Bevásároltunk

Van itt olyan, hogy 'mum to mum sale', vagyis olyan vásár, ahol anyukák adják el gyermekük régi, kinőtt ruháit, megunt játékait és egyéb kiegészítőit, mint például etetőszék vagy babakocsi. Azért nagyon jó, mert ebben az országban (legalábbis nekem az a benyomásom) iszonyatosan túlvásárolják magukat az emberek, mindenből van nekik 3 felesleges darab meg egy amit használnak. Meg persze a rokonok és barátok se bírnak magukkal, és rengeteg cuccot adnak ajándékba a babás családoknak. Ez azt jelenti, hogy ezeken a vásárokon gyakorlatilag új állapotú cuccokat lehet venni fillérekért.
Mivel a Zuram nem volt itthon, ezért Vikit is magammal kellett cipelnem vagy lemaradok, és akkor várhatok még egy hónapot a következő vásárig. Szóval úgy döntöttem cipelem magammal a kis hisztimanót, mert kell neki jól bélelt téli cipőcske. Előre felkészültem lélekben, hogy itt balhé lesz, és mivel már voltam egyszer, akkor a Viki nélkül, tudtam, hogy rémesen nagy lesz a tömeg, rengeteg babakocsival, terhes nővel meg tanácstalan, cuccokat cipelő apukával lesz megtömve az egész hely. Úgy is lett.
Két másik csajjal meg az ő babáikkal mentem, akiket a játszóházban ismertem meg (majd legközelebb elmesélem). Az ő gyerekeik 8 és 9 hónaposak és mind a kettő kis tündérke, egy zokszó nélkül csücsülnek szépen a babakocsiban, mosolygósan, integetősen, két kis csomag imádnivalóság. Mielőtt elindultunk átjöttek hozzánk és játszottunk egy kicsit, két kicsi babóca mint a kisangyalaok, miközben Viki összevissza rohangált a lakásban. Mikor elindultunk, a másik két baba gyorsan elaludt a babakocsijában és szépen úgy is maradt, egészen addig míg befejeztük a vásárlást. Mindeközben...
Ott kezdődött, hogy a Viki nem volt hajlandó beülni a babakocsiba, ő mindig nagylányosan sétálni akar, míg jól el nem fárad. Szóval sétált a villamosig, ott ült kedvesen, nagylányosan az ölemben, aztán kiértünk Wimbledonban az utcára, ahol seggre vágta magát, elkezdett bőgni, és egyértelműen jelezte, hogy ő aztán innen egy tapodtat sem. Nagy nehezen belegyömöszöltem a vonagló, visító gyerekemet a kocsiba, és kezdtem rohadtul izgulni, hogy ha már most ezt csinálja, akkor mi lesz, míg bennt vagyunk a tömegben. Hát még több vonaglás, ordítás és hisztérika lett, a végén kénytelen voltam karba venni, és ott elnyugodott, amint megkaparintotta a pénztárcámat. Szóval egyik kezemben a 13 kilós gyerekem, másikkal a babakocsit lavírozom a terhes nők és babakocsiban békésen alvó többi baba között. Sok szerencsét a válogatással... Mivel nem volt szabad kezem, inkább minden eladót megkérdeztem, hogy van-e megfelelő méretű cipője-ruhája a Vikinek, és NEM VOLT! Kb öten mondták azt, hogy az ilyen méretet épp hordja a lányuk, meg hogy pont egyel kisebb cipő van. Na már kezdtem elkeseredni, hogy az egész hiába volt, és a karom is éppen letörőben van, amikor...
És most kell elképzelni azt a pillanatot, amikor a filmekben felcsendül a csilingelős, érzelmes zene, meg ragyogó fényben úszik a kép és közelít, közelít, közelít, lassan, lassan, és lehet tudni, hogy ez itt most szerelem első látásra...
És akkor a Viki rámutat és azt mondja: paciiii!!! És tényleg az volt, szépséges, klasszikus hintaló, pont olyan amilyet mindig is képzeltem neki, és tudhatjátok, hogy mindig képzeltem neki hintalovat, ha olvastátok ezt. Aztán megláttam az árcédulát és nem hittem el, hogy tényleg, pedig tényleg. Ezen kívül alig találtam neki valamit, de nem is érdekel, mert Paci csodálatos :)
Hazahozni jó nehéz volt, visító gyerek kocsiba beszíjaz, helyére hintaló kerül, másik kézzel babakocsit utcán lavíroz. A másodikra két körben tudtunk csak feljönni, jól elfáradtam, de azonnal el is felejtettem a hisztit meg a tömeget meg mindent, mikor a Viki megsimogatta Paci orrát, megütögette a hátát, hogy csücsü, aztán 10 perc alatt, sok kacagás közepette megtanulta hajtani meg egyedül felszállni, leszállni. Az is kiderült, hogy Paci hangot is ad és a farkát is mozgatja :) Úgy örülök, hogy elmentem :))) (a videó azért ilyen vacak minőség, mert lemerült a kamera aksija, és a fényképezővel kellett felvennem, azért a lényeg látszik :))

Beszél

Ok, kicsit túloztam, még nem beszél, csak szavakat mond meg gagyarászik (de azt folyékonyan), viszont el vagyunk tőle teljesen ájulva, olyan cuki.
Az első szava az volt, hogy bye-bye, a kis zenélős játékától tanulta, ami elköszön mielőtt kikapcsol. Azóta hozzáadott integetést is, nagyon vicces, a spanyol szupermarketben ez volt az egyik fő csábítós trükkje. Mikor kimentünk az ajtón visszafordult, rámosolygott az eladókra, integetett és mondta, hogy bye bye. Az eladó csajok elolvadtak tőle.
Aztán tudja még, hogy jaaaaaaaj! (olyan hangsúllyal kell mondani, mint mikor valami nagyon cukit látsz), meg azt hogy jajjjajjjajjjajjjajj (sopánkodósan) meg azt, hogy jajjj! (meglepődötten).
Van egy kis kavarodás a fejében azzal kapcsolatban, hogy most akkor mi a különbség a kokka (kocka), kaka, kaki, kuka, koko (kopkop, amihez kopogtat is egy kézreeső függőleges felületen), es a kuku (kukucs) között.
Persze remekül megy neki a ne-ne, a na-na, meg a nem!, mert ezeket nagyon gyakran hallja (említettem már, hogy Victoria hurrikánnak becézzük?) és tökéletesen jól ki tudja mondani azt is, hogy cici. Naná.
Az Olimpia alatt beugrott hozzám Erika, és meghintáztatta a Vikit a lábán. Ez lett a vesztem, azóta hintáztatni kell minden nap, mert követeli. Megáll előttem, megfogja a térdemet, vigyorogva rámnéz, és közli, hogy hííííí-ta! hííííí-ta! Lehet neki ellenállni?
Kedvencünket szintén nyaraláson tanulta, ahol egyfolytában izgalmas, szokatlan dolgok vették körül. Csak úgy röpködtek a 'nézdViki'-k. Nézd Viki ott a sirály, látod? Nézd, Viki ott egy kiskutya, látod? Nézd, medence, nézd, homok, nézd hullámok, nézd, nézd, nééééézd!!! Nem kellett neki sok idő, míg ő is elkezdett minden izgalmasra mutogatni és közben mondogatni, hogy nééééézs, néééézs! A hétvégén a parkban sétáltunk, mikoris az történt, hogy Viki látómezejébe egyszerre került bele egy csapat galamb, két macska meg két kutya. Azt se tudta, hova mutogasson, ennyi izgalom közepette. A végén mint a rocksztárok koncert közben a közönségre, úgy mutogatott körbe-körbe, és kikerekedett szemmel hajtogatta, hogy néééééézs, jaaaaaaaaaj, nééééééézs, hihihihiiiii, néééézs, vauvau, hihiiihiii, néééézs! Azt hiszem a kutyákat szereti a legjobban, mert ha egy óvatlan pillanatban (mondjuk mikor a nappali szőnyegen papírlapokat tépked) annyit mondok, hogy kutyus, akkor felcsillan a szeme, belemutat a semmibe, hogy néééézs, és lelkesen vauvau-zik. Jajj nekem.

Megtáltosodott

Igen, tudom, rossz a dátum....

Sokan reklamáltatok már, hogy régen írtam, és ez így is van. Nagyon nagyon sűrű volt ez a nyár, és bár időt valószínűleg találtam volna egy-két bejegyzésre, idegileg/érzelmileg nem voltam olyan állapotban, hogy billentyűzetet ragadjak. Mikor a nagy stresszes időszaknak vége lett, akkor meg nyaralni mentünk, juhhéééé!!!
Elmondani nem tudom, mennyire szükségünk volt már erre a kis kikapcsolódásra! Utoljára a nászutunkon voltunk nyaralni négy évvel ezelőtt, azóta csak a küzdés (nem egyszerű egy idegen országban nulláról kezdeni), a munka, az otthonteremtés és persze a Viki körül forgott minden. Most persze mondhatnátok, hogy dehát hazalátogattunk egy párszor, az csak kikapcsolódásnak számít, de higgyétek el, nem az. Ha külföldre költözöl és pár napra (vagy hétre) hazalátogatsz, egy perc nyugalomra ne számíts. Naponta legalább egy-két rokonra-ismerősre-barátra lehet számítani, akivel találkozol, akit meglátogatsz. És bár mindig nagyon jó érzés újra látni mindenkit, ilyenkor nem hogy kipihennénk magunkat, hanem csak még fáradtabban jövünk haza. Aztán itt volt ez az olimpiai meló a Gábornak, amin heti hat napban napi 12-14 órát dolgozott, gyakorlatilag csak aludni járt haza, mindez 3 hónapon keresztül. Ő kimerült a munkától, én kimerültem a Vikitől, feltöltődésre, kikapcsolódása esékyünk sem volt. Minden tiszteletem az egyedülálló szülőké, a vége felé már azt hittem, még egy nap egyedül és teljesen megbolondulok. De valahogy kibírtuk mindketten, és a Zuram úgy döntött, hogy keményen megkeresett pénzének egy részét két hét Spanyolországba fekteti. Anyukám is velünk jött, így volt bébiszitterünk, és neki is volt lehetősége unokázni egy kicsit. Most oldalakat tudnék írni, hogy milyen volt a nyaralás, de ez itt Eperkéről szól, úgyhogy ezután a 'röpke' bevezető után rátérek a lényegre :)
Én nem tudom, hogy a sok napsütés vagy a tengeri levegő, vagy mi lehet az oka, de a Viki teljesen megtáltosodott! Először is, hatalmasat nőtt. Igen, két hét alatt észrevehető magasságot. Aztán a haját is elkezdte növeszteni, aminek éppen itt az ideje, mert mindenki azt hiszi, hogy kisfiú. Nem értem, hogy miért, mert szinte mindig rózsaszínben van. Egyszer valaki azt mondta, hogy a 'haircut' (frizura) miatt fiúnak látszik. Közöltem az illetővel, hogy itt frizuráról (hajvágásról, szószerinti fordításban) szó sincs, ennyi haja van és kész. És különben is, mit gondol, rózsaszín kis pólóban járatom a fiamat??? Meg amúgyis tök jó lesz kis színes csatokat tűzögetni a szöszke kis fürtjeibe :)
A haja mellé elkezdett nőni még 3 foga is egy időben, amit eléggé furcsálltam, azt hittem ezek egyenként jönnek.
Ha mindez nem lenne elég, elkezdett szaladni is! Biztos, hogy a sok sok séta megtette a hatását, minden nap több mint egy kilométert gyalogolt. Nagyon belejött, ha szólunk neki, hogy futáááás, azonnal elkezd szaladni.
De a legviccesebb akkor is az volt, hogy megszállottan ismerkedni akart, és folyamatosan előadóművészkedett. Az első napokban észrevette, hogy az emberek mosolyogan rá. Naná, ki ne mosolyogna egy ilyen kis pöttöm, zötykölődve tipegő kis megtestesült huncutságra? Nagyon tetszett neki, hogy így elbűvöli a népeket, ezért aztán MINDENKIRE vigyorogni kezdett. Odament emberekhez a medencék mellett, a tengerparton, a kempingben, a szupermarketben, mindenhol. Nem mindenki mosolygott vissza rá, de aki igen, annak ez lett a veszte, mert a Viki 'ráakaszkodott', vigyorogva bámulta, és röhögött is közben (éles kis rövid kacagása van), meg táncmozdulatokkal igyekezett elbűvölni áldozatát. Egyszer a nagymedence végében szaladgált föl-alá (vagy 50-szer legalább, szegény Gábor alig bírt vele lépést tartani). A medencében a perembe kapaszkodva mindig volt egy csomó ember, beszélgettek meg áztak meg a szokásos. A Viki szaladgálás közben meg-megállt, és felváltva bűvölte a hűsölni vágyókat. Eleinte mindenkinek nagyon tetszett, nevettek rajta, meg dumáltak neki, aztán olyan 5 perc után kiürült a medencének ez a része teljesen, mindenki igyekezett távol maradni. Nem hibáztatom őket, szerintem kevés olyan ember van, aki sokáig bírja, hogy egy idegen gyerek meredten bámulja és várakozóan vigyorogjon rá.
A legnagyobb sikert a kemping szupermarketjében dolgozó két csajnál aratta, akik valahányszor meglátták gügyögtek neki (napjában néha 3-szor, sokat jártunk oda. Jégkrém meg Sangria, tudjátok hogy megy ez), kukucsosat játszottak vele a sorok között, megcsipkedték a kis hasát, aztán mikor már végképp nem bírtak magukkal, kis ajándékokat adtak neki. Így tett szert egy strandlabdára, egy csomó képeslapra meg egyéb kis vacakokra. Nagyon rákapott, hogy ajándékokat kap, és szerintem telepatikusan kommunikálni is tud. Azért gondolom, mert hazafelé az úton összesen kétszer álltunk meg (kocsival voltunk) úgy, hogy be is mentünk egy étterembe vagy üzletbe vagy mik ezek a benzinkutaknál, és mind a két alkalommal elcsábított egy eladócsajt, és addig vigyorgott rájuk, míg tőlük is kapott valami kis promós ajándékot. A kis pimasz!

Kutya

Ez most lehet, hogy hosszú lesz, de sokrétű a dolog, és lényegében nem is a Vikiről szól. Csak szólok, hogy előre tudjátok...

Ennek a bejegyzésnek az apropója az a mai eset, ami akkor történt, mikor Vikivel hazaértünk a boltból. Normál esetben a babakocsi az autó csomagtartójában lakik, így nem kell a másodikra felcipelnem, hanem csak kiszedek belőle mindent amit fel akarok vinni (a gyereket beleértve), és így egy körben megoldható a lépcsőmászás. Persze mire felérek néha rendesen leizzadok és remegnek a kezeim a sok szatyor meg a Viki súlyától, de azért megoldom. Most viszont a kocsi szervízben van, ergo a babakocsit is fel kell vinni. Épp örültem, hogy sikerült átvonszolnom a babakocsit az abnormálisan magas küszöbön anélkül, hogy a Vikire csapódott volna az ajtó. Rohadt nehéz volt, mert még benne ült a Viki, az alsó kosárban egy nehéz szatyor, meg a fogódzkodóján (mi a fenének hívják azt a részt aminél fogva tolod???) is lógott egy. Szóval épp örültem, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és éppen kezdtem a felcipekedés logisztikáján filózni, amikor hallottam, hogy az alsó lakásból rohan ki a kutya. Akkor is ilyen hangja van, meg így rohan, amikor sétálni viszik, de rögtön tudtam, hogy nem erről van szó, hanem kiszökött, mert mindkét gazdáját a parkolóban láttam, mikor a babakocsival küzdöttem a küszöbön.

Abban a miliszekundumban pánikba estem. Ez a dög egy ilyen ronda, közepes méretű, terrierfejű, gonosz kinézetű, kövér.... na... dög. Nem mintha ez sokat számítana, mert ugyanígy pánikba estem volna egy kedves kinézetű törpeméretű szörmókkutyától is (majd lejjebb meglátjátok miért). A Viki még mindig be volt szíjazva a babakocsiba, tudtam, hogy nincs idő kivenni míg a kutya odaér (kb 1 másodperc), elkezdtem hát felvonszolni a dögnehéz babakocsit a lépcsőn. A kutya odaért. És a kutya meg közöttem volt a Viki a kocsiban. Csak azt mondogattam magamban, hogy b@sszameg, b@sszameg, b@asszameg, gyorsan elkaptam a babakocsi elejét is és valahogy megfordítottam, hogy én legyek a Viki meg a kutya között, miközben följebbvonszoltam magunkat két lépcsőfokkal. A Viki elkezdett sírni. Ezalatt villámgyorsan lejátszódott a fejemben az a képsor, hogy a kutya vádlinharap, én meg elejtem a babakocsit, de pont nem érdekelt az sem, ha leszakítja a lábamat, de ha a gyerekemnek baja lesz, én a két kezemmel verem szét azt az ocsmány pofáját. Valahogy elértem a lépcsőfordulót, befordítottam a babakocsit a kutyának háttal, és remegő kezekkel kicsatoltam a Vikit. Míg felértem az első lépcsősoron, a dög kutya háromszor rohant oda hozzánk aztán vissza az ajtóhoz, én mind a háromszor ráordítottam. Mikor sikerült a Vikit végre kiszabadítani, a kutya éppen lennt volt, én meg hallottam, hogy nyílik a lakásuk ajtaja és kijön a négyéves gyerek, már onnan kiabálva, hogy 'Apa, kiszökött a Champ'... Mire végigmondta, én már a lakáskulccsal vacakoltam a másodikon, a babakocsi meg a bevásárlás az első emeleti lépcsőfordulóban várta élete jobbra fordulását. Mikor végre becsuktam magunk mögött a lakásajtót, mindenem remegett. Az egész legfeljebb egy percig tarthatott, de életem egyik leghosszabb és legszarabb perce volt. Viki abbahagyta a sírást mikor kivettem a babakocsiból és most döbbent, könnyes szemekkel nézett rám. Nagyon sokáig ölelgettem...

A nappalink ablaka a parkolóra néz, így láttam mikor a kutya gazdája visszajött, és mikor már biztos voltam benne, hogy a rohadt dög be van zárva, kimentem és felhoztam az elsőről a cuccainkat. A lábaim még egy órával az eset után is remegtek és ha őszinte akarok lenni, most sem állok messze a sírástól. Mindebben az a legnagyobb gáz, hogy egy részem egész idő alatt tudta, hogy a kutya nem fog minket bántani, hiszen három gyerekkel lakik együtt, akik közül az egyik 6 hónapos kisbaba és a szülei simán hagyják körülötte ugrálni a kutyát, mikor a babakocsijában alszik, meg minket is majdnem minden nap lát, még akkor is, ha csak az ablakon keresztül. És persze később rájöttem, hogy ha nem esem pánikba, hanem higgadtan bírok gondolgozni, akkor csak annyit kellett volna tennem, hogy kinyitom az ajtót, had rohanjon ki a parkolóba, és simán nyugodtan felvihettem volna a Vikit meg a bevásárlást is.

Hogy miért estem pánikba, ha mindezt tudtam? Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy kutyafóbiám van. Nem egy kutyától félek, hanem az összestől, és nem számít, hogy a dolog mennyire megalapozott, ez sokkal mélyebben gyökeredzik, minthogy befolyásolni tudnám. Az eszemmel én is tudom, hogy a kutyák szeretnivaló, odaadó lények és sok embernek a kutyája a legjobb barátja, akire mindig számíthat, hogy cukik meg családtagok, stb, stb, de számomra mindez nem jelent semmit.

Mióta az eszemet tudom, sorban értek a kutyákkal kapcsolatos rossz élmények. Már abban az egészen kicsi korban is mikor testünk-lelkünk megtanulja mi biztonságos, mi nem. Mikor megtanuljuk, hogy a tűzhöz nem érünk, mert megéget, hogy ha leesünk valahonnan, megütjük magunkat, és hasonlók. Számomra a tűz, a zuhanás, és a hasonló ésszerű veszélyek között egyenrangú félként szerepel a kutya, és ha meglátok egyet, minden egyes sejtem riadót fúj és készenlétbe áll a menekülésre. Olyan szintű ez az ellenérzés, hogy a kutyaugatást konkrétan fizikai fájdalomként élem meg, és a kutyák szagánál, míg volt szaglásom, előnyben részesítettem volna szart szagolni.

Tudom, most sokan ingatják a fejüket, hogy ez tök hülyeség, meg biztos túlzok, de higgyétek el, nem így van. Ez az egész kihat egy csomó mindenre. Például attól függően választok útvonalat, ha gyalog kell mennem valahova, hogy mennyire forgalmas az adott út, mivel nem vagyok képes a kerítés mellett, a járdán sétálni, ki kell mennem az úttest közepére, a lehető legtávolabb a kutyáktól. Nem egyszer sírtam el magam a sokktól, mikor egy kutya a kerítés mögött hirtelen felbukkant és elkezdett ugatni. Mielőtt valakihez vendégségbe mennék, mindig megkérdezem, van-e kutya a házban, és ha van, inkább nem megyek. Ha mégis muszáj, egész idő alatt olyan idegállapotban vagyok, mint egy megfeszített rugó, készen a menekülésre.

Ha lenne olyan hely a világon, ahol tilos kutyát tartani, komolyan megfontolnám, hogy odaköltözöm. Ha életemben többet nem látnék, hallanék kutyát, nem lenne hiányérzetem. Ezek után eléggé nagy szívás, hogy a férjem imádja a kutyákat és teljesen egyértelmű számára, hogy amint lehet, lesz kutyánk. Ha csak rajtam múlna, soha nem lenne, de azt nem akarom, hogy az én félelmeim a Vikire átragadjanak. Azt akarom, hogy szeresse a kutyákat, ahogy az apja szereti, hogy megélje mindazt a pozitívat, amit a kutyák olyan sok embernek jelentenek. Nem tudom, hogy fogom az egészet kivitelezni, csak a gondolat hogy egy kutya ugráljon a gyerekem körül szorongással tölt el. Hogy kitegyem valami olyannak, ami az én ösztöneim szerint halálos veszély... Csak abban az egy dologban reménykedem, hogy ha egészen pici kora óta ismerem majd a kutyát, és a kutya is a Vikit, akkor talán tudok majd bízni benne eléggé. Nem hiszem, hogy valaha lesz kutya, akit szeretni tudok, de a bizalomban reménykedem. Szeretném. De olyan nehéz...

Telefonbetyár

Nagyon régen nem írtam, mert nincs rá időm, amikor meg van, akkor inkább pihenek. Az van ugyanis, hogy a Zuram az Olimpián dolgozik heti hat napban (bővebben itt), így aztán szinte az egész napom a Vikivel megy el, ha meg éppen nem vele kell foglalkozni, mert mondjuk alszik, akkor vár a házimunka, főzés, stb. Szal fárasztó, na, nincs már sok másra energiám.

Viszont a minap olyan vicces történt, hogy muszáj elmesélni. Viki szeret dolgokat pakolgatni (nem el- hanem szétpakolni persze), és viszonylag sok időt tölt azzal, hogy a hálószobánkban a fehérneműs fiók tartalmát szétterítse a szőnyegen vagy a bébi piperecuccokat rakosgassa egyik dobozból a másikba. Elég ügyesen szótfogad viszont, tudja, hogy mivel nem szabad játszani, ezért a telefonokat, Kindle-t meg ilyesmit nyugodtan kint szoktam hagyni az éjjeliszekrényen, mert nem nyúl hozzá. Általában nem nyúl hozzá.

Valamelyik nap múlt héten a konyhában vacakoltam valamivel, a Viki meg szokásától eltérően nem rázogatta sikítva a bébikaput, hogy azonnal jöjjek ki onnan, hanem elvolt csendben valamelyik szobában. Kicsit gyanús volt a dolog, de örültem, hogy háttérhiszti nélkül mosogathatok egyszer. Hallottam, hogy vihorászik meg blablázik valamit, szóval lehetett tudni, hogy nincs baja, jól szórakozik, szóval nem aggódtam. Eltelt kb negyed óra, mikor úgy döntöttem, csak megnézem mit csinál már, kezdtem aggódni, hogy zsírkrétát eszik vagy ilyesmi (nincs is itthon zsírkréta).

Mikor beléptem még nem tűnt fel semmi, nem volt összerajzolva a fal, csak csekély mennyiségű alsónadrág hevert a padlón és a gyerekem is mosolygósan álldogállt az éjjeliszekrény mellett. Várjunk csak... mit csinál az éjjeliszekrénynél? Csak nem a telefonomat takargatja a kis tenyerével? Jaj, basszus, mit nyomkodott rajta? Felkapom a telefont, azt írja 'unknown command', kicsit megnyugszom, oké, csak valami összevisszaságot pötyögött. Aztán... Miért van kis telefonkagyló a bal felső sarokban??? Gyorsan vagy ötször egymás után megnyomtam a piros gombot, amíg vissza nem tért a főképernyő és el nem tűnt mindenféle nemkívánatos ikon. Közben kérdezgettem a Vikit, hogy 'mit csináltál, ugye nem hívtál fel senkit, felhívtál valakit??? miért játszol a telefonnal, tudod, hogy nem szabad vele játszani, ejnye ejnye ejnye...' Viki közben boldogan vigyorog rám, én meg gyorsan megnéztem a híváslistát, biztos ami biztos. Hát kiderült, hogy sikerült neki megnyomni az újratárcsázást és felhívta a Mamit!

