Járkál

Ehhez nem kell sokat hozzáfűzni :)
Elég annyi, hogy május 4-én kezdett járni, azóta megállíthatatlan, a videó 11-én készült. :) Kis cukorka.

A repülőn (utolsó rész, de tényleg)

Na csak befejezem már ezt a sztorit gyorsan, mert közben még 3 dolog történt, amit el kell mesélnem és még mindig ezzel tökölök. Már unom. Biztos ti is, úgyhogy a visszafele utat rövidre fogom:

A repülő két és fél órát késett, vagyis akkor szállt fel, mikor leszállnia kellett volna, mivel a londoni időjárás miatt a gépeket nem indították időben. Viki a várakozást fel-alá járkálássál (derekam aucs), idegen nénik gyűrűinek vizsgálgatásával, fiatal sportolófiúk nézegetésével töltötte és viszonylag jól szórakozott, bár érezhetően álmosodott, fáradt. Én közben stresszeltem (micsoda meglepetés). Jó élmény a rossz élményben: adtak kupont kajára a késésre való tekintettel. Mégiscsak jó, hogy British Airways és nem fapados járat volt, mert akkor még éheztünk volna is.
Viki a gépen NAGYON nyűgös volt már, persze teljesen tele volt a gép, és ezúttal nem ablak mellé hanem a folyósóra ültettek, a gép leghátuljába, már csak egy sor volt mögöttünk. Persze tőlem jobbra-balra pasasok ismét. Vikit nagy nehezen sikerült elaltatni (igen, megint a cicis trükk...) és nagyjából egy órát elvolt, amikoris a mellettem ülő pasi kitalálta, hogy neki ki kell menni pisilni. Lábhely nulla, de valahogy kifelé menet még átpréselődött úgy, hogy nem ébredt fel a Viki, visszafelé már nem sikerült neki. Innentől kezdve a következőkkel voltunk elfoglalva: bőgés, sikítás, fészkelődés. fel-alá járkálás a kb fél méter széles folyósón (egyfolytában útban voltunk valakinek), kézipoggyász kipakolása és hasonlók. Mindez olyan 2 órán keresztül, majd jött a leszállás, amikor meg be kellett csatolni magunkat. Na onnantól kezdve folyamatos üvöltés amíg ki nem szálltunk végre a gépből, és az pedig nem volt hamar, mert ugye mi ültünk leghátul, meg kellett várni, míg mindenki leszáll. Ja, azt elfelejtettem, hogy az üvöltés mellé leszállás közben kaptam jó kis hányingert is. A leszállást amúgyis utálom, de mint említettem rém szar volt az idő Londonban, szóval süllyedtünk, remegett a gép meg minden, az összes maradék erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy ne hányjam le az összevissza ficánkolva visító gyerekemet.
Mikor megláttam a Gábort a repülőtéren, a karjaiba borultam és azonnal elkezdtem bőgni, és megfogadtam, hogy nélküle én aztán nem megyek sehova még egyszer, főleg nem repülővel. Olyan jó volt újra megölelni, mintha ezer éve nem láttam volna. Persze a Viki mikor meglátta, hogy sírok, azonnal rákezdte a bőgést megint, szal gyorsan összeszedtem magam, és hazajöttünk.

Összegezve annyit tudnék mondani, hogya British Airwayst tudom ajánlani, ha nem vagy 180 centinél magasabb, mert az összes személyzet nagyon jó volt, de ha teheted kisgyerekkel ne ülj repülőre, főleg nem egyedül.

Akkor legközelebb elmesélem, hogy...

Áh, nem mondom meg, majd meglátjátok :))

A repülőn (második rész)

Na basszus már megint eltűntem :s
Szóval ott tartottam, hogy végre beszálltunk a gépbe. Helyjegyet kaptunk check-innél, az ablak mellé ültettek. Amint beültünk, a Viki elkezdett összevissza tekeregni, nyafogni, nyíkni. Alapjáraton sem bír egyhelyben maradni, hátha még fáradt. Szerintem az agya úgy próbálja ébren tartani, hogy mozog. Vagy mi. Na mindegy, az a lényeg, hogy kb 2 percig bírtam, aztán előkaptam a kis báránykáját (és nagyon nagyon örültem, hogy nem hányta le) meg az egyik cicimet, és elhelyeztem az ölemben. Igen, így utaztuk végig az egész utat, én a fél mellemmet kilógatva.* A képhez hozzátartozik, hogy közvetlen mellettünk nem ült senki (ennek nagyon örültem), de aztán az egész soron csak pasasok ültek végig. Pasasok ültek előttem is, mögöttem két csaj. A legközelebbi pasas marha magas volt, és nagyon durcás. Először akkor sóhajtott a szemét forgatva, mikor Vikivel beültünk mellé. Aztán mikor rájött, hogy a felette lévő olvasólámpa nem működik. Aztán mikor elővettem a mellem. Aztán mikor kb 5 perccel felszállás után elzsibbadt a lába, mert alig volt lábtér. Nagyjából 10 percenként szemét forgatva sóhajtozott egész úton. Hogy őszinte legyek, akkor már magasról szartam rá, hogy a pasi sóhajtozik, vagy hogy közszemlére van téve a mellem, mert a Viki kb 2 perc alatt elaludt! Akkor már csak az érdekelt, hogy ne ébredjen föl, amíg le nem szállhatunk végre a repülőről. Persze egész úton hülye zajok voltak: emberek beszélgettek (mindenki azonnal kussoljon - gondoltam én), utaskísérők mászkáltak és kínáltak frissítőket (hagyjatok már békén, és kuss legyen - gondoltam én), mozitermet megszégyenítő csörgés-zörgést előidéző celofánba csomagolt szendvicseket osztogattak (mindenki dögöljön éhen és dugja fel magának a hülye celofánszendvicset - gondoltam én) és a kapitány bejelentkezett néha, hogy elmesélje, hogy milyen magasan repülünk (kussolj te is és amúgyis miért olyan rohadt hangos ez a bejelentő vacak??? - gondoltam én). Vikike az úton kétszer-háromszor felébredt de szerencsére viszonylag könnyen visszaaludt. Aztán leszállásnál volt egy kis bőgés, de a mögöttünk ülő csajok addig vigyorogtak rá, míg úgy döntött inkább ismerkedik. Szerencsére az útlevélellenőrzésen nagyon gyorsan átjutottunk és a babakocsi meg a csomagunk is az elsők között érkezett meg a futószalagra, így hamar kiértünk és kocsibaültünk a Mamival, aki értünkjött. Amint beültem a kocsiba úgy éreztem mintha úgy 5 tonnával könnyebb lennék, hirtelen az összes stressz elszállt rólam, tudtam, hogy mostmár nyugi lesz. És az is volt.
Egészen kb reggelig, amikoris kezdődött az egyéb fajta stressz. Utolsó látogatásunkkor Viki 2-3 hónapos volt, nem igazán érdekelte/fogta fel, hogy új helyen van. Most viszont ahhoz már elég nagy, hogy érzékelje, idegen helyen van, körülötte rengeteg új ember (mert nyilván nem nagyon emlékezett senkire), és még így is, hogy gyakorlatilag titokban mentünk, hatalmas volt a sürgés-forgás, jövés-menés. Ahhoz viszont, hogy értelmezni tudja, mi történik, vagy el lehessen neki magyarázni ki kicsoda, még túl kicsi. Én voltam neki az egyetlen biztos pont a sok újdonság közepette, így aztán még a szokásosnál is levakarhatatlanabb kis ragacs volt szegénykém és a szó szoros értelmében nem mozdult mellőlem. Gondolhatjátok, hogy még a szokásosnál is több energiába telt, hogy nyugodt, jókedvű legyen. Aki azt hitte, hogy 'nyaraltam' vagy kipihentem kicsit magam, azt jól ki kell ábrándítanom, mert rohadtul elfáradtam a végére. Ráadásul ha a ragacskodás még nem lett volna elég, a szokatlan hely miatt éjjel még a szokásosnál is gyakrabban ébredt és kétszer is végül vele kellett aludnom (értsd mozdulatlanul alatta, gyakran az arcomon hasalt...), úgyhogy még a szokásosnál is kialvatlanabb voltam. Aztán meg eléggé izgultam a hazaút miatt is, főleg mert délutáni járat volt, vagyis éjszakai beájulós alvásra nem volt esélyem, a délutáni szunyából meg sokkal könnyebb kizökkenteni.
Ettől eltekintve nagyon jó volt mindenkivel találkozni akivel tudtam, és eldicsekedni a kis ügyeske tündérbogárka kis ragaccsal. Az adóhivatalt és társait nem élveztem annyira, de legalább sikerült nagyjából mindent elintézni.
Akit érdekel mi volt a visszaúton az megtudhatja a következő bejegyzésből, aki már unja, hogy itt sajnáltatom magam, az nehogy elolvassa, mert nagyon durva volt.

*Igen, van olyan kendőm, ami arra lett kitalálva, hogy hasonló helyzetekben mellet-gyereket letakarva diszkréten tudjon az ember lánya szoptatni, de ROHADT meleg volt a repülőn és gyanítom hogy egy 2 és fél órás repülőút alatt a levegő sem elég az alatta szunnyadni próbáló baba számára, szóval nem vettem fel.

A repülőn (első rész)

Egy kicsit eltűntem, de most nem lustaságból, hanem mert elutaztunk Vikivel*. Repülővel mentünk az apája nélkül, és már napokkal az út előtt iszonyúan izgultam. Aztán az indulás napján már teljesen görcsben volt a gyomrom az idegtől, mondtam is a Gábornak, hogy tuti lezuhanunk, mert marha rossz megérzésem van, és a megérzéseim mindig bejönnek. Közölte, hogy tuti nem fogunk lezuhanni, ő annál sokkal rosszabbat álmodott. Megkérdeztem, hogy mégis mi lenne rosszabb annál, ha lezuhannánk, mire közölte, hogy álmában a Viki elkezdett bebarnulni és pár nap alatt fekete kisgyerek lett belőle. No comment. Én azért nem voltam meggyőzve, hogy itt minden rendben lesz, és tovább stresszeltem, mint utóbb kiderült, nem is hiába. Nem, nem zuhatnunk le, viszont...
A repülő este fél 10-kor indult (volna, mert késett fél órát vagy ilyesmi), ami azért gáz, mert Viki este 7-kor szokott lefeküdni aludni, nekünk meg olyan 6 körül kellett elidnulni itthonról, szóval a nyűgösség és sírás elkerülhetetlennek nézett ki. Azért igyekeztem mindenre felkészülni. Mondták a nagyanyjai, hogy Budapesten tök hideg van, úgyhogy adtam rá harisnyát a kis kantárosnadrágja alá, meg pulcsit fölé. Indulás előtt megvacsoráztattam, hogy nehogy éhes legyen a gépen, megetettem vele egy csomó bébiételt. Gábor vitt ki minket a reptérre, kocsiba ültünk (Viki a bébiülésbe menetiránynak háttal) és elindultunk Heathrow-ra. Még elég nagy volt a forgalom, sokat kellett megállni-elindulni. Viki nyűgösködött, gondoltam biztos álmosodik, odaadtam neki a kis báránykáját (alvósjáték, a kedvence), de csak nem akart megnyugodni. Aztán lett egy kis kakiszag a kocsiban, biztos voltam benne, hogy bekakilt, mondom tök jó, cserélhetek pelenkát a reptéren. Kakiszagban utaztunk tovább, aztán mikor már majdnem odaértünk, egyszercsak hallom hogy furán köhög, odanézek, aszittem szívrohamot kapok, hát épp ezt az alkalmat választotta, hogy életében először jól lehányja magát. Persze nem volt kéznél semmi amivel rendesen letörölhettem volna, a kötött pulcsi jól beszívta a hányást, olyan lett a gyerekülés, a nadrágja, minden, csak valami csoda folytán a kisbárány nem. Kaki és hányásszag keverékében érkeztünk meg végül a reptérre, én meg halálra izgultam magam, hogy mi van, ha beteg, most mi lesz??? Leparkoltunk, a Gábor talált a kocsiban egy szemeteszsákot (fogalmam sincs hogy került oda, ez bérelt autó volt), azt leterítette a csomagtartóban, én meg nagy nehezen előhalásztam egy váltás ruhát meg pelenkát a bőröndből. Mikor levettük róla az összehányt pulcsit meg nadrágot, teljesen egyértelmű lett, hogy nem beteg, hanem azért hányt szegény, mert a dugig tömött kicsi pocakja nem bírta a hátrafelé indul-megáll állapotot azzal keverve, hogy qrva melege volt, szegénynek a kis pólója meg harisnyája teljesen átázott az izzadtságtól. Viszont nem volt bekakilva, a kakiszag eredete máig rejtély, lehet, hogy csak puki volt. Gyorsan rendbeszedtük szegénykét a csomagtartóban, aztán mentünk a check-inhez. Ez rendben ment azt leszámítva, hogy a csaj a pult mögött vagy háromszor kért segítséget, mert nem tudta, hogy kell a gyereket becsekkolni, aztán a babakocsit, aztán vacakolt az útlevelekkel valamit, de végül ezen is túl voltunk. Addigra az én gyomrom mogyoró nagyságúra zsugorodott az idegességtől, viszont Viki egészen felvidult, mindenkire vigyorgott, majd pedig míg várakoztunk, hogy bemenjek a kapukhoz, fel-alá sétáltatott minket, amin a többi utas jókat szórakozott.
Aztán elbúcsúztunk a Gábortól és elindultunk a biztonsági ellenőrzéshez a Vikivel. Nem sok idő volt a búcsúzáson sajnálkozni, mivel azonnal sorrakerültünk. Egyik kezemben a Viki, másik kezemmel a babakocsit egyensúlyoztam, benne a kabátommal meg a pelenkázóstáskával, a vállamon keresztben átvetve meg a saját kistáskám lógott. És akkor jött az a rész, hogy akkor mindent tegyek bele abba a tálcába, ami majd átgurul a röntgengépen. Vikit a biztonságis ember kezébe nyomtam és felpakoltam mindent a tálcára, a babakocsit arrébbhúzták és átszkennelték azzal a kézi fémdetektorral meg benéztek minden kis gyűrődésébe, közben megkérdezték tőlem, hogy van-e a baba számára valami folyadék a táskában. Mondom persze, hogy van. Erre meg kellett kóstoltatni a gyerekkel, aztán leszedették velem még a cipőmet is. Mire végre átengedtek már attól kezdtem tartani, hogy a Vikit is egy ilyen tálcára rakva át kell majd küldeni az átvilágítón. Na persze nem kellett, de azért ekkorra már majd szétvetett az ideg. Ránéztem az órára és láttam, hogy kb 15 perc múlva zárják a kaput, szóval elkezdtem rohadtul sietni, az idegeim már ekkor cafatokban voltak, hát még mikor már 10 perce izzadva gyorsgyalogoltam a kapu felé a gyereket cipelve és még mindig nem értem oda! Ekkor megfogadtam, hogy én a Heathrowról soha de soha többet gyerekkel nem utazom, ez egy végeláthatatlan útvesztő. Mikor már biztos voltam benne, hogy lekésem a hülye gépet, egyszercsak ott volt előttem a kapu. Zárva. Összesen vagy öt ember lézengett előtte meg egy durcás egyenruhás nő ült a pult mögött. Az első pánikom után kiderült, hogy késik a gép, vagyis nem késtem le, de ennek akkor már nem tudtam örülni. Viki minden perccel egye nyűgösebb lett, hiszen már este 9 körül járt az idő, ő meg 7-kor szokott lefeküdni. Mondanom sem kell, hogy már teljesen ki voltam merülve, pedig még fel sem szálltunk. Hát a repülőút sem volt egy leányálom, legközelebb elmesélem. Folyt. köv.

*Mivel csak pár napra, hivatalos ügyintézni kellett Budapestre látogatnom és tök egyedül utaztam Vikivel, igyekeztem inkognitómat megtartani, és olyan kevés embernek szólni, hogy ott vagyok, amennyire csak lehetett. Jól is tettem, mert így is több stresszben volt részem mint szerettem volna. Na csak azért mondom, hogy nem akartam senkit megbántani azzal, hogy nem szóltam neki, ez volt az oka.