Az etetőszék

Tudom, hogy ígértem kettő másik témát, de ezzel már küzdök egy ideje, és reménykedem, hogy a kisgyerekes barátnőim megmentenek megint, mint a pelenkázós bírkózásnál*.

Az van ugyanis, hogy szerintem kicsit elbíztam magam, hogy milyen jól megy minden, és ezért aztán felkészületlenül ért a dolog, amikor az addig tök jó móka etetés hirtelen bírkózássá alakult. Fogalmam sincs, hogy mi ütött a gyerekbe. Beültetem az etetőszékbe, becsatolom, beöltöztetem az egész-testes, esőkabát szerű előkébe (PARTEDLI! :D - hát nekem az angol neve sokkal jobban tetszik, légyszi ne haragudjatok meg rám, esküszöm nem sznobságból, de mostantól bib-nek fogom hívni.) Szóval ráadom a bibet (hát nem sokkal egyszerűbb és aranyosabb?) és leülök elé, kezemben a kis kajástálkájával meg a kiskanállal, és ő meg várakozón vigyorog rám, minden tök szuper.

Elkezdem bekanalazni a szájába a kaját, ő meg nagyon ügyesen nyitogatja a száját, néha közben mosolyog, meg mondja, hogy 'babawapapababa', minden tiszta idilli. Aztán egyszercsak, kb a kajája felének kedélyes elfogyasztása után, fogja és az esedékes falat után rögtön beküldi 3 ujját is, kikotorja a kaját a szájából, aztán markában a péppel hadonászik egy kicsit, majd megvizsgálja a kajamaszatot a kezén, nyitogatja-csukogatja az ujjacskáit és valahogy elintézi, hogy a búvárruha-bib ellenére kerüljön egy kis kajamaszat a ruhájára is azért. Ha lefogom a kezét, hiszti van. Ha vacakolok a letörléssel, azzal is csak az idő megy, mert amint a következő falatot a szájába tettem, ő bepótolja a maszatot a kezén. Ok, gondoltam, akkor rakj egy kis pürét a kezedre, majd eszel maszatos kézzel, mindegy. Na igen ám, csak egy kis idő múlva jön az, hogy ki akar mászni a székből, előre dől, nyikorog, szenved, nem lehet tovább etetni, ha mégis újabb falatot teszek a szájába, akkor KIKÖPI! Nem csak úgy elegánsan, hogy akkor a bibre vagy valami, hanem teljes nagy lendülettel, berregősen , kinyújtott nyelvcsücsökkel, és az egész persze rajtam landol! A hajamban meg a karomon, meg a ruhámon, meg mindenhol! Mondtam neki, hogy ez nagyon tiszteletlen és nem szabad, de nem igazán érdekelte, csak nyűgösködött tovább.

(Ez egy régebbi kép, de nagyon ideillik)

Na most tudom, hogy mit gondoltok, hogy biztos már jóllakott és nem kell azt a gyereket tömni, elvégre nem liba, mit erőltetem. Na én is ezt gondoltam először, de az a helyzet, hogy nem lakott jól, mikor ezt csinálja. Ha kiveszem, akkor egy darabig elvan, de nagyon hamar megint hisztizik, mert éhes. Szóval kipróbáltam, hogy kiveszem a székből és az ölembe ültetve etetem tovább. Namost az lett, hogy megette az összes kaját ami a tálkájában volt, meg még egy kicsit többet, és amikor már nem kért, akkor egyszerűen nem nyitotta ki a száját, mikor közelített a kanál, hanem elfordult. De nehogy azt higgyétek, hogy kisangyalként ücsörgött a térdemen és úgy evett, hanem ide-oda ficánkolt és felállt és forgolódott, leült, rágicsálta a kezét, összekent mindent, de mindent, amit elért, csupa maszat lett a ruhája, az én ruhám, az asztal, a szék. Szóval nem szeretném, ha minden nap háromszor ezt kéne játszani. Az a gyanúm, hogy legszívesebben ide-oda mászkálna evés közben, és játékokat tömködne a szájába két falat között, meg leköpködné berregősen a szőnyeget, stb, de remélem megértitek, ha azt mondom, hogy erről szó sem lehet. Eszemben sincs mindenről a bébiételt takarítani, már így is a füle mögül kell letörölgetnem a kaját, meg a szemöldökéről, elég nekem ez is.

Szóval nagyon várom az ötleteket, ne fogjátok vissza magatokat! :)

*Az lett a megoldás, hogy olyan dolgokat kell a kezébe adni játszani, amiket amúgy máskor nem kap meg, és ezeket is mindig cserélgetni kell, hogy ne unja meg őket. Így le van kötve a figyelme és veszteg marad a hátán egy darabig, amíg ki tudom cserélni a pelust. Persze nem mindig működik, meg így is néha nyűgös, de fényévekkel jobb a helyzet! Nagyon köszönöm a tippet S. Era barátnőmnek :)))

Tűhegyecske, fogócska és flörtölés

Melyikkel is kezdjem, hmmm, hmmm :)

Az történt, hogy péntek este a Viki megharapott, de nem ám egyszer, hanem vagy ötször, és nem a kezemen, ha értitek mire gondolok. Ok, hogy csak az ínyével, de attól még eléggé fájt. Azt olvastam régebben, hogy akkor csinálják mikor jön a foguk! Úgyhogy másnap reggel jól meg is vizsgáltam, mi a helyzet. Nem volt egyszerű, mert mindig kinyújtogatta a nyelvét és eltakarta a vizsgálandó területet, de végül megláttam! Bizonyám, icipici kis fogcsücsköcske, a jobb alsó egyes, ha jól tudom a terminológiát :) Éppencsak kis tűhegynyi volt, de azóta már kijjebb jött és legalább olyan édi mint amennyire hegyes. Márpedig nagyon nagyon hegyes. Még mindig koncentrálni kell, hogy meglássuk, mert még nagyon pici, de már akkor is fogacska, hurrá, hurrá :)

Aztán még az is történt, hogy kiderült, hogy Viki szeret fogócskázni :D Az úgy volt, hogy egyik nap gondolt egyet, hátatfordított és nagy határozottan átmászott a hálószobánkba. Adok egy percet, hogy nektek is leessen, mekkora nagy szám ez. Azok után, hogy nem tudom magamról levakarni, ha ki akarok menni pisilni, sikít, mintha nyúznák. Hogy van az szerinte, hogy én nem mehetek ki a szobából de ő igen??? Teljesen rendben van, hogy egyedül játszik, ha ő hagy ott engem és nem én őt? Hát hol van ebben az igazságosság? Megmondom én, sehol. Na mindegy, túl teszem magam rajta valahogy :D Szóval az volt, hogy fogta magát és átmászott a hálószob......
.

.

.

....ába (bocs, közben meg kellett reguláznom, mert úgy döntött, hogy rendet rak a gyöngyeim között), és ott elkezdte kipakolni a cipőimet a ruhásszekrényből. Egy ideig hagytam ott vacakolni, de aztán csak visszahoztam a nappaliba, hogy rajta tarthassam a szemem. Persze gondolhatjátok, hogy amilyen kis akaratos és elszánt, nem kellett neki sok idő és megint visszament. Azt hiszem harmadszorra vagy negyedszerre indult el megint, mikor úgy döntöttem, akkor játszom én is, és elindultam utána négykézláb, nagyokat trappolva, és mondtam neki, hogy 'FUTÁÁÁÁS, mert elkaplak!!!' És ő futott! Ok, gyorsabban mászott. És közben úgy kacagott, hogy azt hittem megzabálom ott helyben. Sose gondoltam volna, hogy egy 8 hónapos kisördög megérti a fogócska lényegét, mármint hogy menekülni kell és ez vicces. És tessék. Kergettem is vagy egy fél órát négykézláb, és jókat vihorásztunk közben. Másnapra jókora kék folt lett a bal térdemen a sok pici kék folt mellett, amik akkor keletkeztek mikor jó erősen belemarkolt a bőrömbe. I bruise like a peach, haha. (Most fordítsátok le magatoknak, én már eleget segítettem.)

Olyan két hete meg megint voltunk méreckedni. Azért nem meséltem róla, mert... Majd mindjárt elmesélem, hogy miért nem, előbb elmondom mi volt. Szóval elmentünk, felöltöztettem csinosan, rózsaszín kis harisnyába meg cuki kis farmerruhácskába. Negyed órával nyitás előtt érkeztünk meg, gondoltam legalább hamar sorra kerülünk. Hát nem. Így is csak 12.-ek voltunk a sorban, úgyhogy letelepedtem vele a sarokba, ami tele volt játékokkal, meg két kb vele egykorú babával és az anyukájukkal. Az egyik kisfiú volt, a másik kislány. A kisfiú mamája nagyon ismerősnek tűnt, és aztán kiderült, hogy a babát Zachary-nek hívják, úgyhogy gyanítom, hogy ugyanazok lehettek, akiket egyszer említettem, a kisfiú szeretett úszás közben sokat kacagni, én meg féltékeny voltam, mert a Viki akkor még nem nevetett. Nem kérdeztem meg, hogy ők-e azok, nem hiszem, hogy a csaj emlékezett volna. Na szóval amint letettem Vikit Zachary-val szemben, hatalmasat vigyorgott a kissrácra és onnatól kezdve folyamatosan flörtölt vele. Zachary nem volt olyan jó hangulatban, valószínűleg álmos volt, minden esetre teljesen figyelmen kívül hagyta Viki baba közeledését és inkább sétálni akart. Az anyukája megfogta a két kezét és ő meg fel-le sétálgatott. Egyszer megálltak Viki előtt, ő egy percet sem habozott, hanem elkapta a kissrác nadrágját az egyik kezével, a pulcsiját a másikkal és felhúzta magát. Nagyon röhögtünk mi anyukák, tök vicces volt, az egyik gyerek égbe emelt karokkal tűrte, hogy a másik a ruhájába kapaszkodva 3 centiről vizsgálgatja az arcát. Pont egy magasak voltak, romantikus kis bébipárocska, bíztattuk is őket, hogy jöhet a puszi :D Puszi végül nem lett, és sajna Zacharyé volt az 1-es sorszám, szóval hamar elmentek.

Míg vártunk Viki megtalálta a könyvespolcot és nagy boldogan lepakolta a tartalmát a földre. Amelyik könyvet nem rugdosta be a polc alá, azt rongyosra rágogatta. Nekem annyira tetszett, ahogy örült a többi babának, hogy úgy döntöttem, el fogom vinni hétfőnként a korabelieknek tartott 45 perces kis játszóházba, ahol gyerekdalokat énekelnek, meg ilyenek. A játszóház hétfőnként van, de a méreckedés utáni első hétfőn nem tudtunk menni, mert vártam a bevásárlás házhozszállítását (online rendelek újabban, nagyon praktikus), de elhatároztam hogy következő hétfőn (tegnap) elmegyünk. Persze nem sikerült. A játszóház 2-kor kezdődik. Viki ebben az időben aludni szokott. Fél kettőkor kellett volna elindulni, de már 1-kor olyan iszonyatos nyűgös volt, hogy inkább leraktam aludni. Az volt a tervem, hogy majd a méreckedős flörtölőset elmesélem a játszóházban tapasztaltakkal együtt, de fogalmam sincs mikor tudunk végre eljutni, szóval inkább leírtam most.

Na remélem Hugi elégedett vagy a bejegyzésem hosszúságával, és nemsokára megint fogok írni, mert még nem meséltem róla, hogy itt volt Bogi, meg hogy Lauráék hazajöttek Ausztráliából. Meg a nagy dilemmámról sem meséltem még, aminek nem annyira van sok köze a Vikihez, de azért ha érdekel, megírom :) Sok puszi mindenkinek!

Vááá, Anya összement!!!

