Kutya

Ez most lehet, hogy hosszú lesz, de sokrétű a dolog, és lényegében nem is a Vikiről szól. Csak szólok, hogy előre tudjátok...

Ennek a bejegyzésnek az apropója az a mai eset, ami akkor történt, mikor Vikivel hazaértünk a boltból. Normál esetben a babakocsi az autó csomagtartójában lakik, így nem kell a másodikra felcipelnem, hanem csak kiszedek belőle mindent amit fel akarok vinni (a gyereket beleértve), és így egy körben megoldható a lépcsőmászás. Persze mire felérek néha rendesen leizzadok és remegnek a kezeim a sok szatyor meg a Viki súlyától, de azért megoldom. Most viszont a kocsi szervízben van, ergo a babakocsit is fel kell vinni. Épp örültem, hogy sikerült átvonszolnom a babakocsit az abnormálisan magas küszöbön anélkül, hogy a Vikire csapódott volna az ajtó. Rohadt nehéz volt, mert még benne ült a Viki, az alsó kosárban egy nehéz szatyor, meg a fogódzkodóján (mi a fenének hívják azt a részt aminél fogva tolod???) is lógott egy. Szóval épp örültem, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és éppen kezdtem a felcipekedés logisztikáján filózni, amikor hallottam, hogy az alsó lakásból rohan ki a kutya. Akkor is ilyen hangja van, meg így rohan, amikor sétálni viszik, de rögtön tudtam, hogy nem erről van szó, hanem kiszökött, mert mindkét gazdáját a parkolóban láttam, mikor a babakocsival küzdöttem a küszöbön.

Abban a miliszekundumban pánikba estem. Ez a dög egy ilyen ronda, közepes méretű, terrierfejű, gonosz kinézetű, kövér.... na... dög. Nem mintha ez sokat számítana, mert ugyanígy pánikba estem volna egy kedves kinézetű törpeméretű szörmókkutyától is (majd lejjebb meglátjátok miért). A Viki még mindig be volt szíjazva a babakocsiba, tudtam, hogy nincs idő kivenni míg a kutya odaér (kb 1 másodperc), elkezdtem hát felvonszolni a dögnehéz babakocsit a lépcsőn. A kutya odaért. És a kutya meg közöttem volt a Viki a kocsiban. Csak azt mondogattam magamban, hogy b@sszameg, b@sszameg, b@asszameg, gyorsan elkaptam a babakocsi elejét is és valahogy megfordítottam, hogy én legyek a Viki meg a kutya között, miközben följebbvonszoltam magunkat két lépcsőfokkal. A Viki elkezdett sírni. Ezalatt villámgyorsan lejátszódott a fejemben az a képsor, hogy a kutya vádlinharap, én meg elejtem a babakocsit, de pont nem érdekelt az sem, ha leszakítja a lábamat, de ha a gyerekemnek baja lesz, én a két kezemmel verem szét azt az ocsmány pofáját. Valahogy elértem a lépcsőfordulót, befordítottam a babakocsit a kutyának háttal, és remegő kezekkel kicsatoltam a Vikit. Míg felértem az első lépcsősoron, a dög kutya háromszor rohant oda hozzánk aztán vissza az ajtóhoz, én mind a háromszor ráordítottam. Mikor sikerült a Vikit végre kiszabadítani, a kutya éppen lennt volt, én meg hallottam, hogy nyílik a lakásuk ajtaja és kijön a négyéves gyerek, már onnan kiabálva, hogy 'Apa, kiszökött a Champ'... Mire végigmondta, én már a lakáskulccsal vacakoltam a másodikon, a babakocsi meg a bevásárlás az első emeleti lépcsőfordulóban várta élete jobbra fordulását. Mikor végre becsuktam magunk mögött a lakásajtót, mindenem remegett. Az egész legfeljebb egy percig tarthatott, de életem egyik leghosszabb és legszarabb perce volt. Viki abbahagyta a sírást mikor kivettem a babakocsiból és most döbbent, könnyes szemekkel nézett rám. Nagyon sokáig ölelgettem...

A nappalink ablaka a parkolóra néz, így láttam mikor a kutya gazdája visszajött, és mikor már biztos voltam benne, hogy a rohadt dög be van zárva, kimentem és felhoztam az elsőről a cuccainkat. A lábaim még egy órával az eset után is remegtek és ha őszinte akarok lenni, most sem állok messze a sírástól. Mindebben az a legnagyobb gáz, hogy egy részem egész idő alatt tudta, hogy a kutya nem fog minket bántani, hiszen három gyerekkel lakik együtt, akik közül az egyik 6 hónapos kisbaba és a szülei simán hagyják körülötte ugrálni a kutyát, mikor a babakocsijában alszik, meg minket is majdnem minden nap lát, még akkor is, ha csak az ablakon keresztül. És persze később rájöttem, hogy ha nem esem pánikba, hanem higgadtan bírok gondolgozni, akkor csak annyit kellett volna tennem, hogy kinyitom az ajtót, had rohanjon ki a parkolóba, és simán nyugodtan felvihettem volna a Vikit meg a bevásárlást is.

Hogy miért estem pánikba, ha mindezt tudtam? Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy kutyafóbiám van. Nem egy kutyától félek, hanem az összestől, és nem számít, hogy a dolog mennyire megalapozott, ez sokkal mélyebben gyökeredzik, minthogy befolyásolni tudnám. Az eszemmel én is tudom, hogy a kutyák szeretnivaló, odaadó lények és sok embernek a kutyája a legjobb barátja, akire mindig számíthat, hogy cukik meg családtagok, stb, stb, de számomra mindez nem jelent semmit.

Mióta az eszemet tudom, sorban értek a kutyákkal kapcsolatos rossz élmények. Már abban az egészen kicsi korban is mikor testünk-lelkünk megtanulja mi biztonságos, mi nem. Mikor megtanuljuk, hogy a tűzhöz nem érünk, mert megéget, hogy ha leesünk valahonnan, megütjük magunkat, és hasonlók. Számomra a tűz, a zuhanás, és a hasonló ésszerű veszélyek között egyenrangú félként szerepel a kutya, és ha meglátok egyet, minden egyes sejtem riadót fúj és készenlétbe áll a menekülésre. Olyan szintű ez az ellenérzés, hogy a kutyaugatást konkrétan fizikai fájdalomként élem meg, és a kutyák szagánál, míg volt szaglásom, előnyben részesítettem volna szart szagolni.

Tudom, most sokan ingatják a fejüket, hogy ez tök hülyeség, meg biztos túlzok, de higgyétek el, nem így van. Ez az egész kihat egy csomó mindenre. Például attól függően választok útvonalat, ha gyalog kell mennem valahova, hogy mennyire forgalmas az adott út, mivel nem vagyok képes a kerítés mellett, a járdán sétálni, ki kell mennem az úttest közepére, a lehető legtávolabb a kutyáktól. Nem egyszer sírtam el magam a sokktól, mikor egy kutya a kerítés mögött hirtelen felbukkant és elkezdett ugatni. Mielőtt valakihez vendégségbe mennék, mindig megkérdezem, van-e kutya a házban, és ha van, inkább nem megyek. Ha mégis muszáj, egész idő alatt olyan idegállapotban vagyok, mint egy megfeszített rugó, készen a menekülésre.

Ha lenne olyan hely a világon, ahol tilos kutyát tartani, komolyan megfontolnám, hogy odaköltözöm. Ha életemben többet nem látnék, hallanék kutyát, nem lenne hiányérzetem. Ezek után eléggé nagy szívás, hogy a férjem imádja a kutyákat és teljesen egyértelmű számára, hogy amint lehet, lesz kutyánk. Ha csak rajtam múlna, soha nem lenne, de azt nem akarom, hogy az én félelmeim a Vikire átragadjanak. Azt akarom, hogy szeresse a kutyákat, ahogy az apja szereti, hogy megélje mindazt a pozitívat, amit a kutyák olyan sok embernek jelentenek. Nem tudom, hogy fogom az egészet kivitelezni, csak a gondolat hogy egy kutya ugráljon a gyerekem körül szorongással tölt el. Hogy kitegyem valami olyannak, ami az én ösztöneim szerint halálos veszély... Csak abban az egy dologban reménykedem, hogy ha egészen pici kora óta ismerem majd a kutyát, és a kutya is a Vikit, akkor talán tudok majd bízni benne eléggé. Nem hiszem, hogy valaha lesz kutya, akit szeretni tudok, de a bizalomban reménykedem. Szeretném. De olyan nehéz...

Telefonbetyár

Nagyon régen nem írtam, mert nincs rá időm, amikor meg van, akkor inkább pihenek. Az van ugyanis, hogy a Zuram az Olimpián dolgozik heti hat napban (bővebben itt), így aztán szinte az egész napom a Vikivel megy el, ha meg éppen nem vele kell foglalkozni, mert mondjuk alszik, akkor vár a házimunka, főzés, stb. Szal fárasztó, na, nincs már sok másra energiám.

Viszont a minap olyan vicces történt, hogy muszáj elmesélni. Viki szeret dolgokat pakolgatni (nem el- hanem szétpakolni persze), és viszonylag sok időt tölt azzal, hogy a hálószobánkban a fehérneműs fiók tartalmát szétterítse a szőnyegen vagy a bébi piperecuccokat rakosgassa egyik dobozból a másikba. Elég ügyesen szótfogad viszont, tudja, hogy mivel nem szabad játszani, ezért a telefonokat, Kindle-t meg ilyesmit nyugodtan kint szoktam hagyni az éjjeliszekrényen, mert nem nyúl hozzá. Általában nem nyúl hozzá.

Valamelyik nap múlt héten a konyhában vacakoltam valamivel, a Viki meg szokásától eltérően nem rázogatta sikítva a bébikaput, hogy azonnal jöjjek ki onnan, hanem elvolt csendben valamelyik szobában. Kicsit gyanús volt a dolog, de örültem, hogy háttérhiszti nélkül mosogathatok egyszer. Hallottam, hogy vihorászik meg blablázik valamit, szóval lehetett tudni, hogy nincs baja, jól szórakozik, szóval nem aggódtam. Eltelt kb negyed óra, mikor úgy döntöttem, csak megnézem mit csinál már, kezdtem aggódni, hogy zsírkrétát eszik vagy ilyesmi (nincs is itthon zsírkréta).

Mikor beléptem még nem tűnt fel semmi, nem volt összerajzolva a fal, csak csekély mennyiségű alsónadrág hevert a padlón és a gyerekem is mosolygósan álldogállt az éjjeliszekrény mellett. Várjunk csak... mit csinál az éjjeliszekrénynél? Csak nem a telefonomat takargatja a kis tenyerével? Jaj, basszus, mit nyomkodott rajta? Felkapom a telefont, azt írja 'unknown command', kicsit megnyugszom, oké, csak valami összevisszaságot pötyögött. Aztán... Miért van kis telefonkagyló a bal felső sarokban??? Gyorsan vagy ötször egymás után megnyomtam a piros gombot, amíg vissza nem tért a főképernyő és el nem tűnt mindenféle nemkívánatos ikon. Közben kérdezgettem a Vikit, hogy 'mit csináltál, ugye nem hívtál fel senkit, felhívtál valakit??? miért játszol a telefonnal, tudod, hogy nem szabad vele játszani, ejnye ejnye ejnye...' Viki közben boldogan vigyorog rám, én meg gyorsan megnéztem a híváslistát, biztos ami biztos. Hát kiderült, hogy sikerült neki megnyomni az újratárcsázást és felhívta a Mamit!

Gyorsan én is felhívtam, hogy kiderítsem mi történt. Az első csörgésnél felkapta a telefont, kiderült, hogy már vagy 10 perce 'beszélgettek', a Mami azt hitte én is ott vagyok, csak hagyom a Vikit dumálni, mert olyan kis beszédes hangulatban volt. A Viki mondogatta neki, hogy 'szia' meg hogy 'hello' és vihogott egy csomót meg szövegelt a maga is bébinyelvén. Még a Mami viccein is nevetett, meg akkor is, mikor Mami megkérdezte tőle, hogy ott van-e az anyukája... Nagyon jót röhögtünk a Mamival, azóta is mindenkinek elmeséljük a sztorit, a Vikit meg jól leszídtam, nem szabad a telefonnal játszani :)

A kis huncut :)))

Járkál

Ehhez nem kell sokat hozzáfűzni :)
Elég annyi, hogy május 4-én kezdett járni, azóta megállíthatatlan, a videó 11-én készült. :) Kis cukorka.

A repülőn (utolsó rész, de tényleg)

Na csak befejezem már ezt a sztorit gyorsan, mert közben még 3 dolog történt, amit el kell mesélnem és még mindig ezzel tökölök. Már unom. Biztos ti is, úgyhogy a visszafele utat rövidre fogom:

A repülő két és fél órát késett, vagyis akkor szállt fel, mikor leszállnia kellett volna, mivel a londoni időjárás miatt a gépeket nem indították időben. Viki a várakozást fel-alá járkálássál (derekam aucs), idegen nénik gyűrűinek vizsgálgatásával, fiatal sportolófiúk nézegetésével töltötte és viszonylag jól szórakozott, bár érezhetően álmosodott, fáradt. Én közben stresszeltem (micsoda meglepetés). Jó élmény a rossz élményben: adtak kupont kajára a késésre való tekintettel. Mégiscsak jó, hogy British Airways és nem fapados járat volt, mert akkor még éheztünk volna is.
Viki a gépen NAGYON nyűgös volt már, persze teljesen tele volt a gép, és ezúttal nem ablak mellé hanem a folyósóra ültettek, a gép leghátuljába, már csak egy sor volt mögöttünk. Persze tőlem jobbra-balra pasasok ismét. Vikit nagy nehezen sikerült elaltatni (igen, megint a cicis trükk...) és nagyjából egy órát elvolt, amikoris a mellettem ülő pasi kitalálta, hogy neki ki kell menni pisilni. Lábhely nulla, de valahogy kifelé menet még átpréselődött úgy, hogy nem ébredt fel a Viki, visszafelé már nem sikerült neki. Innentől kezdve a következőkkel voltunk elfoglalva: bőgés, sikítás, fészkelődés. fel-alá járkálás a kb fél méter széles folyósón (egyfolytában útban voltunk valakinek), kézipoggyász kipakolása és hasonlók. Mindez olyan 2 órán keresztül, majd jött a leszállás, amikor meg be kellett csatolni magunkat. Na onnantól kezdve folyamatos üvöltés amíg ki nem szálltunk végre a gépből, és az pedig nem volt hamar, mert ugye mi ültünk leghátul, meg kellett várni, míg mindenki leszáll. Ja, azt elfelejtettem, hogy az üvöltés mellé leszállás közben kaptam jó kis hányingert is. A leszállást amúgyis utálom, de mint említettem rém szar volt az idő Londonban, szóval süllyedtünk, remegett a gép meg minden, az összes maradék erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy ne hányjam le az összevissza ficánkolva visító gyerekemet.
Mikor megláttam a Gábort a repülőtéren, a karjaiba borultam és azonnal elkezdtem bőgni, és megfogadtam, hogy nélküle én aztán nem megyek sehova még egyszer, főleg nem repülővel. Olyan jó volt újra megölelni, mintha ezer éve nem láttam volna. Persze a Viki mikor meglátta, hogy sírok, azonnal rákezdte a bőgést megint, szal gyorsan összeszedtem magam, és hazajöttünk.

Összegezve annyit tudnék mondani, hogya British Airwayst tudom ajánlani, ha nem vagy 180 centinél magasabb, mert az összes személyzet nagyon jó volt, de ha teheted kisgyerekkel ne ülj repülőre, főleg nem egyedül.

Akkor legközelebb elmesélem, hogy...

Áh, nem mondom meg, majd meglátjátok :))

A repülőn (második rész)

Na basszus már megint eltűntem :s
Szóval ott tartottam, hogy végre beszálltunk a gépbe. Helyjegyet kaptunk check-innél, az ablak mellé ültettek. Amint beültünk, a Viki elkezdett összevissza tekeregni, nyafogni, nyíkni. Alapjáraton sem bír egyhelyben maradni, hátha még fáradt. Szerintem az agya úgy próbálja ébren tartani, hogy mozog. Vagy mi. Na mindegy, az a lényeg, hogy kb 2 percig bírtam, aztán előkaptam a kis báránykáját (és nagyon nagyon örültem, hogy nem hányta le) meg az egyik cicimet, és elhelyeztem az ölemben. Igen, így utaztuk végig az egész utat, én a fél mellemmet kilógatva.* A képhez hozzátartozik, hogy közvetlen mellettünk nem ült senki (ennek nagyon örültem), de aztán az egész soron csak pasasok ültek végig. Pasasok ültek előttem is, mögöttem két csaj. A legközelebbi pasas marha magas volt, és nagyon durcás. Először akkor sóhajtott a szemét forgatva, mikor Vikivel beültünk mellé. Aztán mikor rájött, hogy a felette lévő olvasólámpa nem működik. Aztán mikor elővettem a mellem. Aztán mikor kb 5 perccel felszállás után elzsibbadt a lába, mert alig volt lábtér. Nagyjából 10 percenként szemét forgatva sóhajtozott egész úton. Hogy őszinte legyek, akkor már magasról szartam rá, hogy a pasi sóhajtozik, vagy hogy közszemlére van téve a mellem, mert a Viki kb 2 perc alatt elaludt! Akkor már csak az érdekelt, hogy ne ébredjen föl, amíg le nem szállhatunk végre a repülőről. Persze egész úton hülye zajok voltak: emberek beszélgettek (mindenki azonnal kussoljon - gondoltam én), utaskísérők mászkáltak és kínáltak frissítőket (hagyjatok már békén, és kuss legyen - gondoltam én), mozitermet megszégyenítő csörgés-zörgést előidéző celofánba csomagolt szendvicseket osztogattak (mindenki dögöljön éhen és dugja fel magának a hülye celofánszendvicset - gondoltam én) és a kapitány bejelentkezett néha, hogy elmesélje, hogy milyen magasan repülünk (kussolj te is és amúgyis miért olyan rohadt hangos ez a bejelentő vacak??? - gondoltam én). Vikike az úton kétszer-háromszor felébredt de szerencsére viszonylag könnyen visszaaludt. Aztán leszállásnál volt egy kis bőgés, de a mögöttünk ülő csajok addig vigyorogtak rá, míg úgy döntött inkább ismerkedik. Szerencsére az útlevélellenőrzésen nagyon gyorsan átjutottunk és a babakocsi meg a csomagunk is az elsők között érkezett meg a futószalagra, így hamar kiértünk és kocsibaültünk a Mamival, aki értünkjött. Amint beültem a kocsiba úgy éreztem mintha úgy 5 tonnával könnyebb lennék, hirtelen az összes stressz elszállt rólam, tudtam, hogy mostmár nyugi lesz. És az is volt.
Egészen kb reggelig, amikoris kezdődött az egyéb fajta stressz. Utolsó látogatásunkkor Viki 2-3 hónapos volt, nem igazán érdekelte/fogta fel, hogy új helyen van. Most viszont ahhoz már elég nagy, hogy érzékelje, idegen helyen van, körülötte rengeteg új ember (mert nyilván nem nagyon emlékezett senkire), és még így is, hogy gyakorlatilag titokban mentünk, hatalmas volt a sürgés-forgás, jövés-menés. Ahhoz viszont, hogy értelmezni tudja, mi történik, vagy el lehessen neki magyarázni ki kicsoda, még túl kicsi. Én voltam neki az egyetlen biztos pont a sok újdonság közepette, így aztán még a szokásosnál is levakarhatatlanabb kis ragacs volt szegénykém és a szó szoros értelmében nem mozdult mellőlem. Gondolhatjátok, hogy még a szokásosnál is több energiába telt, hogy nyugodt, jókedvű legyen. Aki azt hitte, hogy 'nyaraltam' vagy kipihentem kicsit magam, azt jól ki kell ábrándítanom, mert rohadtul elfáradtam a végére. Ráadásul ha a ragacskodás még nem lett volna elég, a szokatlan hely miatt éjjel még a szokásosnál is gyakrabban ébredt és kétszer is végül vele kellett aludnom (értsd mozdulatlanul alatta, gyakran az arcomon hasalt...), úgyhogy még a szokásosnál is kialvatlanabb voltam. Aztán meg eléggé izgultam a hazaút miatt is, főleg mert délutáni járat volt, vagyis éjszakai beájulós alvásra nem volt esélyem, a délutáni szunyából meg sokkal könnyebb kizökkenteni.
Ettől eltekintve nagyon jó volt mindenkivel találkozni akivel tudtam, és eldicsekedni a kis ügyeske tündérbogárka kis ragaccsal. Az adóhivatalt és társait nem élveztem annyira, de legalább sikerült nagyjából mindent elintézni.
Akit érdekel mi volt a visszaúton az megtudhatja a következő bejegyzésből, aki már unja, hogy itt sajnáltatom magam, az nehogy elolvassa, mert nagyon durva volt.

*Igen, van olyan kendőm, ami arra lett kitalálva, hogy hasonló helyzetekben mellet-gyereket letakarva diszkréten tudjon az ember lánya szoptatni, de ROHADT meleg volt a repülőn és gyanítom hogy egy 2 és fél órás repülőút alatt a levegő sem elég az alatta szunnyadni próbáló baba számára, szóval nem vettem fel.

A repülőn (első rész)

Egy kicsit eltűntem, de most nem lustaságból, hanem mert elutaztunk Vikivel*. Repülővel mentünk az apája nélkül, és már napokkal az út előtt iszonyúan izgultam. Aztán az indulás napján már teljesen görcsben volt a gyomrom az idegtől, mondtam is a Gábornak, hogy tuti lezuhanunk, mert marha rossz megérzésem van, és a megérzéseim mindig bejönnek. Közölte, hogy tuti nem fogunk lezuhanni, ő annál sokkal rosszabbat álmodott. Megkérdeztem, hogy mégis mi lenne rosszabb annál, ha lezuhannánk, mire közölte, hogy álmában a Viki elkezdett bebarnulni és pár nap alatt fekete kisgyerek lett belőle. No comment. Én azért nem voltam meggyőzve, hogy itt minden rendben lesz, és tovább stresszeltem, mint utóbb kiderült, nem is hiába. Nem, nem zuhatnunk le, viszont...
A repülő este fél 10-kor indult (volna, mert késett fél órát vagy ilyesmi), ami azért gáz, mert Viki este 7-kor szokott lefeküdni aludni, nekünk meg olyan 6 körül kellett elidnulni itthonról, szóval a nyűgösség és sírás elkerülhetetlennek nézett ki. Azért igyekeztem mindenre felkészülni. Mondták a nagyanyjai, hogy Budapesten tök hideg van, úgyhogy adtam rá harisnyát a kis kantárosnadrágja alá, meg pulcsit fölé. Indulás előtt megvacsoráztattam, hogy nehogy éhes legyen a gépen, megetettem vele egy csomó bébiételt. Gábor vitt ki minket a reptérre, kocsiba ültünk (Viki a bébiülésbe menetiránynak háttal) és elindultunk Heathrow-ra. Még elég nagy volt a forgalom, sokat kellett megállni-elindulni. Viki nyűgösködött, gondoltam biztos álmosodik, odaadtam neki a kis báránykáját (alvósjáték, a kedvence), de csak nem akart megnyugodni. Aztán lett egy kis kakiszag a kocsiban, biztos voltam benne, hogy bekakilt, mondom tök jó, cserélhetek pelenkát a reptéren. Kakiszagban utaztunk tovább, aztán mikor már majdnem odaértünk, egyszercsak hallom hogy furán köhög, odanézek, aszittem szívrohamot kapok, hát épp ezt az alkalmat választotta, hogy életében először jól lehányja magát. Persze nem volt kéznél semmi amivel rendesen letörölhettem volna, a kötött pulcsi jól beszívta a hányást, olyan lett a gyerekülés, a nadrágja, minden, csak valami csoda folytán a kisbárány nem. Kaki és hányásszag keverékében érkeztünk meg végül a reptérre, én meg halálra izgultam magam, hogy mi van, ha beteg, most mi lesz??? Leparkoltunk, a Gábor talált a kocsiban egy szemeteszsákot (fogalmam sincs hogy került oda, ez bérelt autó volt), azt leterítette a csomagtartóban, én meg nagy nehezen előhalásztam egy váltás ruhát meg pelenkát a bőröndből. Mikor levettük róla az összehányt pulcsit meg nadrágot, teljesen egyértelmű lett, hogy nem beteg, hanem azért hányt szegény, mert a dugig tömött kicsi pocakja nem bírta a hátrafelé indul-megáll állapotot azzal keverve, hogy qrva melege volt, szegénynek a kis pólója meg harisnyája teljesen átázott az izzadtságtól. Viszont nem volt bekakilva, a kakiszag eredete máig rejtély, lehet, hogy csak puki volt. Gyorsan rendbeszedtük szegénykét a csomagtartóban, aztán mentünk a check-inhez. Ez rendben ment azt leszámítva, hogy a csaj a pult mögött vagy háromszor kért segítséget, mert nem tudta, hogy kell a gyereket becsekkolni, aztán a babakocsit, aztán vacakolt az útlevelekkel valamit, de végül ezen is túl voltunk. Addigra az én gyomrom mogyoró nagyságúra zsugorodott az idegességtől, viszont Viki egészen felvidult, mindenkire vigyorgott, majd pedig míg várakoztunk, hogy bemenjek a kapukhoz, fel-alá sétáltatott minket, amin a többi utas jókat szórakozott.
Aztán elbúcsúztunk a Gábortól és elindultunk a biztonsági ellenőrzéshez a Vikivel. Nem sok idő volt a búcsúzáson sajnálkozni, mivel azonnal sorrakerültünk. Egyik kezemben a Viki, másik kezemmel a babakocsit egyensúlyoztam, benne a kabátommal meg a pelenkázóstáskával, a vállamon keresztben átvetve meg a saját kistáskám lógott. És akkor jött az a rész, hogy akkor mindent tegyek bele abba a tálcába, ami majd átgurul a röntgengépen. Vikit a biztonságis ember kezébe nyomtam és felpakoltam mindent a tálcára, a babakocsit arrébbhúzták és átszkennelték azzal a kézi fémdetektorral meg benéztek minden kis gyűrődésébe, közben megkérdezték tőlem, hogy van-e a baba számára valami folyadék a táskában. Mondom persze, hogy van. Erre meg kellett kóstoltatni a gyerekkel, aztán leszedették velem még a cipőmet is. Mire végre átengedtek már attól kezdtem tartani, hogy a Vikit is egy ilyen tálcára rakva át kell majd küldeni az átvilágítón. Na persze nem kellett, de azért ekkorra már majd szétvetett az ideg. Ránéztem az órára és láttam, hogy kb 15 perc múlva zárják a kaput, szóval elkezdtem rohadtul sietni, az idegeim már ekkor cafatokban voltak, hát még mikor már 10 perce izzadva gyorsgyalogoltam a kapu felé a gyereket cipelve és még mindig nem értem oda! Ekkor megfogadtam, hogy én a Heathrowról soha de soha többet gyerekkel nem utazom, ez egy végeláthatatlan útvesztő. Mikor már biztos voltam benne, hogy lekésem a hülye gépet, egyszercsak ott volt előttem a kapu. Zárva. Összesen vagy öt ember lézengett előtte meg egy durcás egyenruhás nő ült a pult mögött. Az első pánikom után kiderült, hogy késik a gép, vagyis nem késtem le, de ennek akkor már nem tudtam örülni. Viki minden perccel egye nyűgösebb lett, hiszen már este 9 körül járt az idő, ő meg 7-kor szokott lefeküdni. Mondanom sem kell, hogy már teljesen ki voltam merülve, pedig még fel sem szálltunk. Hát a repülőút sem volt egy leányálom, legközelebb elmesélem. Folyt. köv.

