Kapaszkodós álldogálós

Ezzel a bejegyzéssel lógok egy ideje, mert már kb két hete történt a nagy esemény, hogy Viki (dobpergés drdrdrdrdrdrd tadaaaaaaaam) felállt :)
Ha jól emlékszem éppen a gyerekszobában tergettem, míg a Gábor a nappaliban ült a szőnyegen, a kanapénak támasztott háttal, a Viki meg rajta mászókázott. Egyszer csak kiabál nekem a Zuram, hogy azonnal sietősen menjek be de rögtön, gyorsangyorsangyorsanmileszmáááááár!!! Mikor odaértem, Viki rámnézett és boldogan elmosolyodott, a két kezével az apja hasán támaszkodott, terpeszállásban, nyújtott lábakon, lábujjhegyen ingadozva. Az apja meg büszkén vigyorgott rám, hogy 'nem is segítettem neki!'.
Persze gondolhatjátok, hogy el voltam teljesen ragadtatva, Viki meg tíz perc múlva már az apja pólójába kapaszkodva megint felhúzta magát, és ezúttal tényleg felegyenesedve álldogált, bár kicsit bizonytalan lábakon. Én fél percen belül Anyukámat hívtam telefonon, és azonnal el is újságoltam, hogy a csodagyerek unokája felállt, ő meg mondta, hogy akkor most leül, mert ez azért tényleg sokkoló. Megint elmondtuk egymásnak, hogy nem értjük, hova rohan ez a gyerek, hivatalosan olyan 10 hónapos kora körül kéne neki ezt csinálnia.
Másnap a Gábor leengedte a kiságyat, és ott sóhajtoztunk felette, hogy hogy megnőtt a gyerekünk. Következő héten vásárolni mentünk, még a mózeskosár volt a babakocsira erősítve (ilyen minden egyben travel systemünk van újszülöttől pár éves korig használható átalakítható babakocsi cucc). Éppen a sertéshúsok mellett tanácstalankodtunk, amikor odajött egy nagymamának kinéző néni, és aggódó hangon megkérdezte, hogy ugye tudunk róla, hogy a gyerekünk a babakocsi szélébe kapaszkodik, és nagyon figyeljünk, mert vele előfordult, hogy így kipottyant a gyereke a kocsiból és jujj. Megnyugtattuk, hogy figyelünk, aztán pár perccel később azt láttuk, hogy a Viki térdel a mózeskosárban a tetejébe kapaszkodva és felállni igyekszik. Meg is állapítottuk, hogy akkor itt az ideje ülőkésre alakítani a babakocsit, és ott sóhajtoztunk, hogy hogy megnőtt a gyerekünk. Na jó, ez nem egészen így volt, én sóhajtoztam, a Gábor meg azt mondta, hogy: Ja. 
Úgyhogy átalakítottam a babakocsit, és le is teszteltük, a Vikinek szerintem tetszik, hogy látja, hova megyünk, én viszont nem bírom túltenni magam rajta, hogy nem látom, mit csinál, milyen arcot vág, ezért rendszeresen előreszaladok egy kicsit és bekukucskálok.
Minden esetre elképesztő, hogy hogy megnőtt a gyerekünk (mit mondok majd 20 év múlva???), azóta is ha csak van kapaszkodni való, felhúzza magát, és lassacskán kezd rájönni, hogy talpon állni biztosabb mintt lábujjhegyen és egyre tovább bírja ingadozás nélkül. Azért még mindig rendszeresen meg kell menteni, mert ha egyszer felállt, nem nagyon bír visszaereszkedni, ezért csomószór ott ordít a kiságyban a rácsokba kapaszkodva ingadozó lábakon, tisztára mint egy kismacska, aki felmászott a fára, de lejönni már nem mer. Ilyen cuki:

Eszik

OK, eddig is evett nyilván, hogy lenne különben ilyen szép és ügyes, de most elkezdett szilárd kajákat fogyasztani. Az itt a hivatalos ajánlás, hogy ha csak lehet 6 hónapos koráig kizárólag anyatejen éljen a kis poronty, aztán meg hajrá a szilárd kajákkal. Amikor azt mondom hajrá, azt úgy is kell érteni, bumm bele, etesd! A szilárdakhoz kétféle megközelítés van, a hagyományos pürésítős-szájbakanalazós meg az amit itt úgy hívnak, hogy baby-led weaning, ami azt takarja, hogy a baba vezet, csak hagyjuk a tányérunkban turkálni, meg adjunk neki a kezébe darab alakú kajákat aztán majd ő felfedezi mit kell csinálni. Persze egyértelmű, hogy ez a manapság olyan nagyon népszerű 'vissza a természethez' felfogásba illeszkedik bele. Mikor túljutottam az első sokkhatáson annak hallatán, hogy nyugodtan adjunk grillcsirkecombot a gyerkőc kezébe (igen, ehet jól átsült husit és igen, meg tudja rágni, mert kemény az ínye, mégha foga nincs is, és nem, nem fog megfulladni, mert nem szippantja be a darabokat, és ha túl nagyot nyelne le, azt meg visszaöklendezi), úgy találtam, hogy nekem tetszik a gondolat, hogy elszórakozzon a kajával és jól érezze magát, miközben a maga tempójában átszokik a normál kajákra.
Azért elsőnek nem adtam grillcsirkecombot a kezébe, ne aggódjatok, pürésített főtt répával indítottunk, meg is evett belőle vagy egy mokkáskanálnyit, vagyis ízlett neki. Másnap megpróbáltunk egy kis reszelt almát, na azokat a fintorokat látnotok kellett volna :D Gondolom savanyú lehetett egy kicsit, mert nagyon grimaszolt és 'mit-adtál-nekem-te bolond-nő' arccal nézett rám. Aztán harmadnap bátor voltam, megfőztem egészben egy kisebb répát és a kezébe nyomtam.
Az etetőszékében ült mert evéshez függőlegesben kell lenni, én meg szemben ültem vele és sasszemekkel figyeltem mi lesz ebből. Az lett, hogy marokra fogta a répát és elkezdte csócsálni, az ínyével kis bemélyedéseket csinált rá, meg letört belőle kis borsószemnyi darabkákat, amik mind a partedlijén, a ruháján, az etetőszéken, a padlón és a hajában (abban a piciben) végezték. Egy, azaz 1 darab félborsószemnyi répát sikerült lenyelnie, mindeközben annyira összemaszatolt mindent, hogy úgy döntöttem, én mégsem vagyok a baby-led weaning rajongója, és jó lesz nekünk a hagyományos pürésítős-szájbakanalazós módszer.
Ennek szellemében jégkockatartóban előre lefagyasztottam püréket, hogy adagnyi darabokban lehessen könnyen felolvasztani, és vettünk etetőszettet, kistálkákkal meg etetőkanálkákkal, meg kis pohárral. Kiderült továbbá, hogy a répán kívül szereti a sütőtököt, kedvence a banán és nem tetszik neki a brokkoli. Tervbe van véve egy mindent beterítő, műanyag (tehát simán letörölhető) előke beszerzése ruhavédelmi okokból, valamint sok más kaja kipróbálása, etetőszékben ülve, szájbakanalazósan :)

Boldog félszülinapot!

