Megérkezett a hisztije

Tegnap kezdődött, amikor Viki már vagy nyolcadszorra ráncigált el a kabátfogasig, aholis követelte, hogy vegyem ölbe, hogy ő megfelelő magasságba kerüljön a felakasztott kabátok, táska és kulccsomó vizsgálgatásához. Vagyis szobrozzak ott vele legalább negyed óra-húsz percig, amíg ő a kabátom szőrös bélését simogatja, a táskám rojtját húzogatja és a kocsikulcsot rágogatja. Na neeeeeeem...
Bármennyire is támogatom az ő felfedező, kalandos kis kezdeményezéseit, olyan nincs, hogy a majd 10 kilóját (nem tudom mennyi, el kéne vinni megmérni) tartogassam a végtelenségig. Oké, hogy megfelel tornának, na de azért mégis. Így aztán csak nem hagytam magam, nem vettem fel. Mikor rájött, hogy hiába ráncigálja a kezem a mutatóujjamnál fogva és ad ki nyöszörgős hangokat, én nem fogok velemenni, rámnézett, és mérgesen (!) rámsikított. Teljesen új hang volt, kifejezetten hisztizős műbőgés, mégis hogy képzelem, hogy nem megyek ahova ő csak elképzeli. Néztem rá értetlenül, hogy ezt meg honnan szedte, ő meg csak sikított.
Egy pillanatra lefagytam, veszettül tekert az agyam, hogy most akkor mit is kell csinálni ilyen helyzetben, mert az egyértelmű, hogy az ilyesfajta hiszti nem támogatandó dolog, még most kell értésére adni, hogy ez nem pálya, mielőtt elszaladna vele a ló. Rögtön fel is rémlett bennem régi félelmem, miszerint bevásárlás közben a derékmagasságot még el nem érő, szöszke kis cukiarcú gyerekem sikítva a földre veti magát és azt ordítja, hogy neki márpedig cukorka KEEEEELLLLL...
Hmmm, hmmm, gondoltam, miközben a Viki hisztitől vörösödő fejét néztem. Az tutira ki van zárva, hogy engedjek neki és odasétáljunk az akasztóhoz, ez egyértelmű. De akkor most kezdjem el neki magyarázni, hogy miért nem? Először is úgysem érti, mert még kicsi, másodszor meg nem kell nekem mentegetőzni, azt mondtam, hogy nem, akkor nem. Hmmm, hmmmm... Eszembe jutott az a sokat látott/hallott párbeszéd, miszerint:
-Nem. -mondja a szülő.
-Na de méééééééééééért???? -sikítja/bőgi a gyerek.
-MERT ÉN AZT MONDTAM!
Ez a szülői hozzáállás nem igazán tetszik, elvégre miért ne tudhatná a gyerek, hogy valamit miért nem szabad csinálnia. Szóval akkor most mégis magyarázzam el a derekam tűrőképességének határait? És mi lesz magával a hiszti-jelenséggel? Mondjam meg neki, hogy hisztizni nem szabad, csúnya dolog és ejnyebejnye? Úgysem érti, mert még kicsi, ezért csak annyit tudok neki mondani, hogy 'nem' (nagyon határozott hangsúllyal, ezt már tudja mit jelent), viszont gyanítottam, hogy jelen esetben ez legfeljebb olaj lenne a tűzre. Hmmmmmm, hmmmm, hmmmmmmmmmm..... Hagyjam figyelmen kívül, tegyek úgy, mintha a hiszti nem is történne? Van az az elmélet, hogy ha nem kap rá reakciót, akkor abbahagyja, mert rájön, hogy nem ér el vele semmit. Jól hangzik. Viszont azt az elméletet is olvastam, hogy SOHA ne ignoráljuk a gyereket, még akkor sem ha csak hisztizik, elvégre éppen egy érzelmét (ezesetben valószínűleg sértettséget és csalódottságot) próbálja kifejezni, és ha nem figyelünk rá, akkor azt fogja hinni, hogy nem érdekelnek minket az érzelmei, nem vesszük őt komolyan. Hmmmm, hmmm, hmmm, hmmmmmmm... Nabasszus, most akkor mit csináljak???
A fentiek kb úgy 3 másodperc alatt futottak át az agyamon, közben Viki kezdett hatalmas krokodilkönnyeket hullatni a hisztis ordítás mellé, be is indult az anyai ösztön, hogy azonnal felvenni, megölelgetni, megpuszilgatni, megvigasztalni, de ellenálltam, mert megint beugrott, hogy nem szabad beadni a derekam. Végül annyit mondtam neki, határozottan, hogy még véletlenül se hangozhasson mentegetőzésnek, hogy:
-Viki, szivem, tudom, hogy menni akarsz kabátot simogatni, de Anya nem tud ott tartogatni, mert megfájdul a dereka. Ne hisztizz, mert nem szép dolog, és úgysem érsz el vele semmit.
Aztán elfordultam tőle. Persze sikított tovább, mert ez neki még bonyolult okfejtés, de én azért jobban éreztem magam, hogy ilyen frappánsan sikerült egybegyúrnom az összes módszert, ami csak az eszembe jutott. És lássanak csodát, kb 2 perc (az rohadt hosszú idő, ha egy bőgő gyerekkel kell egy szobában töltened, főleg ha az illető gyerek a sajátod) veszett sikítás után csend lett. Vagyis szipogás meg hüppögés, de láthatóan lenyugodott. Kivártam olyan fél perc csendet aztán jutalom képpen amiért ilyen szépen abbahagyta a hisztit, elvittem a fogashoz kabátot simogatni egy kicsit.
Pffff...

A megértés hatalma

A múlt hét rémesen borzasztó volt, azt hittem megőrülök. Fogalmam nem volt mi ütött Vikibe, a szokásosnál is többet (állandóan) akart rajtam lógni, folyamatosan fel kellett venni, nem tudtam SEMMIT csinálni. Se főzni, se rendet rakni, se átöltözni, se teát csinálni, se enni, semmit. Amint két lépést elmozdultam mellőle azonnal bőgni kezdett, még ha látta is hova megyek, mit csinálok. Egyfolytában ment a nyafogás, nem volt hajlandó játszani, evés közben is csak kalimpált, nyűgös volt. Bennem lassan gyűlt a feszültség, napról napra idegesebb voltam, és csak el akartam menekülni, csak hagyjon mindenki békén, legalább egy órácskára had legyen nyugalmam. Vasárnapra odáig fajult a dolog, hogy mikor nyolcadszorra köpött le teljes erőből kajával, odavágtam a kistálkát meg a kanalat az asztalhoz, káromkodtam egy csúnyát és otthagytam a !%+"ba az etetőszékben nyekeregni és lementem az utcára kiszellőztetni a fejem. Gábor befejezte az etetést, aztán elvolt a Vikivel, én meg próbáltam valami utolsó kis türelemmorzsákat összekaparni magamban. Nem nagyon sikerült, vasárnap estére bőgtem a frusztrációtól és teljesen tanácstalan voltam. Egyre az járt a fejemben, hogy pont ez a kötöttség az, amiért olyan sokáig nem is akartam egyáltalán gyereket, hogy mostmár minden csak körülötte kell, hogy forogjon, soha többet nem lehetek a magam ura. Kétségbeesetten próbáltam elhessegetni az összes ilyen gondolatot, és iszonyatos lelkiismeretfurdalásom lett, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi. Úgyhogy csak szépen torlódtak a negatív érzések, először a frusztráció, kötöttség aztán jött erre a lelkiismeretfurdalás, az egész valami öngerjesztő folyamatba csapott át és teljesen kétségbeestem, a végén már egy rakás szerencsétlenségnek és csapnivaló anyának éreztem magam. Hát ezt az érzelemkatyvaszt nem kívánom senkinek, ennyire szarul életemben nem éreztem magam. Hogy lehetek ennyire elutasító azzal a pici kis lénnyel, akit a világon legeslegjobban szeretek, aki minden előítélet, minden fenntartás nélkül szeret engem. És mindeközben hogy a fenébe birkózzak meg azzal, hogy ez a pici kis lény még a legapróbb, mindennapi kis döntéseimet, tevékenységeimet is akadályozza. Valahogy könnyebben túlteszem magam azon, ha nagyobb kaliberű dolgokról kell lemondanom miatta, mint ezen a mindennapi, ezerirányú korlátozottságon. Nem tudom értitek-e, hogy mire gondolok, nem bírom jobban megfogalmazni. És amikor már teljesen úgy éreztem, hogy összedőlt a világ és nincs megoldás, ennyi volt az önállóságomnak, megmentett a Zuram.
Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, mennyire nagyon sokat segített azzal, hogy magával vitte az okostelefonját a fürdőbe és utánanézett a problémának miközben.. Na tudjátok. Lényeg a lényeg, mikor frissen zuhanyozva felbukkant a fürdőből (a Viki már aludt, én meg romokban hevertem a kanapén) elém tolt egy cikket. Az volt a címe, hogy szeparációs szorongás, és gyakorlatilag pontosan azt írta le, amit a Viki csinált. Elolvastam a cikket, aztán még kettőt-hármat a témában, és minden a helyére került. Szegény pici bogár most kezd rájönni, hogy ő és az anyája (én) nem egy lény. És ha mi nem vagyunk egyek, akkor el tudok menni, ott tudom hagyni, el tudok veszni. Belegondoltam, hogy egész életében a teljesség érzésében, boldogan létezett, annak a biztos tudatában, hogy mindig védelmezve, szeretve van, minden szükséglete, legyen az testi vagy lelki, ki van/lesz elégítve. És most kiderül, hogy minden jónak a forrása, maga a biztonság elveszíthető. És mikor ebbe úgy igazán belegondoltam, akkor kezdtem csak igazán bőgni. Milyen rémisztő, milyen rettenetes érzés lehet ráébredni, hogy csak 'egymagad' vagy. Nem csoda, hogy mindig az ölemben akar lenni, hogy sír ha eltávolodom tőle.
Mikor éjszaka felébredt, egészen más hangulatban mentem be hozzá. Jól megölelgettem, és biztosítottam róla, hogy nagyon szeretem, és mindig ott leszek neki, ha kellek. Azóta sem nagyon tudok főzni, vagy rendet rakni, vagy egyedül menni pisilni, de már nem bánom. Ha akarja, felveszem (érezhetően erősebb lett a bal karom) és hurcolom magammal és fél kézzel főzök teát vagy csinálok akármit. És megint béke van bennem, mert már tudom, mi játszódik a pici kis fejében, és tudom, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, hogy ha el is megyek egy időre, mindig visszajövök, és ha ő mászkál el, mindig megtalál és bármikor visszajöhet. Tudom, hogy meg fogja érteni, hogy rám mindig számíthat, és így lesz magabiztos, és önálló annak tudatában, hogy mindig van kire számítania. Mi ketten mindig itt leszünk neki.
Végre megértettem, mire vágyik és miért, és most hogy tudom, meg tudom neki ezt adni, már nem érzem úgy, hogy korlátozna vagy hogy vacak anya lennék. Köszönöm a megértés hatalmát Neked, Édesem. Köszönöm, hogy lehetővé teszed, hogy jobb anya legyek, köszönök mindent amit értünk teszel, hogy itt vagy Vikinek akkor is, mikor én összeroppanok a felelősség súlya alatt. Elmondhatatlanul szeretlek.

Zokniháború

Valamiért Viki az utóbbi időben nem szereti, ha zokni van rajta. A zoknibalhé ott kezdődött, hogy még régebben az etetés közbeni ugrabugra és birkózás részeként a kaja után rögtön a szájába tömte a nagylábujját. Zoknistul persze, tiszta bébiétel lett minden. Ezért elővigyázatosságból etetés előtt mindig levettem a zokniját. Nem tudom, ez hozzájárult-e a mostanra kialakult helyzethez vagy sem, de itt bizony zokniháború dúl.
Rendszeresen előfordul, hogy reggel, mikor bemegyek hozzá, fél zokniban ácsorog a kiságyban és büszkén vigyorog, hogy sikerült a förtelmes ruhadarabot eltávolítania. Persze szólok neki, hogy a zokni arra van, hogy ne fázzon meg a lábunk, nem lehet csak úgy elhajítani, és miközben magyarázom, hogy ejnyebejnye, visszaadom rá a zoknit. 5 perc múlva persze már megint nincs rajta, egész nap zokni le-zokni fel a játék. Nagyon találékony a kis ördög, van, hogy eldugja a zoknit, itt kell keresgetnem négykézláb meg hasoncsúszva.
Ha tetten érem miközben a zokniját tépkedi le a lábáról és megpróbálom elvenni tőle, hogy visszaadjam rá, foggal (kettő van neki)-körömmel védelmezi a vacak kis zoknit és sietősen a szájába gyömöszöli, hogy majd ott biztonságban lesz tőlem, meg amúgy is, jól elázik nyállal, úgy már csak nem fogom visszaadni rá.
Persze, igen, próbáltam zokni helyett harisnyát, de az egy kész rémálom mikor pelenkázásra kerül a sor. Mire azt lecibálom róla, a végére is érünk a türelmi időnek, amíg hajlandó rendesen a hátán feküdni (1.18 perc), és próbálj csak meg egy erőszakosan hasra fordulni akaró, teljes erőből elkúszáson dolgozó, kalimpáló kis hurrikánt higiénikusan kivakarni a kakiból. Sok sikert...
Piac kutatást kéne végeznem, hogy vajon minden kis kölöknek van-e olyan szakasza mikor mindent elkövetnek, hogy boldog, zoknitlan életet folytassanak, mert ha igen, akkor van itt egy piaci rés, fel kéne találnom valami zoknifogó szerkezetet vagy patenttal nyitható, lehúzásmentes harisnyát.
Persze az apja csak röhög az egészen, mert aszongya 'nézd már csak a fél lábán van zokni, tisztára, mint a profi táncosok, hahahahaaaa'. Hát igen. Mit is mondhatnék? :)

Játszótér

Végre jó az idő, süt a nap, meleg van, csiripelnek a madarak meg minden. Pénteken ráadásul korábban ért haza a Gábor, rögtön mondtam is, hogy ugye kimegyünk a parkba piknikezni. (Most biztos nagyon meglepődtetek :D). Persze mondta, hogy szó sem lehet róla, én mehetek ha akarok, de neki tönkrement a dolgozós farmerja és vennie kell másikat. Na kicsit elszontyolodtam, tettem-vettem, egyszercsak megszólal a Zuram, aszongya (és idézem) 'na jó'. Rögtön felvidultam, gyorsan felöltöztettem a Vikit meg magamat is, körülnéztem, hogy hol a pikniktakaró, de nem találtam, gondoltam biztos a kocsiban van, kb ott láttam utoljára úgy fél évvel ezelőtt.
Kerestük a pikniktakarót a kocsiban, sehol semmi. Mindegy, akkor csak sétáljunk, majd leülünk a fűbe vagy mittudomén. (Hát már sose lesz rendes piknik???) El is indultunk, mint mondtam szépen sütött a nap, simán rövidujjús jó meleg volt, csiripeltek a madarak is. Mendegélünk a parkban, egyszercsak útonállókba ütköztünk. Tudniillik egy csomó kacsa álldogállt az úton és érdeklődve figyelték, vajon van-e nálunk valami ehető. Persze nem volt, viszont úgy tűnt, Vikinek tetszettek a kacsák, nézegette őket, meg vigyorgott rájuk. Így aztán útonálltunk mi is a kacsákkal egy darabig, amíg a gyermek el nem kezdett unottan ficánkolni és a cipőtalpát nyalogatni.
Félúton a kis parkban van egy játszótér, és mikor megláttam, olyan rajzfilmesen kigyulladt a fejem felett a villanykörte, hogy hát persze, menjünk a játszótérre. Ott lehet padon ülni fű helyett ha már nincs meg a pikniktakaró és még játékok is vannak, amiket Viki jól meg tud nézegetni. Nyilván sziklamászni még nem fog, de van ott csomó más is, nem csak szikla.
Hétköznap lévén csak pár gyerek lézengett a játszótéren, és mind Vikinél idősebb, rohangáltak, ordibáltak, sikítoztak, ahogy azt illik. Fogtuk a gyermeket és leállítottuk a speciális burkolatra. Ez ilyen színes, a betonnál jóval puhább valami izé, mert itt mindenki nagyon figyel, hogy meglegyen a 'health and safety' (ez megérne egy külön bejegyzést amúgy...). Viki el is indult, járkált velünk körbe-körbe, közben sikkantgatott meg berregett, és boldogan mosolygott a két pici fogával, míg a golyó kis kopaszka fejét sütötte a nap. (Mondtam már, hogy nagyon szeretem az ilyen idilli kis jeleneteket?)
Kipróbáltuk a csúszdát (nyugi, fogtam csúszás közben nehogy eldőljön), meg a padlóba épített ugrálóterepet (nem ugráltunk, csak rugóztunk rajta, fő az óvatosság), de legnagyobb sikere a rugóra szerelt hintalószerűségnek volt. Persze vadul videóztunk, úgyhogy akit érdekel, itt egy kis válogatás lejjebb (remélem értékelitek remek videószerkesztői képességeimet, muhaaahhhhhaaaaa :D)
Egy másik játszótéri történetet pedig itt olvashattok a Gábor billentyűzetéből :) Sok oldala van annak, ha gyereket nevelünk :)

Viki füvezik

Jó régen nem írtam, biztos kapom is majd a megjegyzéseket, hogy már ideje volt :) Na akkor most tessék!

Tegnap olyan szép idő volt, hogy nem lehetett nem kimenni. Vikit felöltöztetni egyre nehezebb, mert nem ér rá egyhelyben maradni, valahova mindig mennie kell. Úgyhogy míg ő mászott (nagyon gyors ám), én térden lépegetve igyekeztem lépést tartani vele és útközben ráadni a kis kapucnis pulcsiját. A kis kapucnis pulcsi után jött volna a kiscipő, amit menet közben nem igazán lehet ráadni, szóval ahhoz az ölembe ültettem. Nade Viki nem szokott cipőcskét hordani, mert itthonra nem kell, eddig meg ha elmentünk, jó meleg kezes-lábasba öltözött, amihez szintén nem kell kiscipő. Úgyhogy mikor meglátta ezt a kis cuki rózsaszín bigyót, amiről még madzagok is lógtak (a cipőfűző ugye), azonnal kikapta a kezemből és a szájába tömte, ami az új dolgok megvizsgálásának első fázisa.
Viki baba legújabb szokása, hogy nagy vehemenciával védelmez mindent, amire rátette a kis mancsait, nem lehet csak úgy elvenni tőle dolgokat. Először is tiszta erővel kapaszkodik beléjük és ha megfogod a dolgot amit el akarsz venni, akkor kirántja a kezedből és elfordul vele. Ha mégis valahogy sikerül elszedni tőle, akkor persze visít mint a fába szorult féreg. Elvégre, mit is gondolsz te magadról, az az 'ENYÉM!!!'.
Persze ez történt a cipőcskével is, amint meglátta, a cipő elnyerte az 'enyém' címkét, és onnantól kezdve nem lehetett elszedni tőle. Próbálkoztam egy darabig, de amint a lábára került a cipő, leszedte, még bekötni se volt lehetőségem. 4-5 próba után feladtam és úgy döntöttem, Viki duplazokniban fog parkba menni, különben sosem indulunk el. Így aztán hagytam had forgassa a kezében meg nyálazza a kiscipőt, addig legalább egyhelyben van, és ráadhatom a kis farmerdzsekijét. Végre nekivághattunk a nagyvilágnak.
A nagyvilág most a parkot jelentette. Nem emlékszem, hogy írtam-e már, itt a házunk aljában kezdődik egy hosszúkás formájú kis park, van benne patak meg hattyúk meg kacsák, rengeteg mókus és mikor átérsz a másik végébe, nagyon közel van egy nagy park bejárata.
A kis parkba menet gyorsan beszaladtam a kisboltba (itt minden kicsi, a cipő, a pulcsi, a park, a bolt...) és vettem egy zacskó valami csipszet, hogy majd bedobáljuk a hattyúknak meg kacsáknak, amik majd jól odaúsznak hozzánk és Viki nézegetheti őket. Azért csipszet vettem, mert a kenyér nagyon árt nekik, gondoltam a csipsz legalább nem kenyér. Na oda is értünk ahol a kacsák úszkálnak, előkotortam a zacskó csipszet és behajítottam egyet-kettőt a vízbe a kacsáknak. A kacsák le se szarták a csipszet, csak úsztak tovább. Mondta is a Gábor, hogy lehet nem hagymás-sajtos csipszet kellett volna választani. Nem tudom, hogy ez volt-e a baj, de a kacsákat határozottan nem érdekelte az én erőfeszítésem, hogy odacsalogassam őket. Gondoltam mindegy, akkor legalább a Vikit próbálom rávezetni, hogy a kacsákat nézni kell, mert viccesek, le is guggoltam mellé és mutogatni kezdtem, hogy 'nééézd, Viki, kacsák, ott úszkálnak a kacsák'. Mögöttem a férjem dörmögött, hogy 'ez nem túl jó ötlet'. Nem értettem mi nem túl jó ötlet, elvégre a gyerekek szeretik a kacsákat nézni, de aztán hamar rájöttem, hogy amennyire a kacsákat érdekelte a csipsz, a Vikit annyira érdekelték a kacsák (semennyire), viszont úgy gondolta, ha már ott vagyok karnyújtásnyira guggolva, akkor inkább vegyem fel. Persze nem vettem fel, mentünk tovább, lett is visítás, meg tekergőzés a babakocsiban.
Végül azért csak csendben maradt, mire átértünk a nagy parkba, már megint jó kedve volt. Én addigra persze benyomtam a kis zacskó sajtos-hagymás csipszet, hamár a hülye kacsáknak nem kellett. Hétágra sütött a nap, szépen zöldellt a fű, az én idealista életképekben gondolkozó agyam előre is vetítette, hogy akkor most gyereket a fűre, had lépegessen rajta egy kicsit. Elő is terjesztettem remek ötletem, mire mondta a Gábor, hogy dehát zokniban van a Viki, meg barackszínű nadrág van rajta, mindene tiszta kosz lesz, nemár. De csak nem hagytam magam, kinéztem egy jó kis helyet a rózsakertben, ahol van egy másik kis patak, bár a rózsák még persze nem nyílnak, viszont sokan piknikeztek gyerekekkel a fűben.* Vikit kicsatoltuk a babakocsiból és letettük a fűre. Tök cuki volt, rögtön megvizsgálta, mi ez az új fajta, puha zöld padló, jól meghúzgálta a fűszálakat, meg próbált valami pici szemétdarabkát felszedni, na azt azért nem hagytam. A füle mögé tűztem viszont egy százszorszépet, nagyon csinos volt :) Aztán kezdődhetett a móka, föl-le meg körbe-körbe sétált Viki a füvön, zokniban, felváltva az apja meg az én kezembe kapaszkodva és vigyorgott közben mint a vadalma. Aztán meglátta az egyik közelben piknikező családot, akiknél volt egy kb vele egykorú kisgyerek, és becélozta őket. Épp apája kezeibe csimpaszkodva menetelt, mosolygott is rá az egyik néni a piknikről, de aztán Gábor úgy döntött, neki nincs kedve ismerkedni, és felkapta a gyerkőcöt. Viki legközelebb egy babakocsiban alvó kislányt próbált letámadni, aztán egy gyanús állapotban lévő focilabdát. Mikor úgy döntöttünk, hogy eleget koszolta a fűben a zokniját, megpróbáltuk visszacsatolni a babakocsiba, persze süvöltött, úgyhogy inkább alternatív módszerekhez folyamodtunk, és felváltva cipeltük hazafelé. Így történt, hogy Viki egyszercsak több mint 2 méter magasból vizsgálgathatta a hirtelen eltörpült embereket (lásd a képen), ami igencsak tetszett neki. Aztán mikor hazafelé már mindkettőnknek elege lett a cipelésből, mégiscsak visszacsatoltuk a kocsiba, addigra már nagyon fáradtnak tűnt és nem is ellenkezett sokat. Már majdnem olyan jól szórakoztam, mintha piknikeztünk volna :)

*IMÁDOK piknikezni. Biztos azért mert az is egy olyan idealista életkép, vagy nem tudom, de legszívesebben minden nap piknikeznék. Fognám a családot meg a pikniktakarót, a piknikkosarat tele mindenféle piknikkajákkal meg kis műanyag étkészlettel, társasjátékot, könyvet, labdát, és órákon keresztül csak piknikeznék. Mondanom sem kell, hogy nincs aki piknikezni jönne velem, mert piknikezni mindenki más szerint uncsi... 

Lépkedős

Ne izguljatok, nem felejtettem el, hogy ez a blog Vikiről szól, szóval ha az előző két bejegyzést olvasva hiányérzetetek támadt, most jól bepótolom, ami kimaradt.
A címből sejthetitek, min ügyeskedik pici gyermekünk. Bizony, járni tanul. Felfedezte, hogy függőlegesben is lehet haladni, és persze marhára tetszik neki új tudománya. Mielőtt a fejetekhez kapnátok, hogy még csak kilenc hónapos, nem lehet, hogy máris jár, nyugodjatok meg, még nem jár. Viszont dolgozik az ügyön. Útmutatót is írt hozzá:

Úgy kell csinálni, hogy belekapaszkodunk apa vagy anya két kezébe, aztán feltartjuk a karunkat a magasba és szigorú arcot vágva, nagyon koncentrálunk a lábainkra. Az egyiket előre lendítjük, aztán mikor földet ért, ránehezedünk, és a másikat lendítjük előre és így tovább. De vigyázni kell és nagyon kapaszkodni, mert a lábujjak szeretnek a talpunk alá kanyarodni, a bokák meg kicsit remegősek, és a pelus is ide-oda billenti az egyensúlyt. Szóval jól ki kell dugni a hasunkat, az majd húz előre, és közben rajta kell tartsuk a szemünket a célon, ami egy bőrönd anya meg apa hálószobájában. Ha odaértünk, akkor meg kell állni, és a nyakunkat kitekerve föl kell nézni, hogy ellenőrizzük, hogy apa vagy anya még mindig ott van, és nem csak két, levegőben lebegő kezet szorongatunk. Ha ott van, akkor rá kell kicsit mosolyogni apára vagy anyára bátorítás képpen, hogy maradjon is mögöttünk. Ha ez kész, akkor mehetünk vissza a nappaliba, egyik lábat a másik után téve, szigorú arcot vágva, kidugott pocakkal. Aztán a nappaliban a szőnyegen kell menni pár kört, és figyelmen kívül kell hagyni, mikor anya nyafog, hogy 'Vikike cicám, leszakad a derekam!'. Ha mentünk pár kört a nappaliban, akkor oda kell menni apához vagy anyához (amelyik nem mögöttünk van) és megmutatni neki, hogy milyen tök ügyesen lépegetünk. Amikor ránkmosolygott és megpuszilta a fejünk búbját, hogy 'Jaaaaaj, de ügyi vagy, de ügyi vagy!' (mindig ezt mondják), akkor mehetünk vissza a bőröndhöz, és kezdhetjük az egészet előről. Előbb-utóbb valami rejtélyes oknál fogva meg szoktak állni, és leültetnek a földre, és nem sétálnak velünk tovább, ilyenkor teli torokból üvölteni kell, és nem szabad abbahagyni, akkor sem, ha ölbe vesznek, mert különben el fognak kanászodni és azt fogják hinni, hogy abba szabad hagyni a sétálást. Nem szabad abbahagyni a sétálást!

Mivel Viki szerint nem szabad abbahagyni a sétálást, viszont a mi derekunk kapacitása véges, beszereztünk neki egy új játékot, amit Baby Walker-nek (babsétáltató) hívnak, és tulajdonképpen az idősebb korosztály kerekes járókeretéhez tudnám hasonlítani funkcióját tekintve. Viszont a hasonlat itt véget is ér, mert még nem láttam olyan járókeretet, amin színesen villogó zongorabillentyűk vannak meg tekergetős gombok meg zörgős kis bigyók meg játéktelefon, és rengeteg féle hanghatás meg zeneszámocska, amik a gombok nyomkodásakor hangzanak el nagy villogások kíséretében. Nagyon színes, hangos kis szerkezet ez, és Vikinek nagyon tetszik, nyomkodja, csapkodja, tekergeti, mosolyog rá, húzogatja, de arra még nem jött rá, hogy sétálni is lehet vele. Na sebaj, ami késik nem múlik, gondolom, viszont sajnos azt kell mondjam, 25-30. alkalommal már nem olyan aranyos az a kis zeneszám, és mikor nyolcvanadszor mondja egy túllelkes női hang, hogy dö-dö-dö-is-for-dog, akkor inkább kikapcsolom az ördögi masinát. Jajjjj, de jó a csend.

Bogi néni

Azt is ígértem, hogy elmesélem, hogy itt volt nálunk unokatesóm, Bogi, aki a Stansted Airport közelében dolgozik (ezt most azért említettem, mert az rohadt messze van tőlünk, de mégsem annyira mint a család többi része) és itt aludt két éjszakát is. Úgy volt, hogy csak egyet fog, de kettő lett belőle, és nagyon örültem neki, hiánycikk itt manapság a csajos társaság :) Jó, jó, értem én, hogy Viki is csaj, de divatról, sminkről, pasikról és a többi nem nagyon lehet vele beszélgetni, lássuk be. És főzni sem segít.
Bogival viszont lehet sminkről, divatról, pasikról beszélgetni, meg ki is lehet őt sminkelni, mert szereti, és frizurát is csinálhatok neki meg megbeszélhetem vele a makacsul ragaszkodó hájaimat is. Ő is szeret főzni, mint én, úgyhogy főztünk is együtt, és első este kimentünk a sarkon lévő pubba is, ami nekem külön nagy szám volt. Nem vagyok egy pubba járós tipus, de a gyerekkel itthon telő napok eléggé egyhangúak, nem túl sok a program, főleg, hogy nincs aki bébiszittelje nekünk. Egyedül meg ki akar moziba vagy akárhova menni? Szóval lefektettem Vikit 6-kor és kimentünk a pubba, ittam egy (1!) cidert kb 3 órán keresztül, kilenckor felhívott a Gábor, hogy bőg a gyerek, hazaszaladtam, megetettem, visszamentem pubozni. Ez annyit tesz, hogy ültünk és beszélgettünk, semmi zene vagy tánc vagy ilyesmi. Na képzelem, hogy a rendes társasági életet élő többségeteknek ez mekkora izgalmas estének tűnik, de én iszonyúan élveztem. Bogival tök jól lehet dumálni mindenről, és kb vele van a legtöbb közös érdeklődési köröm. Ő is szeret például csomózott karkötőket csinálni meg gyöngyékszereket, lehet vele tapasztalatot cserélni.
És még a Vikivel is tök jól elvoltak, jól áll Bogi kezében a bébi, játszottak, a Viki kacagott is neki (pedig még mindig szűk marokkal méri), megfürdettük a gyerkőcöt, sétáltattuk a lakásban meg ilyenek.
Bogi nem egyezett bele, hogy Viki 'nénizze', pedig szerintem az lenne az illendő, haha :D Na jó, nem ragaszkodom hozzá, végülis nem szeretném, ha Anna néninek hívnának majd a Bogi gyerekei, vagy bárki gyerekei, ha már itt tartunk. 
Szóval az a tanulság, hogy jól éreztük magunkat mindahányan, gyere Bogi máskor is! :)