A repülőn (második rész)

Na basszus már megint eltűntem :s
Szóval ott tartottam, hogy végre beszálltunk a gépbe. Helyjegyet kaptunk check-innél, az ablak mellé ültettek. Amint beültünk, a Viki elkezdett összevissza tekeregni, nyafogni, nyíkni. Alapjáraton sem bír egyhelyben maradni, hátha még fáradt. Szerintem az agya úgy próbálja ébren tartani, hogy mozog. Vagy mi. Na mindegy, az a lényeg, hogy kb 2 percig bírtam, aztán előkaptam a kis báránykáját (és nagyon nagyon örültem, hogy nem hányta le) meg az egyik cicimet, és elhelyeztem az ölemben. Igen, így utaztuk végig az egész utat, én a fél mellemmet kilógatva.* A képhez hozzátartozik, hogy közvetlen mellettünk nem ült senki (ennek nagyon örültem), de aztán az egész soron csak pasasok ültek végig. Pasasok ültek előttem is, mögöttem két csaj. A legközelebbi pasas marha magas volt, és nagyon durcás. Először akkor sóhajtott a szemét forgatva, mikor Vikivel beültünk mellé. Aztán mikor rájött, hogy a felette lévő olvasólámpa nem működik. Aztán mikor elővettem a mellem. Aztán mikor kb 5 perccel felszállás után elzsibbadt a lába, mert alig volt lábtér. Nagyjából 10 percenként szemét forgatva sóhajtozott egész úton. Hogy őszinte legyek, akkor már magasról szartam rá, hogy a pasi sóhajtozik, vagy hogy közszemlére van téve a mellem, mert a Viki kb 2 perc alatt elaludt! Akkor már csak az érdekelt, hogy ne ébredjen föl, amíg le nem szállhatunk végre a repülőről. Persze egész úton hülye zajok voltak: emberek beszélgettek (mindenki azonnal kussoljon - gondoltam én), utaskísérők mászkáltak és kínáltak frissítőket (hagyjatok már békén, és kuss legyen - gondoltam én), mozitermet megszégyenítő csörgés-zörgést előidéző celofánba csomagolt szendvicseket osztogattak (mindenki dögöljön éhen és dugja fel magának a hülye celofánszendvicset - gondoltam én) és a kapitány bejelentkezett néha, hogy elmesélje, hogy milyen magasan repülünk (kussolj te is és amúgyis miért olyan rohadt hangos ez a bejelentő vacak??? - gondoltam én). Vikike az úton kétszer-háromszor felébredt de szerencsére viszonylag könnyen visszaaludt. Aztán leszállásnál volt egy kis bőgés, de a mögöttünk ülő csajok addig vigyorogtak rá, míg úgy döntött inkább ismerkedik. Szerencsére az útlevélellenőrzésen nagyon gyorsan átjutottunk és a babakocsi meg a csomagunk is az elsők között érkezett meg a futószalagra, így hamar kiértünk és kocsibaültünk a Mamival, aki értünkjött. Amint beültem a kocsiba úgy éreztem mintha úgy 5 tonnával könnyebb lennék, hirtelen az összes stressz elszállt rólam, tudtam, hogy mostmár nyugi lesz. És az is volt.
Egészen kb reggelig, amikoris kezdődött az egyéb fajta stressz. Utolsó látogatásunkkor Viki 2-3 hónapos volt, nem igazán érdekelte/fogta fel, hogy új helyen van. Most viszont ahhoz már elég nagy, hogy érzékelje, idegen helyen van, körülötte rengeteg új ember (mert nyilván nem nagyon emlékezett senkire), és még így is, hogy gyakorlatilag titokban mentünk, hatalmas volt a sürgés-forgás, jövés-menés. Ahhoz viszont, hogy értelmezni tudja, mi történik, vagy el lehessen neki magyarázni ki kicsoda, még túl kicsi. Én voltam neki az egyetlen biztos pont a sok újdonság közepette, így aztán még a szokásosnál is levakarhatatlanabb kis ragacs volt szegénykém és a szó szoros értelmében nem mozdult mellőlem. Gondolhatjátok, hogy még a szokásosnál is több energiába telt, hogy nyugodt, jókedvű legyen. Aki azt hitte, hogy 'nyaraltam' vagy kipihentem kicsit magam, azt jól ki kell ábrándítanom, mert rohadtul elfáradtam a végére. Ráadásul ha a ragacskodás még nem lett volna elég, a szokatlan hely miatt éjjel még a szokásosnál is gyakrabban ébredt és kétszer is végül vele kellett aludnom (értsd mozdulatlanul alatta, gyakran az arcomon hasalt...), úgyhogy még a szokásosnál is kialvatlanabb voltam. Aztán meg eléggé izgultam a hazaút miatt is, főleg mert délutáni járat volt, vagyis éjszakai beájulós alvásra nem volt esélyem, a délutáni szunyából meg sokkal könnyebb kizökkenteni.
Ettől eltekintve nagyon jó volt mindenkivel találkozni akivel tudtam, és eldicsekedni a kis ügyeske tündérbogárka kis ragaccsal. Az adóhivatalt és társait nem élveztem annyira, de legalább sikerült nagyjából mindent elintézni.
Akit érdekel mi volt a visszaúton az megtudhatja a következő bejegyzésből, aki már unja, hogy itt sajnáltatom magam, az nehogy elolvassa, mert nagyon durva volt.

*Igen, van olyan kendőm, ami arra lett kitalálva, hogy hasonló helyzetekben mellet-gyereket letakarva diszkréten tudjon az ember lánya szoptatni, de ROHADT meleg volt a repülőn és gyanítom hogy egy 2 és fél órás repülőút alatt a levegő sem elég az alatta szunnyadni próbáló baba számára, szóval nem vettem fel.

A repülőn (első rész)

Egy kicsit eltűntem, de most nem lustaságból, hanem mert elutaztunk Vikivel*. Repülővel mentünk az apája nélkül, és már napokkal az út előtt iszonyúan izgultam. Aztán az indulás napján már teljesen görcsben volt a gyomrom az idegtől, mondtam is a Gábornak, hogy tuti lezuhanunk, mert marha rossz megérzésem van, és a megérzéseim mindig bejönnek. Közölte, hogy tuti nem fogunk lezuhanni, ő annál sokkal rosszabbat álmodott. Megkérdeztem, hogy mégis mi lenne rosszabb annál, ha lezuhannánk, mire közölte, hogy álmában a Viki elkezdett bebarnulni és pár nap alatt fekete kisgyerek lett belőle. No comment. Én azért nem voltam meggyőzve, hogy itt minden rendben lesz, és tovább stresszeltem, mint utóbb kiderült, nem is hiába. Nem, nem zuhatnunk le, viszont...
A repülő este fél 10-kor indult (volna, mert késett fél órát vagy ilyesmi), ami azért gáz, mert Viki este 7-kor szokott lefeküdni aludni, nekünk meg olyan 6 körül kellett elidnulni itthonról, szóval a nyűgösség és sírás elkerülhetetlennek nézett ki. Azért igyekeztem mindenre felkészülni. Mondták a nagyanyjai, hogy Budapesten tök hideg van, úgyhogy adtam rá harisnyát a kis kantárosnadrágja alá, meg pulcsit fölé. Indulás előtt megvacsoráztattam, hogy nehogy éhes legyen a gépen, megetettem vele egy csomó bébiételt. Gábor vitt ki minket a reptérre, kocsiba ültünk (Viki a bébiülésbe menetiránynak háttal) és elindultunk Heathrow-ra. Még elég nagy volt a forgalom, sokat kellett megállni-elindulni. Viki nyűgösködött, gondoltam biztos álmosodik, odaadtam neki a kis báránykáját (alvósjáték, a kedvence), de csak nem akart megnyugodni. Aztán lett egy kis kakiszag a kocsiban, biztos voltam benne, hogy bekakilt, mondom tök jó, cserélhetek pelenkát a reptéren. Kakiszagban utaztunk tovább, aztán mikor már majdnem odaértünk, egyszercsak hallom hogy furán köhög, odanézek, aszittem szívrohamot kapok, hát épp ezt az alkalmat választotta, hogy életében először jól lehányja magát. Persze nem volt kéznél semmi amivel rendesen letörölhettem volna, a kötött pulcsi jól beszívta a hányást, olyan lett a gyerekülés, a nadrágja, minden, csak valami csoda folytán a kisbárány nem. Kaki és hányásszag keverékében érkeztünk meg végül a reptérre, én meg halálra izgultam magam, hogy mi van, ha beteg, most mi lesz??? Leparkoltunk, a Gábor talált a kocsiban egy szemeteszsákot (fogalmam sincs hogy került oda, ez bérelt autó volt), azt leterítette a csomagtartóban, én meg nagy nehezen előhalásztam egy váltás ruhát meg pelenkát a bőröndből. Mikor levettük róla az összehányt pulcsit meg nadrágot, teljesen egyértelmű lett, hogy nem beteg, hanem azért hányt szegény, mert a dugig tömött kicsi pocakja nem bírta a hátrafelé indul-megáll állapotot azzal keverve, hogy qrva melege volt, szegénynek a kis pólója meg harisnyája teljesen átázott az izzadtságtól. Viszont nem volt bekakilva, a kakiszag eredete máig rejtély, lehet, hogy csak puki volt. Gyorsan rendbeszedtük szegénykét a csomagtartóban, aztán mentünk a check-inhez. Ez rendben ment azt leszámítva, hogy a csaj a pult mögött vagy háromszor kért segítséget, mert nem tudta, hogy kell a gyereket becsekkolni, aztán a babakocsit, aztán vacakolt az útlevelekkel valamit, de végül ezen is túl voltunk. Addigra az én gyomrom mogyoró nagyságúra zsugorodott az idegességtől, viszont Viki egészen felvidult, mindenkire vigyorgott, majd pedig míg várakoztunk, hogy bemenjek a kapukhoz, fel-alá sétáltatott minket, amin a többi utas jókat szórakozott.
Aztán elbúcsúztunk a Gábortól és elindultunk a biztonsági ellenőrzéshez a Vikivel. Nem sok idő volt a búcsúzáson sajnálkozni, mivel azonnal sorrakerültünk. Egyik kezemben a Viki, másik kezemmel a babakocsit egyensúlyoztam, benne a kabátommal meg a pelenkázóstáskával, a vállamon keresztben átvetve meg a saját kistáskám lógott. És akkor jött az a rész, hogy akkor mindent tegyek bele abba a tálcába, ami majd átgurul a röntgengépen. Vikit a biztonságis ember kezébe nyomtam és felpakoltam mindent a tálcára, a babakocsit arrébbhúzták és átszkennelték azzal a kézi fémdetektorral meg benéztek minden kis gyűrődésébe, közben megkérdezték tőlem, hogy van-e a baba számára valami folyadék a táskában. Mondom persze, hogy van. Erre meg kellett kóstoltatni a gyerekkel, aztán leszedették velem még a cipőmet is. Mire végre átengedtek már attól kezdtem tartani, hogy a Vikit is egy ilyen tálcára rakva át kell majd küldeni az átvilágítón. Na persze nem kellett, de azért ekkorra már majd szétvetett az ideg. Ránéztem az órára és láttam, hogy kb 15 perc múlva zárják a kaput, szóval elkezdtem rohadtul sietni, az idegeim már ekkor cafatokban voltak, hát még mikor már 10 perce izzadva gyorsgyalogoltam a kapu felé a gyereket cipelve és még mindig nem értem oda! Ekkor megfogadtam, hogy én a Heathrowról soha de soha többet gyerekkel nem utazom, ez egy végeláthatatlan útvesztő. Mikor már biztos voltam benne, hogy lekésem a hülye gépet, egyszercsak ott volt előttem a kapu. Zárva. Összesen vagy öt ember lézengett előtte meg egy durcás egyenruhás nő ült a pult mögött. Az első pánikom után kiderült, hogy késik a gép, vagyis nem késtem le, de ennek akkor már nem tudtam örülni. Viki minden perccel egye nyűgösebb lett, hiszen már este 9 körül járt az idő, ő meg 7-kor szokott lefeküdni. Mondanom sem kell, hogy már teljesen ki voltam merülve, pedig még fel sem szálltunk. Hát a repülőút sem volt egy leányálom, legközelebb elmesélem. Folyt. köv.

*Mivel csak pár napra, hivatalos ügyintézni kellett Budapestre látogatnom és tök egyedül utaztam Vikivel, igyekeztem inkognitómat megtartani, és olyan kevés embernek szólni, hogy ott vagyok, amennyire csak lehetett. Jól is tettem, mert így is több stresszben volt részem mint szerettem volna. Na csak azért mondom, hogy nem akartam senkit megbántani azzal, hogy nem szóltam neki, ez volt az oka.

Megérkezett a hisztije

Tegnap kezdődött, amikor Viki már vagy nyolcadszorra ráncigált el a kabátfogasig, aholis követelte, hogy vegyem ölbe, hogy ő megfelelő magasságba kerüljön a felakasztott kabátok, táska és kulccsomó vizsgálgatásához. Vagyis szobrozzak ott vele legalább negyed óra-húsz percig, amíg ő a kabátom szőrös bélését simogatja, a táskám rojtját húzogatja és a kocsikulcsot rágogatja. Na neeeeeeem...
Bármennyire is támogatom az ő felfedező, kalandos kis kezdeményezéseit, olyan nincs, hogy a majd 10 kilóját (nem tudom mennyi, el kéne vinni megmérni) tartogassam a végtelenségig. Oké, hogy megfelel tornának, na de azért mégis. Így aztán csak nem hagytam magam, nem vettem fel. Mikor rájött, hogy hiába ráncigálja a kezem a mutatóujjamnál fogva és ad ki nyöszörgős hangokat, én nem fogok velemenni, rámnézett, és mérgesen (!) rámsikított. Teljesen új hang volt, kifejezetten hisztizős műbőgés, mégis hogy képzelem, hogy nem megyek ahova ő csak elképzeli. Néztem rá értetlenül, hogy ezt meg honnan szedte, ő meg csak sikított.
Egy pillanatra lefagytam, veszettül tekert az agyam, hogy most akkor mit is kell csinálni ilyen helyzetben, mert az egyértelmű, hogy az ilyesfajta hiszti nem támogatandó dolog, még most kell értésére adni, hogy ez nem pálya, mielőtt elszaladna vele a ló. Rögtön fel is rémlett bennem régi félelmem, miszerint bevásárlás közben a derékmagasságot még el nem érő, szöszke kis cukiarcú gyerekem sikítva a földre veti magát és azt ordítja, hogy neki márpedig cukorka KEEEEELLLLL...
Hmmm, hmmm, gondoltam, miközben a Viki hisztitől vörösödő fejét néztem. Az tutira ki van zárva, hogy engedjek neki és odasétáljunk az akasztóhoz, ez egyértelmű. De akkor most kezdjem el neki magyarázni, hogy miért nem? Először is úgysem érti, mert még kicsi, másodszor meg nem kell nekem mentegetőzni, azt mondtam, hogy nem, akkor nem. Hmmm, hmmmm... Eszembe jutott az a sokat látott/hallott párbeszéd, miszerint:
-Nem. -mondja a szülő.
-Na de méééééééééééért???? -sikítja/bőgi a gyerek.
-MERT ÉN AZT MONDTAM!
Ez a szülői hozzáállás nem igazán tetszik, elvégre miért ne tudhatná a gyerek, hogy valamit miért nem szabad csinálnia. Szóval akkor most mégis magyarázzam el a derekam tűrőképességének határait? És mi lesz magával a hiszti-jelenséggel? Mondjam meg neki, hogy hisztizni nem szabad, csúnya dolog és ejnyebejnye? Úgysem érti, mert még kicsi, ezért csak annyit tudok neki mondani, hogy 'nem' (nagyon határozott hangsúllyal, ezt már tudja mit jelent), viszont gyanítottam, hogy jelen esetben ez legfeljebb olaj lenne a tűzre. Hmmmmmm, hmmmm, hmmmmmmmmmm..... Hagyjam figyelmen kívül, tegyek úgy, mintha a hiszti nem is történne? Van az az elmélet, hogy ha nem kap rá reakciót, akkor abbahagyja, mert rájön, hogy nem ér el vele semmit. Jól hangzik. Viszont azt az elméletet is olvastam, hogy SOHA ne ignoráljuk a gyereket, még akkor sem ha csak hisztizik, elvégre éppen egy érzelmét (ezesetben valószínűleg sértettséget és csalódottságot) próbálja kifejezni, és ha nem figyelünk rá, akkor azt fogja hinni, hogy nem érdekelnek minket az érzelmei, nem vesszük őt komolyan. Hmmmm, hmmm, hmmm, hmmmmmmm... Nabasszus, most akkor mit csináljak???
A fentiek kb úgy 3 másodperc alatt futottak át az agyamon, közben Viki kezdett hatalmas krokodilkönnyeket hullatni a hisztis ordítás mellé, be is indult az anyai ösztön, hogy azonnal felvenni, megölelgetni, megpuszilgatni, megvigasztalni, de ellenálltam, mert megint beugrott, hogy nem szabad beadni a derekam. Végül annyit mondtam neki, határozottan, hogy még véletlenül se hangozhasson mentegetőzésnek, hogy:
-Viki, szivem, tudom, hogy menni akarsz kabátot simogatni, de Anya nem tud ott tartogatni, mert megfájdul a dereka. Ne hisztizz, mert nem szép dolog, és úgysem érsz el vele semmit.
Aztán elfordultam tőle. Persze sikított tovább, mert ez neki még bonyolult okfejtés, de én azért jobban éreztem magam, hogy ilyen frappánsan sikerült egybegyúrnom az összes módszert, ami csak az eszembe jutott. És lássanak csodát, kb 2 perc (az rohadt hosszú idő, ha egy bőgő gyerekkel kell egy szobában töltened, főleg ha az illető gyerek a sajátod) veszett sikítás után csend lett. Vagyis szipogás meg hüppögés, de láthatóan lenyugodott. Kivártam olyan fél perc csendet aztán jutalom képpen amiért ilyen szépen abbahagyta a hisztit, elvittem a fogashoz kabátot simogatni egy kicsit.
Pffff...

