gábortól és elindultunk a biztonsági ellenőrzéshez a Vikivel. Nem sok idő volt a búcsúzáson sajnálkozni, mivel azonnal sorrakerültünk. Egyik kezemben a Viki, másik kezemmel a babakocsit egyensúlyoztam, benne a kabátommal meg a pelenkázóstáskával, a vállamon keresztben átvetve meg a saját kistáskám lógott. És akkor jött az a rész, hogy akkor mindent tegyek bele abba a tálcába, ami majd átgurul a röntgengépen. Vikit a biztonságis ember kezébe nyomtam és felpakoltam mindent a tálcára, a babakocsit arrébbhúzták és átszkennelték azzal a kézi fémdetektorral meg benéztek minden kis gyűrődésébe, közben megkérdezték tőlem, hogy van-e a baba számára valami folyadék a táskában. Mondom persze, hogy van. Erre meg kellett kóstoltatni a gyerekkel, aztán leszedették velem még a cipőmet is. Mire végre átengedtek már attól kezdtem tartani, hogy a Vikit is egy ilyen tálcára rakva át kell majd küldeni az átvilágítón. Na persze nem kellett, de azért ekkorra már majd szétvetett az ideg. Ránéztem az órára és láttam, hogy kb 15 perc múlva zárják a kaput, szóval elkezdtem rohadtul sietni, az idegeim már ekkor cafatokban voltak, hát még mikor már 10 perce izzadva gyorsgyalogoltam a kapu felé a gyereket cipelve és még mindig nem értem oda! Ekkor megfogadtam, hogy én a Heathrowról soha de soha többet gyerekkel nem utazom, ez egy végeláthatatlan útvesztő. Mikor már biztos voltam benne, hogy lekésem a hülye gépet, egyszercsak ott volt előttem a kapu. Zárva. Összesen vagy öt ember lézengett előtte meg egy durcás egyenruhás nő ült a pult mögött. Az első pánikom után kiderült, hogy késik a gép, vagyis nem késtem le, de ennek akkor már nem tudtam örülni. Viki minden perccel egye nyűgösebb lett, hiszen már este 9 körül járt az idő, ő meg 7-kor szokott lefeküdni. Mondanom sem kell, hogy már teljesen ki voltam merülve, pedig még fel sem szálltunk. Hát a repülőút sem volt egy leányálom, legközelebb elmesélem. Folyt. köv.
*Mivel csak pár napra, hivatalos ügyintézni kellett Budapestre látogatnom és tök egyedül utaztam Vikivel, igyekeztem inkognitómat megtartani, és olyan kevés embernek szólni, hogy ott vagyok, amennyire csak lehetett. Jól is tettem, mert így is több stresszben volt részem mint szerettem volna. Na csak azért mondom, hogy nem akartam senkit megbántani azzal, hogy nem szóltam neki, ez volt az oka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése