Lépkedős

Ne izguljatok, nem felejtettem el, hogy ez a blog Vikiről szól, szóval ha az előző két bejegyzést olvasva hiányérzetetek támadt, most jól bepótolom, ami kimaradt.
A címből sejthetitek, min ügyeskedik pici gyermekünk. Bizony, járni tanul. Felfedezte, hogy függőlegesben is lehet haladni, és persze marhára tetszik neki új tudománya. Mielőtt a fejetekhez kapnátok, hogy még csak kilenc hónapos, nem lehet, hogy máris jár, nyugodjatok meg, még nem jár. Viszont dolgozik az ügyön. Útmutatót is írt hozzá:

Úgy kell csinálni, hogy belekapaszkodunk apa vagy anya két kezébe, aztán feltartjuk a karunkat a magasba és szigorú arcot vágva, nagyon koncentrálunk a lábainkra. Az egyiket előre lendítjük, aztán mikor földet ért, ránehezedünk, és a másikat lendítjük előre és így tovább. De vigyázni kell és nagyon kapaszkodni, mert a lábujjak szeretnek a talpunk alá kanyarodni, a bokák meg kicsit remegősek, és a pelus is ide-oda billenti az egyensúlyt. Szóval jól ki kell dugni a hasunkat, az majd húz előre, és közben rajta kell tartsuk a szemünket a célon, ami egy bőrönd anya meg apa hálószobájában. Ha odaértünk, akkor meg kell állni, és a nyakunkat kitekerve föl kell nézni, hogy ellenőrizzük, hogy apa vagy anya még mindig ott van, és nem csak két, levegőben lebegő kezet szorongatunk. Ha ott van, akkor rá kell kicsit mosolyogni apára vagy anyára bátorítás képpen, hogy maradjon is mögöttünk. Ha ez kész, akkor mehetünk vissza a nappaliba, egyik lábat a másik után téve, szigorú arcot vágva, kidugott pocakkal. Aztán a nappaliban a szőnyegen kell menni pár kört, és figyelmen kívül kell hagyni, mikor anya nyafog, hogy 'Vikike cicám, leszakad a derekam!'. Ha mentünk pár kört a nappaliban, akkor oda kell menni apához vagy anyához (amelyik nem mögöttünk van) és megmutatni neki, hogy milyen tök ügyesen lépegetünk. Amikor ránkmosolygott és megpuszilta a fejünk búbját, hogy 'Jaaaaaj, de ügyi vagy, de ügyi vagy!' (mindig ezt mondják), akkor mehetünk vissza a bőröndhöz, és kezdhetjük az egészet előről. Előbb-utóbb valami rejtélyes oknál fogva meg szoktak állni, és leültetnek a földre, és nem sétálnak velünk tovább, ilyenkor teli torokból üvölteni kell, és nem szabad abbahagyni, akkor sem, ha ölbe vesznek, mert különben el fognak kanászodni és azt fogják hinni, hogy abba szabad hagyni a sétálást. Nem szabad abbahagyni a sétálást!

Mivel Viki szerint nem szabad abbahagyni a sétálást, viszont a mi derekunk kapacitása véges, beszereztünk neki egy új játékot, amit Baby Walker-nek (babsétáltató) hívnak, és tulajdonképpen az idősebb korosztály kerekes járókeretéhez tudnám hasonlítani funkcióját tekintve. Viszont a hasonlat itt véget is ér, mert még nem láttam olyan járókeretet, amin színesen villogó zongorabillentyűk vannak meg tekergetős gombok meg zörgős kis bigyók meg játéktelefon, és rengeteg féle hanghatás meg zeneszámocska, amik a gombok nyomkodásakor hangzanak el nagy villogások kíséretében. Nagyon színes, hangos kis szerkezet ez, és Vikinek nagyon tetszik, nyomkodja, csapkodja, tekergeti, mosolyog rá, húzogatja, de arra még nem jött rá, hogy sétálni is lehet vele. Na sebaj, ami késik nem múlik, gondolom, viszont sajnos azt kell mondjam, 25-30. alkalommal már nem olyan aranyos az a kis zeneszám, és mikor nyolcvanadszor mondja egy túllelkes női hang, hogy dö-dö-dö-is-for-dog, akkor inkább kikapcsolom az ördögi masinát. Jajjjj, de jó a csend.

Bogi néni

Azt is ígértem, hogy elmesélem, hogy itt volt nálunk unokatesóm, Bogi, aki a Stansted Airport közelében dolgozik (ezt most azért említettem, mert az rohadt messze van tőlünk, de mégsem annyira mint a család többi része) és itt aludt két éjszakát is. Úgy volt, hogy csak egyet fog, de kettő lett belőle, és nagyon örültem neki, hiánycikk itt manapság a csajos társaság :) Jó, jó, értem én, hogy Viki is csaj, de divatról, sminkről, pasikról és a többi nem nagyon lehet vele beszélgetni, lássuk be. És főzni sem segít.
Bogival viszont lehet sminkről, divatról, pasikról beszélgetni, meg ki is lehet őt sminkelni, mert szereti, és frizurát is csinálhatok neki meg megbeszélhetem vele a makacsul ragaszkodó hájaimat is. Ő is szeret főzni, mint én, úgyhogy főztünk is együtt, és első este kimentünk a sarkon lévő pubba is, ami nekem külön nagy szám volt. Nem vagyok egy pubba járós tipus, de a gyerekkel itthon telő napok eléggé egyhangúak, nem túl sok a program, főleg, hogy nincs aki bébiszittelje nekünk. Egyedül meg ki akar moziba vagy akárhova menni? Szóval lefektettem Vikit 6-kor és kimentünk a pubba, ittam egy (1!) cidert kb 3 órán keresztül, kilenckor felhívott a Gábor, hogy bőg a gyerek, hazaszaladtam, megetettem, visszamentem pubozni. Ez annyit tesz, hogy ültünk és beszélgettünk, semmi zene vagy tánc vagy ilyesmi. Na képzelem, hogy a rendes társasági életet élő többségeteknek ez mekkora izgalmas estének tűnik, de én iszonyúan élveztem. Bogival tök jól lehet dumálni mindenről, és kb vele van a legtöbb közös érdeklődési köröm. Ő is szeret például csomózott karkötőket csinálni meg gyöngyékszereket, lehet vele tapasztalatot cserélni.
És még a Vikivel is tök jól elvoltak, jól áll Bogi kezében a bébi, játszottak, a Viki kacagott is neki (pedig még mindig szűk marokkal méri), megfürdettük a gyerkőcöt, sétáltattuk a lakásban meg ilyenek.
Bogi nem egyezett bele, hogy Viki 'nénizze', pedig szerintem az lenne az illendő, haha :D Na jó, nem ragaszkodom hozzá, végülis nem szeretném, ha Anna néninek hívnának majd a Bogi gyerekei, vagy bárki gyerekei, ha már itt tartunk. 
Szóval az a tanulság, hogy jól éreztük magunkat mindahányan, gyere Bogi máskor is! :)

A 'karrierem' meg én

Na ígértem már két hete, hogy elmesélem a dilemmámat, és most van ihlet, kiváncsi vagyok, mit gondoltok.
Az ugye az alapszitu, hogy már 9 hónapja itthon lógatom a lábamat munka helyett (na jó, ez nem igaz, mert a gyereknevelés a legkeményebb meló, amit valaha csináltam), és most jött el az az idő, hogy vissza kell menni dolgozni, mert egy kanyit sem kapok mostantól. Ne menjünk bele, hogy hogyan működik itt a briteknél a szülési szabi meg a pénz, a lényeg annyi, hogy eddig volt egész normálisan, most meg már nincsen. Na nem mintha csak a pénzen múlna, mert nem tudom elképzelni úgy az életem, hogy ne dolgozzak semmit, még ha anyagilag meg is engedhetnénk magunknak (nem engedhetjük meg), én akkor sem szeretnék kizárólag anyuka és háziasszony lenni. Mindenkinek más működik, nekem kell saját kis munka, meg a saját kis megkeresett pénzem, hogy jól érezzem magam a bőrömben, ennyi.
És akkor itt jön a dilemma, hogy mit is csináljak, ugyanis az eddigi helyemet (leegyszerűsítem: ügyfélszolgálat) nem nagyon szeretem, meg messze is van, szóval ha oda vissza akarnék menni, akkor Viki bébit valakire rá kéne bízni. Mivel sehol egy rokon 1800 km-en belül, ezért kénytelenek lennénk bölcsibe adni, amivel két probléma van. Az egyik, hogy nem szeretnénk idegenekre bízni, főleg nem britekre, ezek nagyon fura népek*, a másik meg, hogy olyan iszonyatosan drága, hogy gyakorlatilag az egész fizum rámenne. Annak meg mi értelme van, hogy havi kb £200-ért (eszedbe se jusson átszámolni Forintra, teljesen más koordináta rendszer, ennyi pénzzel itt nem sokra jutsz) napi kb 10 órát távol töltsek tőle.
Maradnak a következő variációk: 1. Délutánonként elmegyek takarítani, mikor már hazajött a Zuram. Nekem ezzel az a gondom, hogy ez nem hivatalos bevétel lenne, és ha el akarunk költözni (márpedig nagyon jó lenne egy picivel több hely meg egy pici kertecske a pici babának), akkor nem látszana sehol, hogy meg tudjuk engedni magunknak a bérleti díjat, ergo nem adnák nekünk oda a lakást/házat. A takarítás részével amúgy nincs problémám, nem mondom, hogy hűű de élvezném, de a munka az munka és kész.
2. Fordítás. Na ez tök jó lenne, még fordítói végzettségem is van meg minden, amim nincs az szakmai tapasztalat. Hiába tudom én, hogy jó vagyok ebben, ha senki nem tudja nekem igazolni. Jól is fizetne, viszonylag még szeretem is, tettem is lépéseket az ügy érdekében, viszont úgy tűnik, hogy az kéne hozzá, hogy valami csoda folytán rámtaláljon egy munka, aztán onnan már el lehetne indulni, lenne referenciám. Várom a csodát.
2. Vállalok részmunkaidős melót délutánra, mikor már hazajött a Zuram. Ezzel az a gond, hogy az ilyesmi általában adatrögzítés vagy hasonló és rosszabbul fizet mint a takarítás. Ugyan hivatalos, de semmi időm nem lenne mellette azt csinálni, amit viszont tényleg szeretnék.
3. Amit tényleg szeretnék., ámde megvalósítása bajos, az meg a sminkelés. Nem vagyok kétbalkezes, jól megy, de be kéne iratkozni egy tanfolyamra, elvégezni és őőőőőőrült sokat gyakorolni. Találtam megfelelő tanfolyamot (ami nem drága, de jelen pillanatban nem tudom kifizetni), meg az összes fellelhető barátnőt kisminkeltem (van akit többször is), feladtam hirdetést, hogy INGYEN sminelek (a gyakorlat miatt), de úgy néz ki ezt maximum részmunkaidős elfoglaltságban, hétvégén tudnám csinálni, és hogy pénz mikor lesz belőle az igencsak kérdéses. Viszont drukkoljatok, mert jelentkeztem egy szabadúszó írói pozícióra a kedvenc sminkes weboldalamhoz (www.makeupgeek.com) és bejutottam a második fordulós interjúra (tesztcikket kell írni), és naaaagyon szeretném, ha megkapnám.
Itt tartunk, minden nap ezen stresszelek. Elnézést azoktól, akik Eperke Legújabb Kalandjait szerették volna inkább olvasni, de nagyon kikívánkozott.


*Persze beugrik a Gyalog Galopp vonatkozó része, miszerint ''Hülye angolooook, angol hülyééééék!!!'' :D

Az etetőszék

Tudom, hogy ígértem kettő másik témát, de ezzel már küzdök egy ideje, és reménykedem, hogy a kisgyerekes barátnőim megmentenek megint, mint a pelenkázós bírkózásnál*.

Az van ugyanis, hogy szerintem kicsit elbíztam magam, hogy milyen jól megy minden, és ezért aztán felkészületlenül ért a dolog, amikor az addig tök jó móka etetés hirtelen bírkózássá alakult. Fogalmam sincs, hogy mi ütött a gyerekbe. Beültetem az etetőszékbe, becsatolom, beöltöztetem az egész-testes, esőkabát szerű előkébe (PARTEDLI! :D - hát nekem az angol neve sokkal jobban tetszik, légyszi ne haragudjatok meg rám, esküszöm nem sznobságból, de mostantól bib-nek fogom hívni.) Szóval ráadom a bibet (hát nem sokkal egyszerűbb és aranyosabb?) és leülök elé, kezemben a kis kajástálkájával meg a kiskanállal, és ő meg várakozón vigyorog rám, minden tök szuper.

Elkezdem bekanalazni a szájába a kaját, ő meg nagyon ügyesen nyitogatja a száját, néha közben mosolyog, meg mondja, hogy 'babawapapababa', minden tiszta idilli. Aztán egyszercsak, kb a kajája felének kedélyes elfogyasztása után, fogja és az esedékes falat után rögtön beküldi 3 ujját is, kikotorja a kaját a szájából, aztán markában a péppel hadonászik egy kicsit, majd megvizsgálja a kajamaszatot a kezén, nyitogatja-csukogatja az ujjacskáit és valahogy elintézi, hogy a búvárruha-bib ellenére kerüljön egy kis kajamaszat a ruhájára is azért. Ha lefogom a kezét, hiszti van. Ha vacakolok a letörléssel, azzal is csak az idő megy, mert amint a következő falatot a szájába tettem, ő bepótolja a maszatot a kezén. Ok, gondoltam, akkor rakj egy kis pürét a kezedre, majd eszel maszatos kézzel, mindegy. Na igen ám, csak egy kis idő múlva jön az, hogy ki akar mászni a székből, előre dől, nyikorog, szenved, nem lehet tovább etetni, ha mégis újabb falatot teszek a szájába, akkor KIKÖPI! Nem csak úgy elegánsan, hogy akkor a bibre vagy valami, hanem teljes nagy lendülettel, berregősen , kinyújtott nyelvcsücsökkel, és az egész persze rajtam landol! A hajamban meg a karomon, meg a ruhámon, meg mindenhol! Mondtam neki, hogy ez nagyon tiszteletlen és nem szabad, de nem igazán érdekelte, csak nyűgösködött tovább.

(Ez egy régebbi kép, de nagyon ideillik)

Na most tudom, hogy mit gondoltok, hogy biztos már jóllakott és nem kell azt a gyereket tömni, elvégre nem liba, mit erőltetem. Na én is ezt gondoltam először, de az a helyzet, hogy nem lakott jól, mikor ezt csinálja. Ha kiveszem, akkor egy darabig elvan, de nagyon hamar megint hisztizik, mert éhes. Szóval kipróbáltam, hogy kiveszem a székből és az ölembe ültetve etetem tovább. Namost az lett, hogy megette az összes kaját ami a tálkájában volt, meg még egy kicsit többet, és amikor már nem kért, akkor egyszerűen nem nyitotta ki a száját, mikor közelített a kanál, hanem elfordult. De nehogy azt higgyétek, hogy kisangyalként ücsörgött a térdemen és úgy evett, hanem ide-oda ficánkolt és felállt és forgolódott, leült, rágicsálta a kezét, összekent mindent, de mindent, amit elért, csupa maszat lett a ruhája, az én ruhám, az asztal, a szék. Szóval nem szeretném, ha minden nap háromszor ezt kéne játszani. Az a gyanúm, hogy legszívesebben ide-oda mászkálna evés közben, és játékokat tömködne a szájába két falat között, meg leköpködné berregősen a szőnyeget, stb, de remélem megértitek, ha azt mondom, hogy erről szó sem lehet. Eszemben sincs mindenről a bébiételt takarítani, már így is a füle mögül kell letörölgetnem a kaját, meg a szemöldökéről, elég nekem ez is.

Szóval nagyon várom az ötleteket, ne fogjátok vissza magatokat! :)

*Az lett a megoldás, hogy olyan dolgokat kell a kezébe adni játszani, amiket amúgy máskor nem kap meg, és ezeket is mindig cserélgetni kell, hogy ne unja meg őket. Így le van kötve a figyelme és veszteg marad a hátán egy darabig, amíg ki tudom cserélni a pelust. Persze nem mindig működik, meg így is néha nyűgös, de fényévekkel jobb a helyzet! Nagyon köszönöm a tippet S. Era barátnőmnek :)))

Tűhegyecske, fogócska és flörtölés

Melyikkel is kezdjem, hmmm, hmmm :)

Az történt, hogy péntek este a Viki megharapott, de nem ám egyszer, hanem vagy ötször, és nem a kezemen, ha értitek mire gondolok. Ok, hogy csak az ínyével, de attól még eléggé fájt. Azt olvastam régebben, hogy akkor csinálják mikor jön a foguk! Úgyhogy másnap reggel jól meg is vizsgáltam, mi a helyzet. Nem volt egyszerű, mert mindig kinyújtogatta a nyelvét és eltakarta a vizsgálandó területet, de végül megláttam! Bizonyám, icipici kis fogcsücsköcske, a jobb alsó egyes, ha jól tudom a terminológiát :) Éppencsak kis tűhegynyi volt, de azóta már kijjebb jött és legalább olyan édi mint amennyire hegyes. Márpedig nagyon nagyon hegyes. Még mindig koncentrálni kell, hogy meglássuk, mert még nagyon pici, de már akkor is fogacska, hurrá, hurrá :)

Aztán még az is történt, hogy kiderült, hogy Viki szeret fogócskázni :D Az úgy volt, hogy egyik nap gondolt egyet, hátatfordított és nagy határozottan átmászott a hálószobánkba. Adok egy percet, hogy nektek is leessen, mekkora nagy szám ez. Azok után, hogy nem tudom magamról levakarni, ha ki akarok menni pisilni, sikít, mintha nyúznák. Hogy van az szerinte, hogy én nem mehetek ki a szobából de ő igen??? Teljesen rendben van, hogy egyedül játszik, ha ő hagy ott engem és nem én őt? Hát hol van ebben az igazságosság? Megmondom én, sehol. Na mindegy, túl teszem magam rajta valahogy :D Szóval az volt, hogy fogta magát és átmászott a hálószob......
.

.

.

....ába (bocs, közben meg kellett reguláznom, mert úgy döntött, hogy rendet rak a gyöngyeim között), és ott elkezdte kipakolni a cipőimet a ruhásszekrényből. Egy ideig hagytam ott vacakolni, de aztán csak visszahoztam a nappaliba, hogy rajta tarthassam a szemem. Persze gondolhatjátok, hogy amilyen kis akaratos és elszánt, nem kellett neki sok idő és megint visszament. Azt hiszem harmadszorra vagy negyedszerre indult el megint, mikor úgy döntöttem, akkor játszom én is, és elindultam utána négykézláb, nagyokat trappolva, és mondtam neki, hogy 'FUTÁÁÁÁS, mert elkaplak!!!' És ő futott! Ok, gyorsabban mászott. És közben úgy kacagott, hogy azt hittem megzabálom ott helyben. Sose gondoltam volna, hogy egy 8 hónapos kisördög megérti a fogócska lényegét, mármint hogy menekülni kell és ez vicces. És tessék. Kergettem is vagy egy fél órát négykézláb, és jókat vihorásztunk közben. Másnapra jókora kék folt lett a bal térdemen a sok pici kék folt mellett, amik akkor keletkeztek mikor jó erősen belemarkolt a bőrömbe. I bruise like a peach, haha. (Most fordítsátok le magatoknak, én már eleget segítettem.)

Olyan két hete meg megint voltunk méreckedni. Azért nem meséltem róla, mert... Majd mindjárt elmesélem, hogy miért nem, előbb elmondom mi volt. Szóval elmentünk, felöltöztettem csinosan, rózsaszín kis harisnyába meg cuki kis farmerruhácskába. Negyed órával nyitás előtt érkeztünk meg, gondoltam legalább hamar sorra kerülünk. Hát nem. Így is csak 12.-ek voltunk a sorban, úgyhogy letelepedtem vele a sarokba, ami tele volt játékokkal, meg két kb vele egykorú babával és az anyukájukkal. Az egyik kisfiú volt, a másik kislány. A kisfiú mamája nagyon ismerősnek tűnt, és aztán kiderült, hogy a babát Zachary-nek hívják, úgyhogy gyanítom, hogy ugyanazok lehettek, akiket egyszer említettem, a kisfiú szeretett úszás közben sokat kacagni, én meg féltékeny voltam, mert a Viki akkor még nem nevetett. Nem kérdeztem meg, hogy ők-e azok, nem hiszem, hogy a csaj emlékezett volna. Na szóval amint letettem Vikit Zachary-val szemben, hatalmasat vigyorgott a kissrácra és onnatól kezdve folyamatosan flörtölt vele. Zachary nem volt olyan jó hangulatban, valószínűleg álmos volt, minden esetre teljesen figyelmen kívül hagyta Viki baba közeledését és inkább sétálni akart. Az anyukája megfogta a két kezét és ő meg fel-le sétálgatott. Egyszer megálltak Viki előtt, ő egy percet sem habozott, hanem elkapta a kissrác nadrágját az egyik kezével, a pulcsiját a másikkal és felhúzta magát. Nagyon röhögtünk mi anyukák, tök vicces volt, az egyik gyerek égbe emelt karokkal tűrte, hogy a másik a ruhájába kapaszkodva 3 centiről vizsgálgatja az arcát. Pont egy magasak voltak, romantikus kis bébipárocska, bíztattuk is őket, hogy jöhet a puszi :D Puszi végül nem lett, és sajna Zacharyé volt az 1-es sorszám, szóval hamar elmentek.

Míg vártunk Viki megtalálta a könyvespolcot és nagy boldogan lepakolta a tartalmát a földre. Amelyik könyvet nem rugdosta be a polc alá, azt rongyosra rágogatta. Nekem annyira tetszett, ahogy örült a többi babának, hogy úgy döntöttem, el fogom vinni hétfőnként a korabelieknek tartott 45 perces kis játszóházba, ahol gyerekdalokat énekelnek, meg ilyenek. A játszóház hétfőnként van, de a méreckedés utáni első hétfőn nem tudtunk menni, mert vártam a bevásárlás házhozszállítását (online rendelek újabban, nagyon praktikus), de elhatároztam hogy következő hétfőn (tegnap) elmegyünk. Persze nem sikerült. A játszóház 2-kor kezdődik. Viki ebben az időben aludni szokott. Fél kettőkor kellett volna elindulni, de már 1-kor olyan iszonyatos nyűgös volt, hogy inkább leraktam aludni. Az volt a tervem, hogy majd a méreckedős flörtölőset elmesélem a játszóházban tapasztaltakkal együtt, de fogalmam sincs mikor tudunk végre eljutni, szóval inkább leírtam most.

Na remélem Hugi elégedett vagy a bejegyzésem hosszúságával, és nemsokára megint fogok írni, mert még nem meséltem róla, hogy itt volt Bogi, meg hogy Lauráék hazajöttek Ausztráliából. Meg a nagy dilemmámról sem meséltem még, aminek nem annyira van sok köze a Vikihez, de azért ha érdekel, megírom :) Sok puszi mindenkinek!

Vááá, Anya összement!!!

Viki még mindig nagyon szeret álldogállni, és most már igazán jól megy neki, mindenféle mutatványokat is tud közben. Mindegyiket fél kézzel kapaszkodva csinálja. Tud a válla fölött hátrafordulva vigyorogni, plüssmackót lóbálva sikítani, komoly arccal mondani, hogy 'habavabazazzu', cumit messzire köpni, fél lábbal toppantgatni és nagy könnyeket potyogtatva bőgni is.
És az is megy neki, hogy állásból leereszkedjen négykézlábra, ha máshova akar menni, vagy ha leejtett valamit, le tud guggolni hogy felvegye, anélkül, hogy seggre huppanna közben.
A minap csak úgy kedvtelésből guggolt le, aztán felállt, aztán leguggolt megint.
Nekem egy kicsit agyamra ment, hogy gyerekem van, azt vettem észre. Viki előtt (igen, én is észrevettem, hogy úgy hangzik, mintha azt mondanám, hogy időszámításunk előtt...) kb annyira érdekeltek a gyerekek, hogy ha buszon utaztam és felszállt egy, akkor átfutott az agyamon, hogy remélem nem fog bőgni. Se híre se hamva nem volt bennem annak a késztetésnek, hogy rámosolyogjak egy gyerekre, idegen gyerekre meg pláne nem, és még csak cukinak sem találtam őket. Még a szépeket sem, nemhogy a csúnyákat.
Na persze nagyot fordult a világ, a legrondább gyerek is nagyon ééééédi szerintem, ha grimaszol, és imádom a kis fogatlan vigyorukat. Vagy amikor csak két alsó foguk van és úgy vigyorognak, hát az zabálni való. És ha most hallok a buszon gyereket bőgni, akkor félhangosan azt mondom, hogy 'óóóó, szegényke, miért sír????' És simán rámosolygok tök idegen gyerkőcökre az utcán. És ha tök idegen gyerkőcökre vigyorgok idiótán, képzelhetitek, hogy mit csinálok a sajátommal...
A múltkor az IKEAban lattam, ahogy egy apuka a bevásárlókocsi ülésében gubbasztó ronda kisfiának hülye grimaszokat vágott, meg ugrált neki és tapsikolt és odáig volt a boldogságtól, mikor  a gyerek eleresztett egy félmosolyt. Az első ami eszembe jutott, az volt, hogy: 'ekkora egy idióta udvaribolondot még életemben nem láttam!' A második meg az, hogy dehogynem, minden nap a tükörben.
Igen, bevallom töredelmesen, hogy én is szoktam a gyerekemnek iszonyatosan hülye grimaszokat vágni és tapsikolni, és ugrálni, és hasonlókat, és nem ám hetente egyszer, hanem minden nap sokszor. és még csak észre sem veszem, úgy jön mint a levegővétel.
Ezért aztán mikor Viki fél kézzel kapaszkodva lassan leguggolt, aztán felállt, aztán megint leguggolt, egy pillanatig sem gondolkoztam, mielőtt én is gyorsan leguggoltam volna. Annál jobban meglepődtem viszont, amikor ő erre leült és elkezdett hahotázni. Na nem is kellett több, azonnal felálltam, és gyorsan megint leguggoltam, és így tovább, és valahányszor leérkeztem, a Viki sikkantgatós kacagásban tört ki. Olyan édes volt, hogy el is felejtettem, hogy a tornaórán a guggolásokat mennyire utáltam régen, és hogy mindig rohadtul megfájdult tőlük a térdem. Szóval addig guggolgattam, míg meg nem unta és oda nem mászott hozzám. Ennyit életében nem kacagott egyszerre, majd elszálltam a boldogságtól.
Két napja iszonyú izomláz van a combomban.