A megértés hatalma

A múlt hét rémesen borzasztó volt, azt hittem megőrülök. Fogalmam nem volt mi ütött Vikibe, a szokásosnál is többet (állandóan) akart rajtam lógni, folyamatosan fel kellett venni, nem tudtam SEMMIT csinálni. Se főzni, se rendet rakni, se átöltözni, se teát csinálni, se enni, semmit. Amint két lépést elmozdultam mellőle azonnal bőgni kezdett, még ha látta is hova megyek, mit csinálok. Egyfolytában ment a nyafogás, nem volt hajlandó játszani, evés közben is csak kalimpált, nyűgös volt. Bennem lassan gyűlt a feszültség, napról napra idegesebb voltam, és csak el akartam menekülni, csak hagyjon mindenki békén, legalább egy órácskára had legyen nyugalmam. Vasárnapra odáig fajult a dolog, hogy mikor nyolcadszorra köpött le teljes erőből kajával, odavágtam a kistálkát meg a kanalat az asztalhoz, káromkodtam egy csúnyát és otthagytam a !%+"ba az etetőszékben nyekeregni és lementem az utcára kiszellőztetni a fejem. Gábor befejezte az etetést, aztán elvolt a Vikivel, én meg próbáltam valami utolsó kis türelemmorzsákat összekaparni magamban. Nem nagyon sikerült, vasárnap estére bőgtem a frusztrációtól és teljesen tanácstalan voltam. Egyre az járt a fejemben, hogy pont ez a kötöttség az, amiért olyan sokáig nem is akartam egyáltalán gyereket, hogy mostmár minden csak körülötte kell, hogy forogjon, soha többet nem lehetek a magam ura. Kétségbeesetten próbáltam elhessegetni az összes ilyen gondolatot, és iszonyatos lelkiismeretfurdalásom lett, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi. Úgyhogy csak szépen torlódtak a negatív érzések, először a frusztráció, kötöttség aztán jött erre a lelkiismeretfurdalás, az egész valami öngerjesztő folyamatba csapott át és teljesen kétségbeestem, a végén már egy rakás szerencsétlenségnek és csapnivaló anyának éreztem magam. Hát ezt az érzelemkatyvaszt nem kívánom senkinek, ennyire szarul életemben nem éreztem magam. Hogy lehetek ennyire elutasító azzal a pici kis lénnyel, akit a világon legeslegjobban szeretek, aki minden előítélet, minden fenntartás nélkül szeret engem. És mindeközben hogy a fenébe birkózzak meg azzal, hogy ez a pici kis lény még a legapróbb, mindennapi kis döntéseimet, tevékenységeimet is akadályozza. Valahogy könnyebben túlteszem magam azon, ha nagyobb kaliberű dolgokról kell lemondanom miatta, mint ezen a mindennapi, ezerirányú korlátozottságon. Nem tudom értitek-e, hogy mire gondolok, nem bírom jobban megfogalmazni. És amikor már teljesen úgy éreztem, hogy összedőlt a világ és nincs megoldás, ennyi volt az önállóságomnak, megmentett a Zuram.
Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, mennyire nagyon sokat segített azzal, hogy magával vitte az okostelefonját a fürdőbe és utánanézett a problémának miközben.. Na tudjátok. Lényeg a lényeg, mikor frissen zuhanyozva felbukkant a fürdőből (a Viki már aludt, én meg romokban hevertem a kanapén) elém tolt egy cikket. Az volt a címe, hogy szeparációs szorongás, és gyakorlatilag pontosan azt írta le, amit a Viki csinált. Elolvastam a cikket, aztán még kettőt-hármat a témában, és minden a helyére került. Szegény pici bogár most kezd rájönni, hogy ő és az anyája (én) nem egy lény. És ha mi nem vagyunk egyek, akkor el tudok menni, ott tudom hagyni, el tudok veszni. Belegondoltam, hogy egész életében a teljesség érzésében, boldogan létezett, annak a biztos tudatában, hogy mindig védelmezve, szeretve van, minden szükséglete, legyen az testi vagy lelki, ki van/lesz elégítve. És most kiderül, hogy minden jónak a forrása, maga a biztonság elveszíthető. És mikor ebbe úgy igazán belegondoltam, akkor kezdtem csak igazán bőgni. Milyen rémisztő, milyen rettenetes érzés lehet ráébredni, hogy csak 'egymagad' vagy. Nem csoda, hogy mindig az ölemben akar lenni, hogy sír ha eltávolodom tőle.
Mikor éjszaka felébredt, egészen más hangulatban mentem be hozzá. Jól megölelgettem, és biztosítottam róla, hogy nagyon szeretem, és mindig ott leszek neki, ha kellek. Azóta sem nagyon tudok főzni, vagy rendet rakni, vagy egyedül menni pisilni, de már nem bánom. Ha akarja, felveszem (érezhetően erősebb lett a bal karom) és hurcolom magammal és fél kézzel főzök teát vagy csinálok akármit. És megint béke van bennem, mert már tudom, mi játszódik a pici kis fejében, és tudom, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, hogy ha el is megyek egy időre, mindig visszajövök, és ha ő mászkál el, mindig megtalál és bármikor visszajöhet. Tudom, hogy meg fogja érteni, hogy rám mindig számíthat, és így lesz magabiztos, és önálló annak tudatában, hogy mindig van kire számítania. Mi ketten mindig itt leszünk neki.
Végre megértettem, mire vágyik és miért, és most hogy tudom, meg tudom neki ezt adni, már nem érzem úgy, hogy korlátozna vagy hogy vacak anya lennék. Köszönöm a megértés hatalmát Neked, Édesem. Köszönöm, hogy lehetővé teszed, hogy jobb anya legyek, köszönök mindent amit értünk teszel, hogy itt vagy Vikinek akkor is, mikor én összeroppanok a felelősség súlya alatt. Elmondhatatlanul szeretlek.

Zokniháború

Valamiért Viki az utóbbi időben nem szereti, ha zokni van rajta. A zoknibalhé ott kezdődött, hogy még régebben az etetés közbeni ugrabugra és birkózás részeként a kaja után rögtön a szájába tömte a nagylábujját. Zoknistul persze, tiszta bébiétel lett minden. Ezért elővigyázatosságból etetés előtt mindig levettem a zokniját. Nem tudom, ez hozzájárult-e a mostanra kialakult helyzethez vagy sem, de itt bizony zokniháború dúl.
Rendszeresen előfordul, hogy reggel, mikor bemegyek hozzá, fél zokniban ácsorog a kiságyban és büszkén vigyorog, hogy sikerült a förtelmes ruhadarabot eltávolítania. Persze szólok neki, hogy a zokni arra van, hogy ne fázzon meg a lábunk, nem lehet csak úgy elhajítani, és miközben magyarázom, hogy ejnyebejnye, visszaadom rá a zoknit. 5 perc múlva persze már megint nincs rajta, egész nap zokni le-zokni fel a játék. Nagyon találékony a kis ördög, van, hogy eldugja a zoknit, itt kell keresgetnem négykézláb meg hasoncsúszva.
Ha tetten érem miközben a zokniját tépkedi le a lábáról és megpróbálom elvenni tőle, hogy visszaadjam rá, foggal (kettő van neki)-körömmel védelmezi a vacak kis zoknit és sietősen a szájába gyömöszöli, hogy majd ott biztonságban lesz tőlem, meg amúgy is, jól elázik nyállal, úgy már csak nem fogom visszaadni rá.
Persze, igen, próbáltam zokni helyett harisnyát, de az egy kész rémálom mikor pelenkázásra kerül a sor. Mire azt lecibálom róla, a végére is érünk a türelmi időnek, amíg hajlandó rendesen a hátán feküdni (1.18 perc), és próbálj csak meg egy erőszakosan hasra fordulni akaró, teljes erőből elkúszáson dolgozó, kalimpáló kis hurrikánt higiénikusan kivakarni a kakiból. Sok sikert...
Piac kutatást kéne végeznem, hogy vajon minden kis kölöknek van-e olyan szakasza mikor mindent elkövetnek, hogy boldog, zoknitlan életet folytassanak, mert ha igen, akkor van itt egy piaci rés, fel kéne találnom valami zoknifogó szerkezetet vagy patenttal nyitható, lehúzásmentes harisnyát.
Persze az apja csak röhög az egészen, mert aszongya 'nézd már csak a fél lábán van zokni, tisztára, mint a profi táncosok, hahahahaaaa'. Hát igen. Mit is mondhatnék? :)

Játszótér

Végre jó az idő, süt a nap, meleg van, csiripelnek a madarak meg minden. Pénteken ráadásul korábban ért haza a Gábor, rögtön mondtam is, hogy ugye kimegyünk a parkba piknikezni. (Most biztos nagyon meglepődtetek :D). Persze mondta, hogy szó sem lehet róla, én mehetek ha akarok, de neki tönkrement a dolgozós farmerja és vennie kell másikat. Na kicsit elszontyolodtam, tettem-vettem, egyszercsak megszólal a Zuram, aszongya (és idézem) 'na jó'. Rögtön felvidultam, gyorsan felöltöztettem a Vikit meg magamat is, körülnéztem, hogy hol a pikniktakaró, de nem találtam, gondoltam biztos a kocsiban van, kb ott láttam utoljára úgy fél évvel ezelőtt.
Kerestük a pikniktakarót a kocsiban, sehol semmi. Mindegy, akkor csak sétáljunk, majd leülünk a fűbe vagy mittudomén. (Hát már sose lesz rendes piknik???) El is indultunk, mint mondtam szépen sütött a nap, simán rövidujjús jó meleg volt, csiripeltek a madarak is. Mendegélünk a parkban, egyszercsak útonállókba ütköztünk. Tudniillik egy csomó kacsa álldogállt az úton és érdeklődve figyelték, vajon van-e nálunk valami ehető. Persze nem volt, viszont úgy tűnt, Vikinek tetszettek a kacsák, nézegette őket, meg vigyorgott rájuk. Így aztán útonálltunk mi is a kacsákkal egy darabig, amíg a gyermek el nem kezdett unottan ficánkolni és a cipőtalpát nyalogatni.
Félúton a kis parkban van egy játszótér, és mikor megláttam, olyan rajzfilmesen kigyulladt a fejem felett a villanykörte, hogy hát persze, menjünk a játszótérre. Ott lehet padon ülni fű helyett ha már nincs meg a pikniktakaró és még játékok is vannak, amiket Viki jól meg tud nézegetni. Nyilván sziklamászni még nem fog, de van ott csomó más is, nem csak szikla.
Hétköznap lévén csak pár gyerek lézengett a játszótéren, és mind Vikinél idősebb, rohangáltak, ordibáltak, sikítoztak, ahogy azt illik. Fogtuk a gyermeket és leállítottuk a speciális burkolatra. Ez ilyen színes, a betonnál jóval puhább valami izé, mert itt mindenki nagyon figyel, hogy meglegyen a 'health and safety' (ez megérne egy külön bejegyzést amúgy...). Viki el is indult, járkált velünk körbe-körbe, közben sikkantgatott meg berregett, és boldogan mosolygott a két pici fogával, míg a golyó kis kopaszka fejét sütötte a nap. (Mondtam már, hogy nagyon szeretem az ilyen idilli kis jeleneteket?)
Kipróbáltuk a csúszdát (nyugi, fogtam csúszás közben nehogy eldőljön), meg a padlóba épített ugrálóterepet (nem ugráltunk, csak rugóztunk rajta, fő az óvatosság), de legnagyobb sikere a rugóra szerelt hintalószerűségnek volt. Persze vadul videóztunk, úgyhogy akit érdekel, itt egy kis válogatás lejjebb (remélem értékelitek remek videószerkesztői képességeimet, muhaaahhhhhaaaaa :D)
Egy másik játszótéri történetet pedig itt olvashattok a Gábor billentyűzetéből :) Sok oldala van annak, ha gyereket nevelünk :)

Viki füvezik

Jó régen nem írtam, biztos kapom is majd a megjegyzéseket, hogy már ideje volt :) Na akkor most tessék!

