Eperke, az utazó 1.

Július 28-a, csütörtök kora délután volt, mikor elindultunk, dugig pakolt autóval és Eperkével felszerelkezve hosszú utunkra. Gábor aznap még dolgozott, ami azt jelenti, hogy mint mindig, most is fél 6kor kelt. Ragaszkodott hozzá, hogy ő márpedig elvezet így is Budapestig, nem kell megállni aludni. Én meg bízom a Zuramban, szóval mondtam, hogy oké, de ha nagyon fáradt, azért álljunk meg, elvégre nem csak ketten vagyunk. Mondta, hogy ez neki sem újdonság és biztosított róla, hogy nem hülye ő (amúgy ezt tudtam már). Na szóval elindultunk, és mentünkümentünkmentünk. Először a kompig, ami 6kor indult este Doverből Dunkerque-be, két órás kis hajókázás. Még azért azt hozzátenném, hogy bárki megtudta, hogy kocsival megyünk, egészen elhűlt a gondolattól, hogy ilyen pici babával!! Hát hogy fogja bírni az utat??? Mi emiatt nem aggódtunk, és mint kiderült, nem is kellett, mert szeret autózni, végigaludta az egészet szinte, és amikor nem aludt, akkor is a tájat nézegette. Persze volt pelenkacserés megállás, stb, de tök jól viselkedett, és nem bánta, hogy úton vagyunk. A kompot leszámítva.
A komp marha nagy, tele emberekkel, gyerekekkel, zaj van, mozgás van, fények vannak, és valami lángész azt is kitalálta, hogy az aprónép szórakoztatására kalóznak öltözött fiatalok lufifigurakat fújnak játék gyanánt. Na ez tök jó ötlet lenne, ha csak 3 év feletti gyerekek utaznának. Így viszont az történt, hogy letelepedett mellénk egy lengyel család. Most alapból nem említeném meg, hogy nem a napon barnultak, mert ez engem nem szokott zavarni, de mint tudjuk, azért vannak kultúrális különbségek, amik például abban is megnyilvánulnak, hogy őket nem zavarja, ha a gyerekeik üvöltözve rohangálnak szerteszét és hasonló dolgokat csinálnak. Szóval nem tudom hányan voltak, de legalább 4 kisebb gyerek volt velük (nekem 100nak tűnt), és ők mind beszereztek kis lufiállatkákat, lufivirágokat meg lufikardokat, amikkel aztán hadonásztak, rágcsálták (!) őket, szaladgáltak és ilyesmik, amihez persze muszáj kiabálni és toporzékolni és ugrálni, stb. Persze a gyerekzajhoz aztán hozzájárultak a kidurranó lufik is, a mindenhonnan hallatszó egyéb, tömeggel járó zajokat meg sem említem. Kész élmény lett volna akkor is, ha nem utazik velünk egy két hónapnál alig idősebb kis csecsemő, de utazott. Persze nem bírt aludni, de enni sem, így aztán egy idő után be is sokallt a sok történéstől és elkezdett sírni. Én már a végére olyan ideges voltam, hogy elmondani nem tudom, és próbálj meg úgy megnyugtatni egy kisbabát, hogy közben már neked is remeg a kezed. Most biztos vagyok benne, hogy van akiben felmerül a kérdés, hogy miért nem ültünk máshová. Hát erre nagyon egyszerű a magyarázat: nem volt hely.
Amikor aztán végre leszálltunk a kompról, minden gondunk megoldódott, Eperke végre tudott enni aztán ahogy besötétedett el is aludt, és békésen szunyókált 7 és fél órát egyhuzamban. Én is elaludtam a hátsó ülésen Viki mellett egy pár órára, csak szegény Gábornak következett a neheze, küzdött egy kicsit olyan 3-4 óra magasságában éjjel, amíg át nem esett a holtponton. Aztán ahogy kivilágosodott, könnyebb lett neki is, meg mikor felébredtem, már tudtam hozzá én is beszélni kicsit (hogy ez segített vagy inkább rontott a helyzeten azt hátha majd ő elmeséli :)). Szóval végül tényleg csak tankolásoknál álltunk meg, meg még egyszer, hogy a Gábor kinyújtóztassa tagjait és kicsit felfrissüljön a kora reggeli levegőn. Az egész út ajtótól ajtóig 23 óra volt, és gond nélkül megérkeztünk, csak a Budapesti dugón kellett még a végén átverekedni magunkat, ami picit lerontotta a nagyon haladós összhatást, de ez legyen a legnagyobb bajunk :)  
Mikor megerkeztünk, a nap hősét (addigra 36 órája volt ébren közel 1800 km-rel a háta mögött) elzavartuk aludni, aztán másnap kezdődött Eperke bemutatása a családnak. De erről majd a legközelebbiben :)