Gyorsan én is felhívtam, hogy kiderítsem mi történt. Az első csörgésnél felkapta a telefont, kiderült, hogy már vagy 10 perce 'beszélgettek', a Mami azt hitte én is ott vagyok, csak hagyom a Vikit dumálni, mert olyan kis beszédes hangulatban volt. A Viki mondogatta neki, hogy 'szia' meg hogy 'hello' és vihogott egy csomót meg szövegelt a maga is bébinyelvén. Még a Mami viccein is nevetett, meg akkor is, mikor Mami megkérdezte tőle, hogy ott van-e az anyukája... Nagyon jót röhögtünk a Mamival, azóta is mindenkinek elmeséljük a sztorit, a Vikit meg jól leszídtam, nem szabad a telefonnal játszani :)

A kis huncut :)))

Járkál

Ehhez nem kell sokat hozzáfűzni :)
Elég annyi, hogy május 4-én kezdett járni, azóta megállíthatatlan, a videó 11-én készült. :) Kis cukorka.

A repülőn (utolsó rész, de tényleg)

Na csak befejezem már ezt a sztorit gyorsan, mert közben még 3 dolog történt, amit el kell mesélnem és még mindig ezzel tökölök. Már unom. Biztos ti is, úgyhogy a visszafele utat rövidre fogom:

A repülő két és fél órát késett, vagyis akkor szállt fel, mikor leszállnia kellett volna, mivel a londoni időjárás miatt a gépeket nem indították időben. Viki a várakozást fel-alá járkálássál (derekam aucs), idegen nénik gyűrűinek vizsgálgatásával, fiatal sportolófiúk nézegetésével töltötte és viszonylag jól szórakozott, bár érezhetően álmosodott, fáradt. Én közben stresszeltem (micsoda meglepetés). Jó élmény a rossz élményben: adtak kupont kajára a késésre való tekintettel. Mégiscsak jó, hogy British Airways és nem fapados járat volt, mert akkor még éheztünk volna is.
Viki a gépen NAGYON nyűgös volt már, persze teljesen tele volt a gép, és ezúttal nem ablak mellé hanem a folyósóra ültettek, a gép leghátuljába, már csak egy sor volt mögöttünk. Persze tőlem jobbra-balra pasasok ismét. Vikit nagy nehezen sikerült elaltatni (igen, megint a cicis trükk...) és nagyjából egy órát elvolt, amikoris a mellettem ülő pasi kitalálta, hogy neki ki kell menni pisilni. Lábhely nulla, de valahogy kifelé menet még átpréselődött úgy, hogy nem ébredt fel a Viki, visszafelé már nem sikerült neki. Innentől kezdve a következőkkel voltunk elfoglalva: bőgés, sikítás, fészkelődés. fel-alá járkálás a kb fél méter széles folyósón (egyfolytában útban voltunk valakinek), kézipoggyász kipakolása és hasonlók. Mindez olyan 2 órán keresztül, majd jött a leszállás, amikor meg be kellett csatolni magunkat. Na onnantól kezdve folyamatos üvöltés amíg ki nem szálltunk végre a gépből, és az pedig nem volt hamar, mert ugye mi ültünk leghátul, meg kellett várni, míg mindenki leszáll. Ja, azt elfelejtettem, hogy az üvöltés mellé leszállás közben kaptam jó kis hányingert is. A leszállást amúgyis utálom, de mint említettem rém szar volt az idő Londonban, szóval süllyedtünk, remegett a gép meg minden, az összes maradék erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy ne hányjam le az összevissza ficánkolva visító gyerekemet.
Mikor megláttam a Gábort a repülőtéren, a karjaiba borultam és azonnal elkezdtem bőgni, és megfogadtam, hogy nélküle én aztán nem megyek sehova még egyszer, főleg nem repülővel. Olyan jó volt újra megölelni, mintha ezer éve nem láttam volna. Persze a Viki mikor meglátta, hogy sírok, azonnal rákezdte a bőgést megint, szal gyorsan összeszedtem magam, és hazajöttünk.

Összegezve annyit tudnék mondani, hogya British Airwayst tudom ajánlani, ha nem vagy 180 centinél magasabb, mert az összes személyzet nagyon jó volt, de ha teheted kisgyerekkel ne ülj repülőre, főleg nem egyedül.

Akkor legközelebb elmesélem, hogy...

Áh, nem mondom meg, majd meglátjátok :))