Ha jól emlékszem éppen a gyerekszobában tergettem, míg a Gábor a nappaliban ült a szőnyegen, a kanapénak támasztott háttal, a Viki meg rajta mászókázott. Egyszer csak kiabál nekem a Zuram, hogy azonnal sietősen menjek be de rögtön, gyorsangyorsangyorsanmileszmáááááár!!! Mikor odaértem, Viki rámnézett és boldogan elmosolyodott, a két kezével az apja hasán támaszkodott, terpeszállásban, nyújtott lábakon, lábujjhegyen ingadozva. Az apja meg büszkén vigyorgott rám, hogy 'nem is segítettem neki!'.
Persze gondolhatjátok, hogy el voltam teljesen ragadtatva, Viki meg tíz perc múlva már az apja pólójába kapaszkodva megint felhúzta magát, és ezúttal tényleg felegyenesedve álldogált, bár kicsit bizonytalan lábakon. Én fél percen belül Anyukámat hívtam telefonon, és azonnal el is újságoltam, hogy a csodagyerek unokája felállt, ő meg mondta, hogy akkor most leül, mert ez azért tényleg sokkoló. Megint elmondtuk egymásnak, hogy nem értjük, hova rohan ez a gyerek, hivatalosan olyan 10 hónapos kora körül kéne neki ezt csinálnia.
Másnap a Gábor leengedte a kiságyat, és ott sóhajtoztunk felette, hogy hogy megnőtt a gyerekünk. Következő héten vásárolni mentünk, még a mózeskosár volt a babakocsira erősítve (ilyen minden egyben travel systemünk van újszülöttől pár éves korig használható átalakítható babakocsi cucc). Éppen a sertéshúsok mellett tanácstalankodtunk, amikor odajött egy nagymamának kinéző néni, és aggódó hangon megkérdezte, hogy ugye tudunk róla, hogy a gyerekünk a babakocsi szélébe kapaszkodik, és nagyon figyeljünk, mert vele előfordult, hogy így kipottyant a gyereke a kocsiból és jujj. Megnyugtattuk, hogy figyelünk, aztán pár perccel később azt láttuk, hogy a Viki térdel a mózeskosárban a tetejébe kapaszkodva és felállni igyekszik. Meg is állapítottuk, hogy akkor itt az ideje ülőkésre alakítani a babakocsit, és ott sóhajtoztunk, hogy hogy megnőtt a gyerekünk. Na jó, ez nem egészen így volt, én sóhajtoztam, a Gábor meg azt mondta, hogy: Ja.
Úgyhogy átalakítottam a babakocsit, és le is teszteltük, a Vikinek szerintem tetszik, hogy látja, hova megyünk, én viszont nem bírom túltenni magam rajta, hogy nem látom, mit csinál, milyen arcot vág, ezért rendszeresen előreszaladok egy kicsit és bekukucskálok.
Minden esetre elképesztő, hogy hogy megnőtt a gyerekünk (mit mondok majd 20 év múlva???), azóta is ha csak van kapaszkodni való, felhúzza magát, és lassacskán kezd rájönni, hogy talpon állni biztosabb mintt lábujjhegyen és egyre tovább bírja ingadozás nélkül. Azért még mindig rendszeresen meg kell menteni, mert ha egyszer felállt, nem nagyon bír visszaereszkedni, ezért csomószór ott ordít a kiságyban a rácsokba kapaszkodva ingadozó lábakon, tisztára mint egy kismacska, aki felmászott a fára, de lejönni már nem mer. Ilyen cuki:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése