Na csak befejezem már ezt a sztorit gyorsan, mert közben még 3 dolog történt, amit el kell mesélnem és még mindig ezzel tökölök. Már unom. Biztos ti is, úgyhogy a visszafele utat rövidre fogom:
A repülő két és fél órát késett, vagyis akkor szállt fel, mikor leszállnia kellett volna, mivel a londoni időjárás miatt a gépeket nem indították időben. Viki a várakozást fel-alá járkálássál (derekam aucs), idegen nénik gyűrűinek vizsgálgatásával, fiatal sportolófiúk nézegetésével töltötte és viszonylag jól szórakozott, bár érezhetően álmosodott, fáradt. Én közben stresszeltem (micsoda meglepetés). Jó élmény a rossz élményben: adtak kupont kajára a késésre való tekintettel. Mégiscsak jó, hogy British Airways és nem fapados járat volt, mert akkor még éheztünk volna is.
Viki a gépen NAGYON nyűgös volt már, persze teljesen tele volt a gép, és ezúttal nem ablak mellé hanem a folyósóra ültettek, a gép leghátuljába, már csak egy sor volt mögöttünk. Persze tőlem jobbra-balra pasasok ismét. Vikit nagy nehezen sikerült elaltatni (igen, megint a cicis trükk...) és nagyjából egy órát elvolt, amikoris a mellettem ülő pasi kitalálta, hogy neki ki kell menni pisilni. Lábhely nulla, de valahogy kifelé menet még átpréselődött úgy, hogy nem ébredt fel a Viki, visszafelé már nem sikerült neki. Innentől kezdve a következőkkel voltunk elfoglalva: bőgés, sikítás, fészkelődés. fel-alá járkálás a kb fél méter széles folyósón (egyfolytában útban voltunk valakinek), kézipoggyász kipakolása és hasonlók. Mindez olyan 2 órán keresztül, majd jött a leszállás, amikor meg be kellett csatolni magunkat. Na onnantól kezdve folyamatos üvöltés amíg ki nem szálltunk végre a gépből, és az pedig nem volt hamar, mert ugye mi ültünk leghátul, meg kellett várni, míg mindenki leszáll. Ja, azt elfelejtettem, hogy az üvöltés mellé leszállás közben kaptam jó kis hányingert is. A leszállást amúgyis utálom, de mint említettem rém szar volt az idő Londonban, szóval süllyedtünk, remegett a gép meg minden, az összes maradék erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy ne hányjam le az összevissza ficánkolva visító gyerekemet.
Mikor megláttam a Gábort a repülőtéren, a karjaiba borultam és azonnal elkezdtem bőgni, és megfogadtam, hogy nélküle én aztán nem megyek sehova még egyszer, főleg nem repülővel. Olyan jó volt újra megölelni, mintha ezer éve nem láttam volna. Persze a Viki mikor meglátta, hogy sírok, azonnal rákezdte a bőgést megint, szal gyorsan összeszedtem magam, és hazajöttünk.
Összegezve annyit tudnék mondani, hogya British Airwayst tudom ajánlani, ha nem vagy 180 centinél magasabb, mert az összes személyzet nagyon jó volt, de ha teheted kisgyerekkel ne ülj repülőre, főleg nem egyedül.
Akkor legközelebb elmesélem, hogy...
Áh, nem mondom meg, majd meglátjátok :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése