Eperke, a szenzáció

Ott hagytam abba, hogy megérkeztünk. Másnap elkezdődött az őrület :) Mindenki Eperkét akarta látni, a három hét amit ott töltöttünk rohangálással és vendégfogadással telt el. Persze én már indulásunk előtt három héttel azon izgultam, hogy fogja bírni Viki a nyüzsgést, elvégre kettőnkön kívül eddig nem sok embert látott, és azt is csak elvétve. Na meg nyilván majd fel akarják venni, megpuszilgatni, dumálnak neki, stb. És hát mint azt már említettem egy két hónapos csöppség fejlődő idegrendszere nem sok ingert bír el egyszerre, hamar besokall és akkor aztán jön a bőgés. Nem is akármilyen. Mint kiderült, aggódásom részben nem volt alaptalan, tényleg hamar elfáradt a gyermek, de szerencsére többnyire mindenki megértő volt, és nem bánták, ha elvonultam vele és otthagytam csapot-papot. Igaziból csak akkor volt gond, ha megbeszélt időben kellett menni valahová és ő éppen aludt volna, vagy éppen mikor elálmosodott, az új környezet vagy zajok miatt nem tudott elaludni. Olyankor aztán volt nemulass. De alapvetően azért jól bírta, és persze mindenki odáig volt tőle meg vissza. Hogy 'milyen piciiii!!!!', milyen naaaagy!!!' (mert ő még pici, de korához képest azért elég nagy), 'decukiiiii, jaaaajjj', 'milyen értelmesen nézelődik!', 'hogy rugdos', 'nem mondom, van hangja!', és a többi és a többbi :) És szerencsére másik aggodalmam, miszerint majd mindenki nálam jobban akarja tudni, teljesen alaptalan volt, kivéve egy személyt, aki rámzúdította gyerekneveléssel kapcsolatos minden 'bölcsességét'. Hogy ki volt az, maradjon az én titkom, de azért annyit hozzátennék, hogy nem lopta be magát ezzel a szívembe. (Légyszi, aki tudja ki volt, ne kommentelje be azért, megbántani senkit nem akarok, remélem értitek :))

Na szóval jól éreztük magunkat, még egy balatoni nap is összejött, amit külön élveztünk. Amire nem számítottam egyáltalán, az az volt, hogy mennyire gyorsan telt az idő. Indulásunk előtt sokaknak megígértem, hogy találkozunk, és nagyon vártam már, mert majdnem egy éve nem voltunk otthon, és volt akit még annál is régebben láttam. Az első hétre sikerült is besűríteni egy-két nem családi jellegű találkozást azokkal akik befenyítettek, hogy nekik máskor nem jó, mert elutaznak, de onnantól kezdve családon kívül nem nagyon jutott idő semmire. Persze én vagyok a hülye, nem tudom miért gondoltam, hogy a rokonok nem akarják majd kihasználni az alkalmat és megelégszenek egy egyszeri találkozással, meg azt sem tudom, miért nem számoltam azzal, hogy Vikinek kétszer annyi családja van, mint nekem, szóval minimum kétszer annyi idő, míg mindenki megcsodálhatja. Nyilvánvalóan tudtam persze, hogy a Gábor családja is az ő családja, és ugyanúgy várják mint az enyém, csak nem adtam össze ezt a faktort az idő hosszúságával (értsd rövidségével). Na szóval akit le kellett mondanom, attól ezúton is elnézést kérek, és ígérem bepótoljuk, mert mindannyian nagyon hiányoztok! És köszönjük mindenkinek, hogy olyan édi volt, és jött, és meghívott magához meg minden, és a babacuccokat is nagyon, most még hónapokig nem kell neki vennünk semmit, úgy el van látva :)
Egyszóval hálás vagyok mindenkinek amiért olyan jól éreztem ott magam veletek, és örülök, hogy Eperke titeket is így meghódított :)

Eperke, az utazó 1.