Viki ma lett fél éves, ami nagy fordulópont a kisbabáknak, el lehet kezdeni szilárd kajákat adni nekik, már rengeteg dolgot tudnak csinálni, kommunikálnak a maguk módján stb, de most nem erről akarok írni, hanem hogy 'tejóóóéégmilyengyorsantelikazidőőő'!!!
Na de most tényleg. Mintha tegnap lett volna, hogy még futó gondolat sem volt, most meg itt kúszogat szerte a lakásban meg visít hajnali 5-kor és kacag is, ha megpusziljuk a pucér kis hasát. Az egészben az a legdurvább, hogy mennyire természetesnek tűnik, hogy ő van, mintha soha nem is lett volna ez másképp, mint ahogy az természetes, hogy két fülem van, ha értitek mire gondolok.
Ha visszagondolok az elmúlt 6 hónapra, olyan rövidnek tűnik, pedig közben (főleg az elején) még csak túlélésre játszottam, és minden nap egy örökkévalóságnak tűnt a sok bőgéssel. Most meg már el lehet nézegetni szinte egész nap, hogy miket csinál, lehet vele játszani, 'beszélgetni', élvezni a társaságát :)
Persze alig bírom megállni, hogy ne gondolkozzam, milyen jó dolgokat fogunk együtt csinálni majd ha nagyobb lesz. Mindenki azt mondja, élvezd a pillanatot, amíg ilyen pici, olyan gyorsan elmúlik, ne arra gondolj, hogy legyen már nagyobb, hogy ezt vagy azt lehessen vele játszani, úgyis túl gyorsan fel fog nőni. És persze igazuk van, de akkor is tök jó lesz majd kifestőzni nyáron a kertben (itt szinte mindig vacak idő van és kertünk sincs, de addigra majd hátha), meg gumicsizmában pocsolyában ugrálni ősszel (őszből és pocsolyából nincs hiány), meg copfba kötni kétoldalt a szösz pici haját (ami még ki sem nőtt)... És majd megyünk tengerparta, ahol én napozva figyelem ahogy az apjával ugrálgat a hullámokban, meg majd együtt hullámvasutaznak, ami azért is nagyon jó lesz, mert én nem szeretek hullámokba ugrálgatni meg hullámvasutazni se nagyon.
Na szóval, hogy összefoglaljam, hamar eltelt ez a fél év, és attól tartok a következő fél év meg az azutáni is csak egy szempillantásnak fog tűnni, de igyekszem kiélvezni minden pillanatot, mert ő az egyik legjobb dolog, ami valaha is történt velem. És köszönöm a Zuramnak, hogy segített eljutnom odáig kicsit több mint egy évvel ezelőtt, hogy nem menekültem sikítva a gondolattól, hogy gyerekem legyen, és nagyon boldog vagyok, hogy ő az, akivel megoszthatom az életem és ezt a gyönyörű kis Tüneményt.
Itt van két kép, ilyen volt és ilyen lett, avagy mennyi minden változik fél év alatt :)

Méreckedni voltunk

Méreckedni voltunk ma délután, ami azért jó, mert a Húgom reklamálta, hogy nem írok elég gyakran, ez viszont most ellátott egy kis mesélnivalóval.
Az úgy volt, hogy kihagytam reggel a tornát (igen, még mindig nyomom a napi 10 percet, tudom, hogy le vagytok nyűgözve, szerintem is hős vagyok :), de helyette sétáltam 25 percet a Children's Centre-be meg ugyanennyit vissza, ami összesen 50 perc, szóval szerintem jó 10 perc torna helyett, meg babakocsit is toltam közben, szóval pláne.
Eddig nem ebbe a Centre-be jártunk méreckedni, hanem egy másikba, de gondoltam egyet, és ma ide mentünk, mert ez közelebb van. A régi 30 perc séta... Na mindegy, odaértünk, reménykedtem, hogy itt nem lesznek olyan sokan mint a másik helyen, de persze voltak, szóval kb 50 percet kellett várni, pedig nyitásra ott voltunk. Ismeritek a Vikit, hogy mekkora kis hurrikán, nem bír egy helyben maradni, de itt nem volt a várószobában olyan sok játék meg szőnyeg sem, úgyhogy az összes gyerek az anyja ölében ejtőzve várakozott. Néha köhhentettek egyet a bébik, ásítottak, kinyújtották a nyelvüket. Viki 'enyhe' kontrasztot képezve egyfolytában fészkelődött, a szomszéd anyuka ölében csücsülő csemete után nyújtózkodott és a táskám pántját rágcsálgatta, hasra akart fordulni még az ölemben is. Egy idő után beadtam a derekam és leraktam, gondoltam had menjen, kosz ide vagy oda, majd törlőkendővel megpucolom a kis mancsait. Amint földet ért, lesmárolta a padlót*... Na erre nem számítottam, több anyuka kevéssé sem diszkréten felröhögött, én meg gyorsan felkaptam a kis rakoncátlant. Valahogy kihúzta az 50 percet, míg végre bemehettünk a mérőszobába.
Mielőtt a mérésre rátérnék, csak annyit, hogy tőlem meglepő módon ismerkedtem (wow!), összetalálkoztam egy kedves magyar lánnyal aki a miniatűr-cukiság 4 hetes babáját hozta mázsálni, majd megyünk együtt parkba sétálni.
Na szóval mentünk a mérőszobába. Méréshez a gyermeket pucérra kell vetkőztetni, pelenkát is levenni meg mindent, aztán ráfektetni a mérlegre, majd új pelenka, visszaöltöztetni és kész. A pelenkázós bejegyzésemből következtetve gondolhatjátok, hogy ez nem ment ilyen egyszerűen.
A vetkőztetéshez van egy kis emelvény, pelenkázómatraccal meg egy ilyen higiéniai papírkendővel leterítve. A papírkendőt 2 másodperc alatt kinyírta, hasra fordult és még fordultában a szájába tömte és letépte a csücskét, az egészet rommágyűrte, szóval inkább kiszedtem alóla és a cafatokat átnyújtottam a türelmesen várakozó néninek. Aztán nekiláttam a kis ficánkoló-rugdalózó mindenségit levetkőztetni, ami eltartott kb 5 percig és a türelmesen várakozó néninek is be kellett segíteni, nehogy a Viki leugorjon a kis emelvényről. Aztán áttettem a mérlegre, azon is megfordult, meg kikapaszkodott a szélére, a mérleg kijelzője nem mutatott 1 másodpercig sem azonos értéket az ugrándozás miatt, szerintem a türelmesen várakozó néni csak kímélni akarta a mérleget és ezért inkább megsaccolt egy 6.95 kg-t. Na mérlegről le, kezdődött a pelenkázós bírkózás, aztán az öltöztetős bírkózás, miközben a néni felírt egy receptet popsikiütésre (nem akar elmúlni a rohadék, én a minikakikat gyanusítom, de ez egy másik, nem túl gusztusos történet)és azt hajtogatta, hogy 'wow, what an advanced baby' meg 'she is veeeery advanced'**. Én meg zavartan vihogtam, hogy 'igen, igen, nagyon rémségesen advanced' és marhára igyekeztem nem bénázósnak látszani. Kevéske sikerrel azt hiszem. Nagy nehezen kitántorogtam a mérőszobából a hónom alatt a rúgkapáló gyerekemmel, persze amint beraktam a babakocsiba bömbölni kezdett és nem is hagyta abba egészen addig, míg 2 percnyire otthonról elaludt... Legjobbkor :D

