Viki füvezik

Jó régen nem írtam, biztos kapom is majd a megjegyzéseket, hogy már ideje volt :) Na akkor most tessék!

Tegnap olyan szép idő volt, hogy nem lehetett nem kimenni. Vikit felöltöztetni egyre nehezebb, mert nem ér rá egyhelyben maradni, valahova mindig mennie kell. Úgyhogy míg ő mászott (nagyon gyors ám), én térden lépegetve igyekeztem lépést tartani vele és útközben ráadni a kis kapucnis pulcsiját. A kis kapucnis pulcsi után jött volna a kiscipő, amit menet közben nem igazán lehet ráadni, szóval ahhoz az ölembe ültettem. Nade Viki nem szokott cipőcskét hordani, mert itthonra nem kell, eddig meg ha elmentünk, jó meleg kezes-lábasba öltözött, amihez szintén nem kell kiscipő. Úgyhogy mikor meglátta ezt a kis cuki rózsaszín bigyót, amiről még madzagok is lógtak (a cipőfűző ugye), azonnal kikapta a kezemből és a szájába tömte, ami az új dolgok megvizsgálásának első fázisa.
Viki baba legújabb szokása, hogy nagy vehemenciával védelmez mindent, amire rátette a kis mancsait, nem lehet csak úgy elvenni tőle dolgokat. Először is tiszta erővel kapaszkodik beléjük és ha megfogod a dolgot amit el akarsz venni, akkor kirántja a kezedből és elfordul vele. Ha mégis valahogy sikerül elszedni tőle, akkor persze visít mint a fába szorult féreg. Elvégre, mit is gondolsz te magadról, az az 'ENYÉM!!!'.
Persze ez történt a cipőcskével is, amint meglátta, a cipő elnyerte az 'enyém' címkét, és onnantól kezdve nem lehetett elszedni tőle. Próbálkoztam egy darabig, de amint a lábára került a cipő, leszedte, még bekötni se volt lehetőségem. 4-5 próba után feladtam és úgy döntöttem, Viki duplazokniban fog parkba menni, különben sosem indulunk el. Így aztán hagytam had forgassa a kezében meg nyálazza a kiscipőt, addig legalább egyhelyben van, és ráadhatom a kis farmerdzsekijét. Végre nekivághattunk a nagyvilágnak.
A nagyvilág most a parkot jelentette. Nem emlékszem, hogy írtam-e már, itt a házunk aljában kezdődik egy hosszúkás formájú kis park, van benne patak meg hattyúk meg kacsák, rengeteg mókus és mikor átérsz a másik végébe, nagyon közel van egy nagy park bejárata.
A kis parkba menet gyorsan beszaladtam a kisboltba (itt minden kicsi, a cipő, a pulcsi, a park, a bolt...) és vettem egy zacskó valami csipszet, hogy majd bedobáljuk a hattyúknak meg kacsáknak, amik majd jól odaúsznak hozzánk és Viki nézegetheti őket. Azért csipszet vettem, mert a kenyér nagyon árt nekik, gondoltam a csipsz legalább nem kenyér. Na oda is értünk ahol a kacsák úszkálnak, előkotortam a zacskó csipszet és behajítottam egyet-kettőt a vízbe a kacsáknak. A kacsák le se szarták a csipszet, csak úsztak tovább. Mondta is a Gábor, hogy lehet nem hagymás-sajtos csipszet kellett volna választani. Nem tudom, hogy ez volt-e a baj, de a kacsákat határozottan nem érdekelte az én erőfeszítésem, hogy odacsalogassam őket. Gondoltam mindegy, akkor legalább a Vikit próbálom rávezetni, hogy a kacsákat nézni kell, mert viccesek, le is guggoltam mellé és mutogatni kezdtem, hogy 'nééézd, Viki, kacsák, ott úszkálnak a kacsák'. Mögöttem a férjem dörmögött, hogy 'ez nem túl jó ötlet'. Nem értettem mi nem túl jó ötlet, elvégre a gyerekek szeretik a kacsákat nézni, de aztán hamar rájöttem, hogy amennyire a kacsákat érdekelte a csipsz, a Vikit annyira érdekelték a kacsák (semennyire), viszont úgy gondolta, ha már ott vagyok karnyújtásnyira guggolva, akkor inkább vegyem fel. Persze nem vettem fel, mentünk tovább, lett is visítás, meg tekergőzés a babakocsiban.
Végül azért csak csendben maradt, mire átértünk a nagy parkba, már megint jó kedve volt. Én addigra persze benyomtam a kis zacskó sajtos-hagymás csipszet, hamár a hülye kacsáknak nem kellett. Hétágra sütött a nap, szépen zöldellt a fű, az én idealista életképekben gondolkozó agyam előre is vetítette, hogy akkor most gyereket a fűre, had lépegessen rajta egy kicsit. Elő is terjesztettem remek ötletem, mire mondta a Gábor, hogy dehát zokniban van a Viki, meg barackszínű nadrág van rajta, mindene tiszta kosz lesz, nemár. De csak nem hagytam magam, kinéztem egy jó kis helyet a rózsakertben, ahol van egy másik kis patak, bár a rózsák még persze nem nyílnak, viszont sokan piknikeztek gyerekekkel a fűben.* Vikit kicsatoltuk a babakocsiból és letettük a fűre. Tök cuki volt, rögtön megvizsgálta, mi ez az új fajta, puha zöld padló, jól meghúzgálta a fűszálakat, meg próbált valami pici szemétdarabkát felszedni, na azt azért nem hagytam. A füle mögé tűztem viszont egy százszorszépet, nagyon csinos volt :) Aztán kezdődhetett a móka, föl-le meg körbe-körbe sétált Viki a füvön, zokniban, felváltva az apja meg az én kezembe kapaszkodva és vigyorgott közben mint a vadalma. Aztán meglátta az egyik közelben piknikező családot, akiknél volt egy kb vele egykorú kisgyerek, és becélozta őket. Épp apája kezeibe csimpaszkodva menetelt, mosolygott is rá az egyik néni a piknikről, de aztán Gábor úgy döntött, neki nincs kedve ismerkedni, és felkapta a gyerkőcöt. Viki legközelebb egy babakocsiban alvó kislányt próbált letámadni, aztán egy gyanús állapotban lévő focilabdát. Mikor úgy döntöttünk, hogy eleget koszolta a fűben a zokniját, megpróbáltuk visszacsatolni a babakocsiba, persze süvöltött, úgyhogy inkább alternatív módszerekhez folyamodtunk, és felváltva cipeltük hazafelé. Így történt, hogy Viki egyszercsak több mint 2 méter magasból vizsgálgathatta a hirtelen eltörpült embereket (lásd a képen), ami igencsak tetszett neki. Aztán mikor hazafelé már mindkettőnknek elege lett a cipelésből, mégiscsak visszacsatoltuk a kocsiba, addigra már nagyon fáradtnak tűnt és nem is ellenkezett sokat. Már majdnem olyan jól szórakoztam, mintha piknikeztünk volna :)

*IMÁDOK piknikezni. Biztos azért mert az is egy olyan idealista életkép, vagy nem tudom, de legszívesebben minden nap piknikeznék. Fognám a családot meg a pikniktakarót, a piknikkosarat tele mindenféle piknikkajákkal meg kis műanyag étkészlettel, társasjátékot, könyvet, labdát, és órákon keresztül csak piknikeznék. Mondanom sem kell, hogy nincs aki piknikezni jönne velem, mert piknikezni mindenki más szerint uncsi...