Július 28-a, csütörtök kora délután volt, mikor elindultunk, dugig pakolt autóval és Eperkével felszerelkezve hosszú utunkra. Gábor aznap még dolgozott, ami azt jelenti, hogy mint mindig, most is fél 6kor kelt. Ragaszkodott hozzá, hogy ő márpedig elvezet így is Budapestig, nem kell megállni aludni. Én meg bízom a Zuramban, szóval mondtam, hogy oké, de ha nagyon fáradt, azért álljunk meg, elvégre nem csak ketten vagyunk. Mondta, hogy ez neki sem újdonság és biztosított róla, hogy nem hülye ő (amúgy ezt tudtam már). Na szóval elindultunk, és mentünkümentünkmentünk. Először a kompig, ami 6kor indult este Doverből Dunkerque-be, két órás kis hajókázás. Még azért azt hozzátenném, hogy bárki megtudta, hogy kocsival megyünk, egészen elhűlt a gondolattól, hogy ilyen pici babával!! Hát hogy fogja bírni az utat??? Mi emiatt nem aggódtunk, és mint kiderült, nem is kellett, mert szeret autózni, végigaludta az egészet szinte, és amikor nem aludt, akkor is a tájat nézegette. Persze volt pelenkacserés megállás, stb, de tök jól viselkedett, és nem bánta, hogy úton vagyunk. A kompot leszámítva.
A komp marha nagy, tele emberekkel, gyerekekkel, zaj van, mozgás van, fények vannak, és valami lángész azt is kitalálta, hogy az aprónép szórakoztatására kalóznak öltözött fiatalok lufifigurakat fújnak játék gyanánt. Na ez tök jó ötlet lenne, ha csak 3 év feletti gyerekek utaznának. Így viszont az történt, hogy letelepedett mellénk egy lengyel család. Most alapból nem említeném meg, hogy nem a napon barnultak, mert ez engem nem szokott zavarni, de mint tudjuk, azért vannak kultúrális különbségek, amik például abban is megnyilvánulnak, hogy őket nem zavarja, ha a gyerekeik üvöltözve rohangálnak szerteszét és hasonló dolgokat csinálnak. Szóval nem tudom hányan voltak, de legalább 4 kisebb gyerek volt velük (nekem 100nak tűnt), és ők mind beszereztek kis lufiállatkákat, lufivirágokat meg lufikardokat, amikkel aztán hadonásztak, rágcsálták (!) őket, szaladgáltak és ilyesmik, amihez persze muszáj kiabálni és toporzékolni és ugrálni, stb. Persze a gyerekzajhoz aztán hozzájárultak a kidurranó lufik is, a mindenhonnan hallatszó egyéb, tömeggel járó zajokat meg sem említem. Kész élmény lett volna akkor is, ha nem utazik velünk egy két hónapnál alig idősebb kis csecsemő, de utazott. Persze nem bírt aludni, de enni sem, így aztán egy idő után be is sokallt a sok történéstől és elkezdett sírni. Én már a végére olyan ideges voltam, hogy elmondani nem tudom, és próbálj meg úgy megnyugtatni egy kisbabát, hogy közben már neked is remeg a kezed. Most biztos vagyok benne, hogy van akiben felmerül a kérdés, hogy miért nem ültünk máshová. Hát erre nagyon egyszerű a magyarázat: nem volt hely.
Amikor aztán végre leszálltunk a kompról, minden gondunk megoldódott, Eperke végre tudott enni aztán ahogy besötétedett el is aludt, és békésen szunyókált 7 és fél órát egyhuzamban. Én is elaludtam a hátsó ülésen Viki mellett egy pár órára, csak szegény Gábornak következett a neheze, küzdött egy kicsit olyan 3-4 óra magasságában éjjel, amíg át nem esett a holtponton. Aztán ahogy kivilágosodott, könnyebb lett neki is, meg mikor felébredtem, már tudtam hozzá én is beszélni kicsit (hogy ez segített vagy inkább rontott a helyzeten azt hátha majd ő elmeséli :)). Szóval végül tényleg csak tankolásoknál álltunk meg, meg még egyszer, hogy a Gábor kinyújtóztassa tagjait és kicsit felfrissüljön a kora reggeli levegőn. Az egész út ajtótól ajtóig 23 óra volt, és gond nélkül megérkeztünk, csak a Budapesti dugón kellett még a végén átverekedni magunkat, ami picit lerontotta a nagyon haladós összhatást, de ez legyen a legnagyobb bajunk :)  
Mikor megerkeztünk, a nap hősét (addigra 36 órája volt ébren közel 1800 km-rel a háta mögött) elzavartuk aludni, aztán másnap kezdődött Eperke bemutatása a családnak. De erről majd a legközelebbiben :)