* Valószínűleg azért nyalta meg, mert ilyen színes csillogós linóleum szerű bigyó volt a padló, és mindent a szájába vesz ami színes vagy csillogós. A színes ÉS csillogós dolgok meg.. Hát az ellenállhatatlan.
** milyen jól fejlett/előrehaladott baba

Fittesedem

Viki nagyon érdeklődő kislány, mindent meg akar nézni (értsd megcsócsálni) és hajlandó ezért nagy távolságokat is megtenni. Ha láttátok a kúszós videót róla, tudjátok, hogy már halad. Hát a videó óta eltelt időben jelentősen továbbfejlesztette a módszerét, nemhogy nem esik picit sem az arcára, hanem felváltva használja a kis kezeit, a lábával is rásegít és mindezt meglehetősen gyorsan csinálja. Az eredmény nagyon hatékony és MEGLEPŐEN gyors kommandós kúszás (bár már próbálkozik a négykézlábazással is).
Az előző pelenkázós bejegyzésben említettem, hogy a játékaival szemben előnyben részesít minden mást, de különösen szereti a papucsokat, asztallábakat, széklábakat és a kedvence a kábelek. Kábelből nálunk nincs hiány, egyik sarokban a számítógépnél, másik sarokban a telefon és laptop kábelei, a harmadikban meg a tévéhez tartozók. A negyedikben csak azért nincs kábel, mert ott a nappali ajtaja van.
Azon kívül, hogy Viki nagyon érdeklődő, rendkívül határozott is (ha neki a kábel kell, akkor nem lehet leszerelni csörgővel) és nagyon kitartó (ha háromszor rakom vissza a plédjeire, akkor negyedszerre is visszamegy) és ha nem kapja meg amit akar, akkor frusztrált lesz. A fentieket összeadva a napjaim képzelhetitek hogyan telnek. Ha nem elég jó a képzelőerőtök akkor elmesélem.