*Mivel csak pár napra, hivatalos ügyintézni kellett Budapestre látogatnom és tök egyedül utaztam Vikivel, igyekeztem inkognitómat megtartani, és olyan kevés embernek szólni, hogy ott vagyok, amennyire csak lehetett. Jól is tettem, mert így is több stresszben volt részem mint szerettem volna. Na csak azért mondom, hogy nem akartam senkit megbántani azzal, hogy nem szóltam neki, ez volt az oka.

Megérkezett a hisztije

Tegnap kezdődött, amikor Viki már vagy nyolcadszorra ráncigált el a kabátfogasig, aholis követelte, hogy vegyem ölbe, hogy ő megfelelő magasságba kerüljön a felakasztott kabátok, táska és kulccsomó vizsgálgatásához. Vagyis szobrozzak ott vele legalább negyed óra-húsz percig, amíg ő a kabátom szőrös bélését simogatja, a táskám rojtját húzogatja és a kocsikulcsot rágogatja. Na neeeeeeem...
Bármennyire is támogatom az ő felfedező, kalandos kis kezdeményezéseit, olyan nincs, hogy a majd 10 kilóját (nem tudom mennyi, el kéne vinni megmérni) tartogassam a végtelenségig. Oké, hogy megfelel tornának, na de azért mégis. Így aztán csak nem hagytam magam, nem vettem fel. Mikor rájött, hogy hiába ráncigálja a kezem a mutatóujjamnál fogva és ad ki nyöszörgős hangokat, én nem fogok velemenni, rámnézett, és mérgesen (!) rámsikított. Teljesen új hang volt, kifejezetten hisztizős műbőgés, mégis hogy képzelem, hogy nem megyek ahova ő csak elképzeli. Néztem rá értetlenül, hogy ezt meg honnan szedte, ő meg csak sikított.
Egy pillanatra lefagytam, veszettül tekert az agyam, hogy most akkor mit is kell csinálni ilyen helyzetben, mert az egyértelmű, hogy az ilyesfajta hiszti nem támogatandó dolog, még most kell értésére adni, hogy ez nem pálya, mielőtt elszaladna vele a ló. Rögtön fel is rémlett bennem régi félelmem, miszerint bevásárlás közben a derékmagasságot még el nem érő, szöszke kis cukiarcú gyerekem sikítva a földre veti magát és azt ordítja, hogy neki márpedig cukorka KEEEEELLLLL...
Hmmm, hmmm, gondoltam, miközben a Viki hisztitől vörösödő fejét néztem. Az tutira ki van zárva, hogy engedjek neki és odasétáljunk az akasztóhoz, ez egyértelmű. De akkor most kezdjem el neki magyarázni, hogy miért nem? Először is úgysem érti, mert még kicsi, másodszor meg nem kell nekem mentegetőzni, azt mondtam, hogy nem, akkor nem. Hmmm, hmmmm... Eszembe jutott az a sokat látott/hallott párbeszéd, miszerint:
-Nem. -mondja a szülő.
-Na de méééééééééééért???? -sikítja/bőgi a gyerek.
-MERT ÉN AZT MONDTAM!
Ez a szülői hozzáállás nem igazán tetszik, elvégre miért ne tudhatná a gyerek, hogy valamit miért nem szabad csinálnia. Szóval akkor most mégis magyarázzam el a derekam tűrőképességének határait? És mi lesz magával a hiszti-jelenséggel? Mondjam meg neki, hogy hisztizni nem szabad, csúnya dolog és ejnyebejnye? Úgysem érti, mert még kicsi, ezért csak annyit tudok neki mondani, hogy 'nem' (nagyon határozott hangsúllyal, ezt már tudja mit jelent), viszont gyanítottam, hogy jelen esetben ez legfeljebb olaj lenne a tűzre. Hmmmmmm, hmmmm, hmmmmmmmmmm..... Hagyjam figyelmen kívül, tegyek úgy, mintha a hiszti nem is történne? Van az az elmélet, hogy ha nem kap rá reakciót, akkor abbahagyja, mert rájön, hogy nem ér el vele semmit. Jól hangzik. Viszont azt az elméletet is olvastam, hogy SOHA ne ignoráljuk a gyereket, még akkor sem ha csak hisztizik, elvégre éppen egy érzelmét (ezesetben valószínűleg sértettséget és csalódottságot) próbálja kifejezni, és ha nem figyelünk rá, akkor azt fogja hinni, hogy nem érdekelnek minket az érzelmei, nem vesszük őt komolyan. Hmmmm, hmmm, hmmm, hmmmmmmm... Nabasszus, most akkor mit csináljak???
A fentiek kb úgy 3 másodperc alatt futottak át az agyamon, közben Viki kezdett hatalmas krokodilkönnyeket hullatni a hisztis ordítás mellé, be is indult az anyai ösztön, hogy azonnal felvenni, megölelgetni, megpuszilgatni, megvigasztalni, de ellenálltam, mert megint beugrott, hogy nem szabad beadni a derekam. Végül annyit mondtam neki, határozottan, hogy még véletlenül se hangozhasson mentegetőzésnek, hogy:
-Viki, szivem, tudom, hogy menni akarsz kabátot simogatni, de Anya nem tud ott tartogatni, mert megfájdul a dereka. Ne hisztizz, mert nem szép dolog, és úgysem érsz el vele semmit.
Aztán elfordultam tőle. Persze sikított tovább, mert ez neki még bonyolult okfejtés, de én azért jobban éreztem magam, hogy ilyen frappánsan sikerült egybegyúrnom az összes módszert, ami csak az eszembe jutott. És lássanak csodát, kb 2 perc (az rohadt hosszú idő, ha egy bőgő gyerekkel kell egy szobában töltened, főleg ha az illető gyerek a sajátod) veszett sikítás után csend lett. Vagyis szipogás meg hüppögés, de láthatóan lenyugodott. Kivártam olyan fél perc csendet aztán jutalom képpen amiért ilyen szépen abbahagyta a hisztit, elvittem a fogashoz kabátot simogatni egy kicsit.
Pffff...