Viki még mindig nagyon szeret álldogállni, és most már igazán jól megy neki, mindenféle mutatványokat is tud közben. Mindegyiket fél kézzel kapaszkodva csinálja. Tud a válla fölött hátrafordulva vigyorogni, plüssmackót lóbálva sikítani, komoly arccal mondani, hogy 'habavabazazzu', cumit messzire köpni, fél lábbal toppantgatni és nagy könnyeket potyogtatva bőgni is.
És az is megy neki, hogy állásból leereszkedjen négykézlábra, ha máshova akar menni, vagy ha leejtett valamit, le tud guggolni hogy felvegye, anélkül, hogy seggre huppanna közben.
A minap csak úgy kedvtelésből guggolt le, aztán felállt, aztán leguggolt megint.
Nekem egy kicsit agyamra ment, hogy gyerekem van, azt vettem észre. Viki előtt (igen, én is észrevettem, hogy úgy hangzik, mintha azt mondanám, hogy időszámításunk előtt...) kb annyira érdekeltek a gyerekek, hogy ha buszon utaztam és felszállt egy, akkor átfutott az agyamon, hogy remélem nem fog bőgni. Se híre se hamva nem volt bennem annak a késztetésnek, hogy rámosolyogjak egy gyerekre, idegen gyerekre meg pláne nem, és még csak cukinak sem találtam őket. Még a szépeket sem, nemhogy a csúnyákat.
Na persze nagyot fordult a világ, a legrondább gyerek is nagyon ééééédi szerintem, ha grimaszol, és imádom a kis fogatlan vigyorukat. Vagy amikor csak két alsó foguk van és úgy vigyorognak, hát az zabálni való. És ha most hallok a buszon gyereket bőgni, akkor félhangosan azt mondom, hogy 'óóóó, szegényke, miért sír????' És simán rámosolygok tök idegen gyerkőcökre az utcán. És ha tök idegen gyerkőcökre vigyorgok idiótán, képzelhetitek, hogy mit csinálok a sajátommal...
A múltkor az IKEAban lattam, ahogy egy apuka a bevásárlókocsi ülésében gubbasztó ronda kisfiának hülye grimaszokat vágott, meg ugrált neki és tapsikolt és odáig volt a boldogságtól, mikor  a gyerek eleresztett egy félmosolyt. Az első ami eszembe jutott, az volt, hogy: 'ekkora egy idióta udvaribolondot még életemben nem láttam!' A második meg az, hogy dehogynem, minden nap a tükörben.
Igen, bevallom töredelmesen, hogy én is szoktam a gyerekemnek iszonyatosan hülye grimaszokat vágni és tapsikolni, és ugrálni, és hasonlókat, és nem ám hetente egyszer, hanem minden nap sokszor. és még csak észre sem veszem, úgy jön mint a levegővétel.
Ezért aztán mikor Viki fél kézzel kapaszkodva lassan leguggolt, aztán felállt, aztán megint leguggolt, egy pillanatig sem gondolkoztam, mielőtt én is gyorsan leguggoltam volna. Annál jobban meglepődtem viszont, amikor ő erre leült és elkezdett hahotázni. Na nem is kellett több, azonnal felálltam, és gyorsan megint leguggoltam, és így tovább, és valahányszor leérkeztem, a Viki sikkantgatós kacagásban tört ki. Olyan édes volt, hogy el is felejtettem, hogy a tornaórán a guggolásokat mennyire utáltam régen, és hogy mindig rohadtul megfájdult tőlük a térdem. Szóval addig guggolgattam, míg meg nem unta és oda nem mászott hozzám. Ennyit életében nem kacagott egyszerre, majd elszálltam a boldogságtól.
Két napja iszonyú izomláz van a combomban.

Most akkor FOG vagy nem FOG?

Ezennel mindenkinek boldog új évet!

Most hogy ezen is túl vagyunk, kérem fogorvos ismerőseimet (1 darab), fogorvos barátnőimet (1 darab, de az a legjobb) és fogorvos rokonaimat (0 darab, minek soroltam fel???), hogy lássanak el már egy kis információval, hogy mikor kéne már annak a kis fogacskának előbukkannia.
Az van ugyanis, hogy itt nagy lavórban lehet gyűjteni a babanyálat, de fog egy szál se abban a cuki kis vigyorgós szájában. Mielőtt még azt mondanátok, hogy 'minden-kisbaba-más-van-amelyik-eleve-foggal-születik-aztán-van-amelyiknek-épp-hogy-van-egy-foga-1-éves-korára', szólok, hogy nem kérem ezt a rizsát. Légyszíves mondjátok meg, hogy Vikinek mikor lesz. És most azonnal, mert nem bírom már ezt a feszültséget...
Aki szorgalmas és figyelmes olvasóm, az (amellett, hogy dícséretben részesül és igényelhet csillámos jutalommatricát) emlékszik, hogy írtam, hogy amikor Viki épp majdnem 3 hónapos lett, akkor elkezdett nagy ütemben folyni a nyála. Na foga nem lett, viszont a nyálfolyam abbamaradt, azt olvasom, hogy azért, mert eljutott oda a fejlődésben, hogy mostmár lenyeli ahelyett, hogy csak úgy kicsorgatná. Ebből arra következtettem mikor kb egy hónapja újraindult a nyálözön, hogy akkor most ez már tutira fog lesz. Még jobban felbátorított, mikor vendégségbe érkező barátaink büszkén mutogatták Vikinél 9 nappal idősebb babájuk fél-gombostűnyi kis produktumát, egy rendkívül éles, kis fehér fogcsücsköt. Ez mint említettem, úgy egy hónapja volt, a kis prüntyi fiúcskának azóta már a harmadik foga jön, Viki ínye meg olyan makulátlanul töretlen, mintha soha nem is akarna fogat növeszteni.
OK, én is tisztában vagyok vele, hogy teljesen fölösleges ezen rugózni, úgyis lesz foga előbb-utóbb, és még örülhetek is, ha utóbb, legalább addig sem készít pírszing helyet a cicimbe, dehát mit csináljak, már úúúúgy izgulok, hogy most akkor fog vagy nem fog.