Zokniháború

Valamiért Viki az utóbbi időben nem szereti, ha zokni van rajta. A zoknibalhé ott kezdődött, hogy még régebben az etetés közbeni ugrabugra és birkózás részeként a kaja után rögtön a szájába tömte a nagylábujját. Zoknistul persze, tiszta bébiétel lett minden. Ezért elővigyázatosságból etetés előtt mindig levettem a zokniját. Nem tudom, ez hozzájárult-e a mostanra kialakult helyzethez vagy sem, de itt bizony zokniháború dúl.
Rendszeresen előfordul, hogy reggel, mikor bemegyek hozzá, fél zokniban ácsorog a kiságyban és büszkén vigyorog, hogy sikerült a förtelmes ruhadarabot eltávolítania. Persze szólok neki, hogy a zokni arra van, hogy ne fázzon meg a lábunk, nem lehet csak úgy elhajítani, és miközben magyarázom, hogy ejnyebejnye, visszaadom rá a zoknit. 5 perc múlva persze már megint nincs rajta, egész nap zokni le-zokni fel a játék. Nagyon találékony a kis ördög, van, hogy eldugja a zoknit, itt kell keresgetnem négykézláb meg hasoncsúszva.
Ha tetten érem miközben a zokniját tépkedi le a lábáról és megpróbálom elvenni tőle, hogy visszaadjam rá, foggal (kettő van neki)-körömmel védelmezi a vacak kis zoknit és sietősen a szájába gyömöszöli, hogy majd ott biztonságban lesz tőlem, meg amúgy is, jól elázik nyállal, úgy már csak nem fogom visszaadni rá.
Persze, igen, próbáltam zokni helyett harisnyát, de az egy kész rémálom mikor pelenkázásra kerül a sor. Mire azt lecibálom róla, a végére is érünk a türelmi időnek, amíg hajlandó rendesen a hátán feküdni (1.18 perc), és próbálj csak meg egy erőszakosan hasra fordulni akaró, teljes erőből elkúszáson dolgozó, kalimpáló kis hurrikánt higiénikusan kivakarni a kakiból. Sok sikert...
Piac kutatást kéne végeznem, hogy vajon minden kis kölöknek van-e olyan szakasza mikor mindent elkövetnek, hogy boldog, zoknitlan életet folytassanak, mert ha igen, akkor van itt egy piaci rés, fel kéne találnom valami zoknifogó szerkezetet vagy patenttal nyitható, lehúzásmentes harisnyát.
Persze az apja csak röhög az egészen, mert aszongya 'nézd már csak a fél lábán van zokni, tisztára, mint a profi táncosok, hahahahaaaa'. Hát igen. Mit is mondhatnék? :)

Játszótér

Végre jó az idő, süt a nap, meleg van, csiripelnek a madarak meg minden. Pénteken ráadásul korábban ért haza a Gábor, rögtön mondtam is, hogy ugye kimegyünk a parkba piknikezni. (Most biztos nagyon meglepődtetek :D). Persze mondta, hogy szó sem lehet róla, én mehetek ha akarok, de neki tönkrement a dolgozós farmerja és vennie kell másikat. Na kicsit elszontyolodtam, tettem-vettem, egyszercsak megszólal a Zuram, aszongya (és idézem) 'na jó'. Rögtön felvidultam, gyorsan felöltöztettem a Vikit meg magamat is, körülnéztem, hogy hol a pikniktakaró, de nem találtam, gondoltam biztos a kocsiban van, kb ott láttam utoljára úgy fél évvel ezelőtt.
Kerestük a pikniktakarót a kocsiban, sehol semmi. Mindegy, akkor csak sétáljunk, majd leülünk a fűbe vagy mittudomén. (Hát már sose lesz rendes piknik???) El is indultunk, mint mondtam szépen sütött a nap, simán rövidujjús jó meleg volt, csiripeltek a madarak is. Mendegélünk a parkban, egyszercsak útonállókba ütköztünk. Tudniillik egy csomó kacsa álldogállt az úton és érdeklődve figyelték, vajon van-e nálunk valami ehető. Persze nem volt, viszont úgy tűnt, Vikinek tetszettek a kacsák, nézegette őket, meg vigyorgott rájuk. Így aztán útonálltunk mi is a kacsákkal egy darabig, amíg a gyermek el nem kezdett unottan ficánkolni és a cipőtalpát nyalogatni.
Félúton a kis parkban van egy játszótér, és mikor megláttam, olyan rajzfilmesen kigyulladt a fejem felett a villanykörte, hogy hát persze, menjünk a játszótérre. Ott lehet padon ülni fű helyett ha már nincs meg a pikniktakaró és még játékok is vannak, amiket Viki jól meg tud nézegetni. Nyilván sziklamászni még nem fog, de van ott csomó más is, nem csak szikla.
Hétköznap lévén csak pár gyerek lézengett a játszótéren, és mind Vikinél idősebb, rohangáltak, ordibáltak, sikítoztak, ahogy azt illik. Fogtuk a gyermeket és leállítottuk a speciális burkolatra. Ez ilyen színes, a betonnál jóval puhább valami izé, mert itt mindenki nagyon figyel, hogy meglegyen a 'health and safety' (ez megérne egy külön bejegyzést amúgy...). Viki el is indult, járkált velünk körbe-körbe, közben sikkantgatott meg berregett, és boldogan mosolygott a két pici fogával, míg a golyó kis kopaszka fejét sütötte a nap. (Mondtam már, hogy nagyon szeretem az ilyen idilli kis jeleneteket?)
Kipróbáltuk a csúszdát (nyugi, fogtam csúszás közben nehogy eldőljön), meg a padlóba épített ugrálóterepet (nem ugráltunk, csak rugóztunk rajta, fő az óvatosság), de legnagyobb sikere a rugóra szerelt hintalószerűségnek volt. Persze vadul videóztunk, úgyhogy akit érdekel, itt egy kis válogatás lejjebb (remélem értékelitek remek videószerkesztői képességeimet, muhaaahhhhhaaaaa :D)
Egy másik játszótéri történetet pedig itt olvashattok a Gábor billentyűzetéből :) Sok oldala van annak, ha gyereket nevelünk :)