Tegnap olyan szép idő volt, hogy nem lehetett nem kimenni. Vikit felöltöztetni egyre nehezebb, mert nem ér rá egyhelyben maradni, valahova mindig mennie kell. Úgyhogy míg ő mászott (nagyon gyors ám), én térden lépegetve igyekeztem lépést tartani vele és útközben ráadni a kis kapucnis pulcsiját. A kis kapucnis pulcsi után jött volna a kiscipő, amit menet közben nem igazán lehet ráadni, szóval ahhoz az ölembe ültettem. Nade Viki nem szokott cipőcskét hordani, mert itthonra nem kell, eddig meg ha elmentünk, jó meleg kezes-lábasba öltözött, amihez szintén nem kell kiscipő. Úgyhogy mikor meglátta ezt a kis cuki rózsaszín bigyót, amiről még madzagok is lógtak (a cipőfűző ugye), azonnal kikapta a kezemből és a szájába tömte, ami az új dolgok megvizsgálásának első fázisa.
Viki baba legújabb szokása, hogy nagy vehemenciával védelmez mindent, amire rátette a kis mancsait, nem lehet csak úgy elvenni tőle dolgokat. Először is tiszta erővel kapaszkodik beléjük és ha megfogod a dolgot amit el akarsz venni, akkor kirántja a kezedből és elfordul vele. Ha mégis valahogy sikerül elszedni tőle, akkor persze visít mint a fába szorult féreg. Elvégre, mit is gondolsz te magadról, az az 'ENYÉM!!!'.
Persze ez történt a cipőcskével is, amint meglátta, a cipő elnyerte az 'enyém' címkét, és onnantól kezdve nem lehetett elszedni tőle. Próbálkoztam egy darabig, de amint a lábára került a cipő, leszedte, még bekötni se volt lehetőségem. 4-5 próba után feladtam és úgy döntöttem, Viki duplazokniban fog parkba menni, különben sosem indulunk el. Így aztán hagytam had forgassa a kezében meg nyálazza a kiscipőt, addig legalább egyhelyben van, és ráadhatom a kis farmerdzsekijét. Végre nekivághattunk a nagyvilágnak.
A nagyvilág most a parkot jelentette. Nem emlékszem, hogy írtam-e már, itt a házunk aljában kezdődik egy hosszúkás formájú kis park, van benne patak meg hattyúk meg kacsák, rengeteg mókus és mikor átérsz a másik végébe, nagyon közel van egy nagy park bejárata.
A kis parkba menet gyorsan beszaladtam a kisboltba (itt minden kicsi, a cipő, a pulcsi, a park, a bolt...) és vettem egy zacskó valami csipszet, hogy majd bedobáljuk a hattyúknak meg kacsáknak, amik majd jól odaúsznak hozzánk és Viki nézegetheti őket. Azért csipszet vettem, mert a kenyér nagyon árt nekik, gondoltam a csipsz legalább nem kenyér. Na oda is értünk ahol a kacsák úszkálnak, előkotortam a zacskó csipszet és behajítottam egyet-kettőt a vízbe a kacsáknak. A kacsák le se szarták a csipszet, csak úsztak tovább. Mondta is a Gábor, hogy lehet nem hagymás-sajtos csipszet kellett volna választani. Nem tudom, hogy ez volt-e a baj, de a kacsákat határozottan nem érdekelte az én erőfeszítésem, hogy odacsalogassam őket. Gondoltam mindegy, akkor legalább a Vikit próbálom rávezetni, hogy a kacsákat nézni kell, mert viccesek, le is guggoltam mellé és mutogatni kezdtem, hogy 'nééézd, Viki, kacsák, ott úszkálnak a kacsák'. Mögöttem a férjem dörmögött, hogy 'ez nem túl jó ötlet'. Nem értettem mi nem túl jó ötlet, elvégre a gyerekek szeretik a kacsákat nézni, de aztán hamar rájöttem, hogy amennyire a kacsákat érdekelte a csipsz, a Vikit annyira érdekelték a kacsák (semennyire), viszont úgy gondolta, ha már ott vagyok karnyújtásnyira guggolva, akkor inkább vegyem fel. Persze nem vettem fel, mentünk tovább, lett is visítás, meg tekergőzés a babakocsiban.
Végül azért csak csendben maradt, mire átértünk a nagy parkba, már megint jó kedve volt. Én addigra persze benyomtam a kis zacskó sajtos-hagymás csipszet, hamár a hülye kacsáknak nem kellett. Hétágra sütött a nap, szépen zöldellt a fű, az én idealista életképekben gondolkozó agyam előre is vetítette, hogy akkor most gyereket a fűre, had lépegessen rajta egy kicsit. Elő is terjesztettem remek ötletem, mire mondta a Gábor, hogy dehát zokniban van a Viki, meg barackszínű nadrág van rajta, mindene tiszta kosz lesz, nemár. De csak nem hagytam magam, kinéztem egy jó kis helyet a rózsakertben, ahol van egy másik kis patak, bár a rózsák még persze nem nyílnak, viszont sokan piknikeztek gyerekekkel a fűben.* Vikit kicsatoltuk a babakocsiból és letettük a fűre. Tök cuki volt, rögtön megvizsgálta, mi ez az új fajta, puha zöld padló, jól meghúzgálta a fűszálakat, meg próbált valami pici szemétdarabkát felszedni, na azt azért nem hagytam. A füle mögé tűztem viszont egy százszorszépet, nagyon csinos volt :) Aztán kezdődhetett a móka, föl-le meg körbe-körbe sétált Viki a füvön, zokniban, felváltva az apja meg az én kezembe kapaszkodva és vigyorgott közben mint a vadalma. Aztán meglátta az egyik közelben piknikező családot, akiknél volt egy kb vele egykorú kisgyerek, és becélozta őket. Épp apája kezeibe csimpaszkodva menetelt, mosolygott is rá az egyik néni a piknikről, de aztán Gábor úgy döntött, neki nincs kedve ismerkedni, és felkapta a gyerkőcöt. Viki legközelebb egy babakocsiban alvó kislányt próbált letámadni, aztán egy gyanús állapotban lévő focilabdát. Mikor úgy döntöttünk, hogy eleget koszolta a fűben a zokniját, megpróbáltuk visszacsatolni a babakocsiba, persze süvöltött, úgyhogy inkább alternatív módszerekhez folyamodtunk, és felváltva cipeltük hazafelé. Így történt, hogy Viki egyszercsak több mint 2 méter magasból vizsgálgathatta a hirtelen eltörpült embereket (lásd a képen), ami igencsak tetszett neki. Aztán mikor hazafelé már mindkettőnknek elege lett a cipelésből, mégiscsak visszacsatoltuk a kocsiba, addigra már nagyon fáradtnak tűnt és nem is ellenkezett sokat. Már majdnem olyan jól szórakoztam, mintha piknikeztünk volna :)

*IMÁDOK piknikezni. Biztos azért mert az is egy olyan idealista életkép, vagy nem tudom, de legszívesebben minden nap piknikeznék. Fognám a családot meg a pikniktakarót, a piknikkosarat tele mindenféle piknikkajákkal meg kis műanyag étkészlettel, társasjátékot, könyvet, labdát, és órákon keresztül csak piknikeznék. Mondanom sem kell, hogy nincs aki piknikezni jönne velem, mert piknikezni mindenki más szerint uncsi...