Szóval Vikit kihozom reggel a nappaliba játszani. Kis felfedezőnk picit elszórakozik a neonzöld plüsszebrával, aztán észreveszi a tévékábelt. Elindul és 5 másodperc alatt oda is ér. Ha én épp a konyhában vagyok és nem veszem észre, akkor boldogan cibálgatni és csócsálgatni kezdi a kábelt. Persze egyszer már lerántotta a jelerősséget felturbózó antennaszerűséget (jegyzet a férjemnek: bocs Szívem, nem tudom hogy hívják és pontosan mire való :s). Még jó, hogy nem a fejére esett. Odaszaladok és visszateszem a plédekre HÁTTAL a kábeleknek, hogy még véletlenül se, és a kezébe adok egy játékot. Megnézi a játékot aztán eldobja, megfordul és 5 másodperc múlva a kábeleket csócsálja. Ez így megy egy darabig, odamegy, visszateszem, ismételgetjük, néha céltárgyat vált, de értitek a lényeget. Egy idő után elege lesz, hogy nem hagyom érvényesülni, és felidegesedik, akkor kezdődik a nyűglődés. Nem sír hanem hőzik. Hőő höö hőőő HŐŐŐŐŐŐŐŐŐ grrrr hőőő.... Namost szerintem én elég türelmes vagyok, abban az esetben, ha valakinek valami nem megy vagy baja van, ilyesmi, de a nyűglődést meg hisztit, na azt nem bírom. Így aztán a hőzés meglehetősen hamar az idegeimre kezd menni és mire kora délután a Zuram hazaér, nekem már tikkel a szemem és rém boldogan adom a gyereket a kezébe, hogy szórakoztassák egymást egy kicsit, én meg elhúzok olvasni vagy tévézek vagy főzök vagy valami, hogy kipihenjem a napot. és nem csak az idegi részét.
Biztonsági intézkedéseim közé tartozik, hogy az összes kábelt elbarikádoztam székekkel, meg azzal amit találtam (pókerszettet is bevetettem), nagyjából működik a dolog, bár néha sikerül neki kicselezni és megkerüli valahogy az akadályokat. Na szóval a kábeleket nagyjából megoldottam, legalább nem tud semmit a fejére rántani, viszont a bútorlábak és papucsok most sincsenek biztonságban. Én meg pattogok mint egy gumilabda (lábizom), emelgetem (karizom) és magyarázom neki, hogy NEM SZABAD (de minek?).
Általánosságban elmondható, hogy a sok urálgatástól fittesedem, de a múltkor it dawned on me*, hogy nemsokára járni fog, aztán szaladni, és én messze nem vagyok olyan formában, hogy lépést tartsak a kis Hurrikánnal (ez a legújabb beceneve, gondolom értitek). Ezért aztán beszreztem néhány DVD-t 10 perces tornákkal, mert arra azért minden nap van időm, és belevetettem magam a fittesedésbe. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon mazsola vagyok, de reményeim szerint nem lesz ez így sokáig, drukkoljatok, hogy megfelelő formába sikerüljön hozni magam, mire szaladni kezd :) Amilyen ütemben haladunk nincs túl sok időm...

* ne haragudjatok, de ennél jobb kifejezést nem tudok erre, nagyjából annyit tesz, hogy ráébredtem, de igaziból inkább azt hogy a körülmények ráébresztettek. Sok mindenkitől hallom azt a véleményt, hogy a magyar nyelv mennyire csodálatos (nem ellenkezem) és mindenre van benne szó, meg hogy mennyire sznob meg ciki mikor valaki 'elfelejti' az anyanyelvét mikor külföldre költözik és angol kifejezéseket kezd használni. Mindenkinek a véleményét tiszteletben tartom, az enyém az, hogy olyan nincs, hogy egy nyelvben mindenre van szó, igenis van rengeteg olyan dolog, amire az angolban van, a magyarban meg nincs és fordítva. És az is elkerülhetetlen szerintem, hogy ha idegennyelvű országban élsz és nap mint nap idegen nyelvet használsz, hogy felfedezz és megszeress néhány ilyen kifejezést. Ehhez még hozzáadódik, hogy ha egy adott szituációban csak az idegen nyelvet használod (pl. melóban), akkor arról a bizonyos dologról iszonyú nehéz lesz magyarul beszélni, egyszerűen azért, mert a dologhoz (pl. munkához) társított fogalmaknak számodra idegen nyelvű neve van, még akkor is ha amúgy lenne magyar megfelelő. Na ennyit a nyelvészeti elmélkedős kitérőről :D