Viki füvezik

Jó régen nem írtam, biztos kapom is majd a megjegyzéseket, hogy már ideje volt :) Na akkor most tessék!

Tegnap olyan szép idő volt, hogy nem lehetett nem kimenni. Vikit felöltöztetni egyre nehezebb, mert nem ér rá egyhelyben maradni, valahova mindig mennie kell. Úgyhogy míg ő mászott (nagyon gyors ám), én térden lépegetve igyekeztem lépést tartani vele és útközben ráadni a kis kapucnis pulcsiját. A kis kapucnis pulcsi után jött volna a kiscipő, amit menet közben nem igazán lehet ráadni, szóval ahhoz az ölembe ültettem. Nade Viki nem szokott cipőcskét hordani, mert itthonra nem kell, eddig meg ha elmentünk, jó meleg kezes-lábasba öltözött, amihez szintén nem kell kiscipő. Úgyhogy mikor meglátta ezt a kis cuki rózsaszín bigyót, amiről még madzagok is lógtak (a cipőfűző ugye), azonnal kikapta a kezemből és a szájába tömte, ami az új dolgok megvizsgálásának első fázisa.
Viki baba legújabb szokása, hogy nagy vehemenciával védelmez mindent, amire rátette a kis mancsait, nem lehet csak úgy elvenni tőle dolgokat. Először is tiszta erővel kapaszkodik beléjük és ha megfogod a dolgot amit el akarsz venni, akkor kirántja a kezedből és elfordul vele. Ha mégis valahogy sikerül elszedni tőle, akkor persze visít mint a fába szorult féreg. Elvégre, mit is gondolsz te magadról, az az 'ENYÉM!!!'.
Persze ez történt a cipőcskével is, amint meglátta, a cipő elnyerte az 'enyém' címkét, és onnantól kezdve nem lehetett elszedni tőle. Próbálkoztam egy darabig, de amint a lábára került a cipő, leszedte, még bekötni se volt lehetőségem. 4-5 próba után feladtam és úgy döntöttem, Viki duplazokniban fog parkba menni, különben sosem indulunk el. Így aztán hagytam had forgassa a kezében meg nyálazza a kiscipőt, addig legalább egyhelyben van, és ráadhatom a kis farmerdzsekijét. Végre nekivághattunk a nagyvilágnak.
A nagyvilág most a parkot jelentette. Nem emlékszem, hogy írtam-e már, itt a házunk aljában kezdődik egy hosszúkás formájú kis park, van benne patak meg hattyúk meg kacsák, rengeteg mókus és mikor átérsz a másik végébe, nagyon közel van egy nagy park bejárata.
A kis parkba menet gyorsan beszaladtam a kisboltba (itt minden kicsi, a cipő, a pulcsi, a park, a bolt...) és vettem egy zacskó valami csipszet, hogy majd bedobáljuk a hattyúknak meg kacsáknak, amik majd jól odaúsznak hozzánk és Viki nézegetheti őket. Azért csipszet vettem, mert a kenyér nagyon árt nekik, gondoltam a csipsz legalább nem kenyér. Na oda is értünk ahol a kacsák úszkálnak, előkotortam a zacskó csipszet és behajítottam egyet-kettőt a vízbe a kacsáknak. A kacsák le se szarták a csipszet, csak úsztak tovább. Mondta is a Gábor, hogy lehet nem hagymás-sajtos csipszet kellett volna választani. Nem tudom, hogy ez volt-e a baj, de a kacsákat határozottan nem érdekelte az én erőfeszítésem, hogy odacsalogassam őket. Gondoltam mindegy, akkor legalább a Vikit próbálom rávezetni, hogy a kacsákat nézni kell, mert viccesek, le is guggoltam mellé és mutogatni kezdtem, hogy 'nééézd, Viki, kacsák, ott úszkálnak a kacsák'. Mögöttem a férjem dörmögött, hogy 'ez nem túl jó ötlet'. Nem értettem mi nem túl jó ötlet, elvégre a gyerekek szeretik a kacsákat nézni, de aztán hamar rájöttem, hogy amennyire a kacsákat érdekelte a csipsz, a Vikit annyira érdekelték a kacsák (semennyire), viszont úgy gondolta, ha már ott vagyok karnyújtásnyira guggolva, akkor inkább vegyem fel. Persze nem vettem fel, mentünk tovább, lett is visítás, meg tekergőzés a babakocsiban.
Végül azért csak csendben maradt, mire átértünk a nagy parkba, már megint jó kedve volt. Én addigra persze benyomtam a kis zacskó sajtos-hagymás csipszet, hamár a hülye kacsáknak nem kellett. Hétágra sütött a nap, szépen zöldellt a fű, az én idealista életképekben gondolkozó agyam előre is vetítette, hogy akkor most gyereket a fűre, had lépegessen rajta egy kicsit. Elő is terjesztettem remek ötletem, mire mondta a Gábor, hogy dehát zokniban van a Viki, meg barackszínű nadrág van rajta, mindene tiszta kosz lesz, nemár. De csak nem hagytam magam, kinéztem egy jó kis helyet a rózsakertben, ahol van egy másik kis patak, bár a rózsák még persze nem nyílnak, viszont sokan piknikeztek gyerekekkel a fűben.* Vikit kicsatoltuk a babakocsiból és letettük a fűre. Tök cuki volt, rögtön megvizsgálta, mi ez az új fajta, puha zöld padló, jól meghúzgálta a fűszálakat, meg próbált valami pici szemétdarabkát felszedni, na azt azért nem hagytam. A füle mögé tűztem viszont egy százszorszépet, nagyon csinos volt :) Aztán kezdődhetett a móka, föl-le meg körbe-körbe sétált Viki a füvön, zokniban, felváltva az apja meg az én kezembe kapaszkodva és vigyorgott közben mint a vadalma. Aztán meglátta az egyik közelben piknikező családot, akiknél volt egy kb vele egykorú kisgyerek, és becélozta őket. Épp apája kezeibe csimpaszkodva menetelt, mosolygott is rá az egyik néni a piknikről, de aztán Gábor úgy döntött, neki nincs kedve ismerkedni, és felkapta a gyerkőcöt. Viki legközelebb egy babakocsiban alvó kislányt próbált letámadni, aztán egy gyanús állapotban lévő focilabdát. Mikor úgy döntöttünk, hogy eleget koszolta a fűben a zokniját, megpróbáltuk visszacsatolni a babakocsiba, persze süvöltött, úgyhogy inkább alternatív módszerekhez folyamodtunk, és felváltva cipeltük hazafelé. Így történt, hogy Viki egyszercsak több mint 2 méter magasból vizsgálgathatta a hirtelen eltörpült embereket (lásd a képen), ami igencsak tetszett neki. Aztán mikor hazafelé már mindkettőnknek elege lett a cipelésből, mégiscsak visszacsatoltuk a kocsiba, addigra már nagyon fáradtnak tűnt és nem is ellenkezett sokat. Már majdnem olyan jól szórakoztam, mintha piknikeztünk volna :)

*IMÁDOK piknikezni. Biztos azért mert az is egy olyan idealista életkép, vagy nem tudom, de legszívesebben minden nap piknikeznék. Fognám a családot meg a pikniktakarót, a piknikkosarat tele mindenféle piknikkajákkal meg kis műanyag étkészlettel, társasjátékot, könyvet, labdát, és órákon keresztül csak piknikeznék. Mondanom sem kell, hogy nincs aki piknikezni jönne velem, mert piknikezni mindenki más szerint uncsi...