Most akkor FOG vagy nem FOG?

Ezennel mindenkinek boldog új évet!

Most hogy ezen is túl vagyunk, kérem fogorvos ismerőseimet (1 darab), fogorvos barátnőimet (1 darab, de az a legjobb) és fogorvos rokonaimat (0 darab, minek soroltam fel???), hogy lássanak el már egy kis információval, hogy mikor kéne már annak a kis fogacskának előbukkannia.
Az van ugyanis, hogy itt nagy lavórban lehet gyűjteni a babanyálat, de fog egy szál se abban a cuki kis vigyorgós szájában. Mielőtt még azt mondanátok, hogy 'minden-kisbaba-más-van-amelyik-eleve-foggal-születik-aztán-van-amelyiknek-épp-hogy-van-egy-foga-1-éves-korára', szólok, hogy nem kérem ezt a rizsát. Légyszíves mondjátok meg, hogy Vikinek mikor lesz. És most azonnal, mert nem bírom már ezt a feszültséget...
Aki szorgalmas és figyelmes olvasóm, az (amellett, hogy dícséretben részesül és igényelhet csillámos jutalommatricát) emlékszik, hogy írtam, hogy amikor Viki épp majdnem 3 hónapos lett, akkor elkezdett nagy ütemben folyni a nyála. Na foga nem lett, viszont a nyálfolyam abbamaradt, azt olvasom, hogy azért, mert eljutott oda a fejlődésben, hogy mostmár lenyeli ahelyett, hogy csak úgy kicsorgatná. Ebből arra következtettem mikor kb egy hónapja újraindult a nyálözön, hogy akkor most ez már tutira fog lesz. Még jobban felbátorított, mikor vendégségbe érkező barátaink büszkén mutogatták Vikinél 9 nappal idősebb babájuk fél-gombostűnyi kis produktumát, egy rendkívül éles, kis fehér fogcsücsköt. Ez mint említettem, úgy egy hónapja volt, a kis prüntyi fiúcskának azóta már a harmadik foga jön, Viki ínye meg olyan makulátlanul töretlen, mintha soha nem is akarna fogat növeszteni.
OK, én is tisztában vagyok vele, hogy teljesen fölösleges ezen rugózni, úgyis lesz foga előbb-utóbb, és még örülhetek is, ha utóbb, legalább addig sem készít pírszing helyet a cicimbe, dehát mit csináljak, már úúúúgy izgulok, hogy most akkor fog vagy nem fog.