Fürdés a szabadban

A fürdetés általában véve egy parás dolog újdonsült szülőknek: jajj, mi van ha a víz túl hideg/meleg/mély/sekély, ha beleejtem, ha utálja, ha megfázik, ha kiugrik a kezemből és beüti a fejét/hátát/karját/lábát/stb a kád/mosdókagyló szélébe??? Mi hosszas tépelődés után fürdetés céljára egy amolyan kis gyerektartót vettünk, amit a nagy kádba lehet beállítani, vannak tapadókorongjai, hogy ne csússzon és a gyermek félig fekvő, félig ülő pozícióban helyezendő bele. Azért jó elvileg, mert kisebb helyet foglal mint egy babakád és nem kell három kéz a fürdetéshez, mert csak arra kell figyelni, hogy ne ficánkolja ki magát belőle, de nem kell effektíve tartani. A probléma az vele, hogy még mindig nagy neki, és így nemhogy nem könnyíti meg, hanem megnehezíti az egész procedúrát, nem beszélve arról, hogy a nagy kádat ezer év olyan szintig feltölteni, hogy rendesen ellepje csemeténket. Meg több vizet is kell használni (számla, környezetvédelem és hasonló blablák...). Így aztán Eperke eleddig mosdókagylóban fürdetődött, ami eleinte okés is volt, csakhogy meglehetősen nagyot nőtt már, és szeret rúgkapálni is, szóval a leejtés és beütődés kockázata igencsak megnőtt, ráadásul ficánkolás közben néha a lábujjacskái közé keveredik a dugóra erősített lánc. Innentől csak egy jól irányzott rántás kérdése, hogy az összes víz 3 mp alatt eltűnjön a mosdóból, és ott maradjunk egy ficánkoló, csupahab, csúszós csecsemővel a fél kezünkben, víz nélkül. Ilyenkor persze a csapot nem nyithatjuk meg, mert az túl meleg/hideg lenne (lásd első számú újdonsült szülő para fürdetés témában).

Történt aztán, hogy anyósom valamilyen isteni sugallattól vezérelve beszerzett egy babakádat. Cuki fehér kis babakád, hullámzó kék tapadós csíkokkal az aljában, amik elkapják a bébi fürdetőtől csúszós kis popóját, így nem kell úgy kapaszkodni a gyerekbe, és egészen bele lehet engedni a vízbe, csak a nyakát meg a hátát kell megtámasztani hátul, hogy az arca kinnt maradjon. És kiálló csapoktól meg kemény porcelán szélektől sem kell tartanunk, maga a csoda ez a kis babakád. Eperke imádta, és külön jó volt, hogy a napsütésben pancsizott :))

Ezután már csak a törölközés és öltözés maradt, persze a kezét nem vette volna ki a szájából még a kép kedvéért sem, pedig ilyen elegáns kis rucihoz azért igazán illett volna....

Hüvelykujj meg első bibi

Eperke tegnap reggel tájban felfedezte, hogy kényelmesebb és kellemesebb a hüvelykujját cumiznia mint egyszerre négy ujjal kotorászni a szájában. Annál is inkább, mert így nem tud annyira mélyre nyúlni, hogy öklendezzen tőle. Mostanáig ugyanis úgy csinálta, hogy nagyon igyekezett az egész öklét bekapni, rém erősen koncentrált, hogy sikerüljön. Cuki volt, de most még cukibb :)
Történt aztán, hogy annyira örült annak a hüvelykujjnak, hogy nem is nagyon volt hajlandó mást csinálni egész nap. A nagy lelkesedésben viszont a mutatóujjával megkarmolta a pici orra hegyit, és lőn az első bibi. Ajjajajjj :)))