Visító ragacs

Vikire rájött az ötperc attól tartok, de már vagy 4 hete tart... Nagyon tetszik neki, hogy fel tud állni kapaszkodva, ezért minden, de tényleg minden alkalmat megragad, hogy villogtassa a tudását. De persze nem jó akárhol felállni, az az igazi, ha valakinek a nadrágjába kapaszkodva lehet, mert akkor még sokszor ölbe is veszik, és olyan magasról tök jó a kilátás. Nagyra is értékeljük a tehetségét, de azért vannak határok. Mert azt azért már nem értékelem olyan nagyon, hogy a konyhába is követ és felkapaszkodik, mert mindkét lábamon markolja a nadrágot (igen, volt már, hogy lehúzta), és imbolyogva egyensúlyozgat. Ezért aztán ha arrébb lépek egy picit, akkor ő elzuhan, szóval nem tudok arrébb lépni. Így pedig nem lehet főzni. Ha éppen nyershúsos vagy lisztes a kezem (vagy akármilyen maszatos, ami főzés közben igen gyakran megesik), akkor nem tudom felvenni sem, hogy kivigyem, de a mosogatóig is nehezen érek el, hogy kezet mossak. Nem beszélve arról, hogy a sütő ajtaja is elég forró tud lenni, meg a tűzhelyen lévő edényekből simán kicsaphat a forró zsír/olaj/víz. Amikor végre mégis sikerül visszavinnem a szobába a játékkupac tetejére, akkor alig bírom lefejteni magamról, és amint sikerül, éktelen visításba kezd, mert hogy is gondolom, hogy ÉN... ŐT...LERAKTAM!! Hallatlan, de igazán. Nem törődök a visítással, mert csak hiszti, és visszamegyek a konyhába. Nem egész egy perc kell neki, hogy utólérjen és újra a nadrágomba csimpaszkodva dőlöngéljen mögöttem. Megint visszaviszem, megint visít, megint utánam jön, és így tovább. Ugyanez van, ha leülnék reggelizni, vagy a laptophoz. És ha rövid nadrág van rajtam, akkor a bőrömbe mélyeszti a kis körmeit és úgy kapaszkodik. Aucs. Rémesen fárasztó, és nagyon nagyon naaaagyon bosszantó.
Az utóbbi időben ezért vagy elbliccelem a főzést vagy a délutánra időzítem, amikor az apja nadrágjába csimpaszkodva dőlöngélhet. Minden szép és jó, amíg ki nem megyek a szobából. Mert ha kimegyek, akkor összedől a világ, nyilvánvaló, hogy örökre eltűntem a föld színéről, és ezt nem lehet visító hisztérikus bőgés nélkül kibírni. Ez nagyban 'megkönnyíti' a délutáni elalvást például... Vagy hogy kimenjek pisilni. A nagydolgot már meg sem említem. Emelje fel a kezét, akit rendszeresen nagyra tátott szájjal, csodálkozva bámul valaki, mikor a WC-n ül. Ok, köszönöm anyukák. A többiek meg hagyják abba a röhögést, ami késik nem múlik.

Látogató

Már két hete nem írtam, biztos hiányoltatok (vagy nem) :) Az volt ugyanis, hogy itt volt látogatóban Anyukám, ami nagyon nagyon nagyon jó volt, babáztunk sokat, sétáltunk sokat meg ilyenek. Még várost nézni is voltunk, bár ez rövidre sikeredett, mert nagyon hideg volt, meg a Viki azért ilyen programokhoz még túl pici, de így is megnéztünk ezt-azt. Rém gyorsan eltelt a tíz nap, és ha már a Karácsonyt nem tudjuk együtt tölteni, igazán jól esett ez a kis idő.
Mami november 30-án érkezett, amit a brit közalkalmazottak épp arra használtak, hogy hatalmas sztrájkot tartsanak és ez hatással volt a repterekre is. Ezért aztán nem lehetett tudni, hogy milyen lesz a helyzet, lesznek-e nagyon nagy dugók, késnek-e a gépek, és ha igen, mennyit, mekkora sort kell neki végigállni az útlevélellenőrzésen, stb. Így eredeti terveinket elvetettük, és csak Gábor ment ki elé a reptérre, mi meg Vikivel itthon várakoztunk. A kis sztárlány azzal töltötte a délelőttöt, hogy megtanult kitámasztás nélkül ülni, és ezt a képességét azóta is nagyon szereti hasznosítani, mert sokkal több huncutságot lehet elkövetni két szabad kézzel, mint egyel.
Mami is meg én is arra számítottunk, hogy majd megint össze kell barátkoznia Vikivel, hiszen hónapok óta nem találkoztak, és biztos nem emlékszik már a Mamira. Ehhez képest eléggé meglepődtünk, mert mikor Viki először meglátta, hatalmasat vigyorgott, rögtön odakúszott hozzá és felkapaszkodott a lábára, egyértelmű volt, hogy nem lesz itt semmi gond ismerkedéssel. Ezután is tök jól kijöttek egymással persze, én meg nagyon élveztem a helyzetet, hogy szabadon mozoghatok a lakásban és van aki rajta tartsa a szemét a kis bajkeverőn.(Nyilván nem elsősorban ezért örültem, hogy láthatom a Mamimat végre, de ez remélem magától értetődik.)
Na szóval minden szuperül ment, Vikike nagyon rákattant a szilárd kajákra, bár elsősorban az összeturmixolt pépeket szereti, és kitartóan gyakorolta az üldögélést, a mászást meg a kábelvadászatot.
Aztán Mami december 10-én hazarepült (ezúttal mindannyian vele mentünk a reptérre), Viki meg 11-én életében először darabot kakilt pocsolya helyett és elkezdett négykézláb mászni kommandóskúszás helyett. Mami pont lemaradt a nagy eseményekről.

Kapaszkodós álldogálós

Ezzel a bejegyzéssel lógok egy ideje, mert már kb két hete történt a nagy esemény, hogy Viki (dobpergés drdrdrdrdrdrd tadaaaaaaaam) felállt :)
Ha jól emlékszem éppen a gyerekszobában tergettem, míg a Gábor a nappaliban ült a szőnyegen, a kanapénak támasztott háttal, a Viki meg rajta mászókázott. Egyszer csak kiabál nekem a Zuram, hogy azonnal sietősen menjek be de rögtön, gyorsangyorsangyorsanmileszmáááááár!!! Mikor odaértem, Viki rámnézett és boldogan elmosolyodott, a két kezével az apja hasán támaszkodott, terpeszállásban, nyújtott lábakon, lábujjhegyen ingadozva. Az apja meg büszkén vigyorgott rám, hogy 'nem is segítettem neki!'.
Persze gondolhatjátok, hogy el voltam teljesen ragadtatva, Viki meg tíz perc múlva már az apja pólójába kapaszkodva megint felhúzta magát, és ezúttal tényleg felegyenesedve álldogált, bár kicsit bizonytalan lábakon. Én fél percen belül Anyukámat hívtam telefonon, és azonnal el is újságoltam, hogy a csodagyerek unokája felállt, ő meg mondta, hogy akkor most leül, mert ez azért tényleg sokkoló. Megint elmondtuk egymásnak, hogy nem értjük, hova rohan ez a gyerek, hivatalosan olyan 10 hónapos kora körül kéne neki ezt csinálnia.
Másnap a Gábor leengedte a kiságyat, és ott sóhajtoztunk felette, hogy hogy megnőtt a gyerekünk. Következő héten vásárolni mentünk, még a mózeskosár volt a babakocsira erősítve (ilyen minden egyben travel systemünk van újszülöttől pár éves korig használható átalakítható babakocsi cucc). Éppen a sertéshúsok mellett tanácstalankodtunk, amikor odajött egy nagymamának kinéző néni, és aggódó hangon megkérdezte, hogy ugye tudunk róla, hogy a gyerekünk a babakocsi szélébe kapaszkodik, és nagyon figyeljünk, mert vele előfordult, hogy így kipottyant a gyereke a kocsiból és jujj. Megnyugtattuk, hogy figyelünk, aztán pár perccel később azt láttuk, hogy a Viki térdel a mózeskosárban a tetejébe kapaszkodva és felállni igyekszik. Meg is állapítottuk, hogy akkor itt az ideje ülőkésre alakítani a babakocsit, és ott sóhajtoztunk, hogy hogy megnőtt a gyerekünk. Na jó, ez nem egészen így volt, én sóhajtoztam, a Gábor meg azt mondta, hogy: Ja. 
Úgyhogy átalakítottam a babakocsit, és le is teszteltük, a Vikinek szerintem tetszik, hogy látja, hova megyünk, én viszont nem bírom túltenni magam rajta, hogy nem látom, mit csinál, milyen arcot vág, ezért rendszeresen előreszaladok egy kicsit és bekukucskálok.
Minden esetre elképesztő, hogy hogy megnőtt a gyerekünk (mit mondok majd 20 év múlva???), azóta is ha csak van kapaszkodni való, felhúzza magát, és lassacskán kezd rájönni, hogy talpon állni biztosabb mintt lábujjhegyen és egyre tovább bírja ingadozás nélkül. Azért még mindig rendszeresen meg kell menteni, mert ha egyszer felállt, nem nagyon bír visszaereszkedni, ezért csomószór ott ordít a kiságyban a rácsokba kapaszkodva ingadozó lábakon, tisztára mint egy kismacska, aki felmászott a fára, de lejönni már nem mer. Ilyen cuki:

Eszik

OK, eddig is evett nyilván, hogy lenne különben ilyen szép és ügyes, de most elkezdett szilárd kajákat fogyasztani. Az itt a hivatalos ajánlás, hogy ha csak lehet 6 hónapos koráig kizárólag anyatejen éljen a kis poronty, aztán meg hajrá a szilárd kajákkal. Amikor azt mondom hajrá, azt úgy is kell érteni, bumm bele, etesd! A szilárdakhoz kétféle megközelítés van, a hagyományos pürésítős-szájbakanalazós meg az amit itt úgy hívnak, hogy baby-led weaning, ami azt takarja, hogy a baba vezet, csak hagyjuk a tányérunkban turkálni, meg adjunk neki a kezébe darab alakú kajákat aztán majd ő felfedezi mit kell csinálni. Persze egyértelmű, hogy ez a manapság olyan nagyon népszerű 'vissza a természethez' felfogásba illeszkedik bele. Mikor túljutottam az első sokkhatáson annak hallatán, hogy nyugodtan adjunk grillcsirkecombot a gyerkőc kezébe (igen, ehet jól átsült husit és igen, meg tudja rágni, mert kemény az ínye, mégha foga nincs is, és nem, nem fog megfulladni, mert nem szippantja be a darabokat, és ha túl nagyot nyelne le, azt meg visszaöklendezi), úgy találtam, hogy nekem tetszik a gondolat, hogy elszórakozzon a kajával és jól érezze magát, miközben a maga tempójában átszokik a normál kajákra.
Azért elsőnek nem adtam grillcsirkecombot a kezébe, ne aggódjatok, pürésített főtt répával indítottunk, meg is evett belőle vagy egy mokkáskanálnyit, vagyis ízlett neki. Másnap megpróbáltunk egy kis reszelt almát, na azokat a fintorokat látnotok kellett volna :D Gondolom savanyú lehetett egy kicsit, mert nagyon grimaszolt és 'mit-adtál-nekem-te bolond-nő' arccal nézett rám. Aztán harmadnap bátor voltam, megfőztem egészben egy kisebb répát és a kezébe nyomtam.
Az etetőszékében ült mert evéshez függőlegesben kell lenni, én meg szemben ültem vele és sasszemekkel figyeltem mi lesz ebből. Az lett, hogy marokra fogta a répát és elkezdte csócsálni, az ínyével kis bemélyedéseket csinált rá, meg letört belőle kis borsószemnyi darabkákat, amik mind a partedlijén, a ruháján, az etetőszéken, a padlón és a hajában (abban a piciben) végezték. Egy, azaz 1 darab félborsószemnyi répát sikerült lenyelnie, mindeközben annyira összemaszatolt mindent, hogy úgy döntöttem, én mégsem vagyok a baby-led weaning rajongója, és jó lesz nekünk a hagyományos pürésítős-szájbakanalazós módszer.
Ennek szellemében jégkockatartóban előre lefagyasztottam püréket, hogy adagnyi darabokban lehessen könnyen felolvasztani, és vettünk etetőszettet, kistálkákkal meg etetőkanálkákkal, meg kis pohárral. Kiderült továbbá, hogy a répán kívül szereti a sütőtököt, kedvence a banán és nem tetszik neki a brokkoli. Tervbe van véve egy mindent beterítő, műanyag (tehát simán letörölhető) előke beszerzése ruhavédelmi okokból, valamint sok más kaja kipróbálása, etetőszékben ülve, szájbakanalazósan :)

Boldog félszülinapot!

Viki ma lett fél éves, ami nagy fordulópont a kisbabáknak, el lehet kezdeni szilárd kajákat adni nekik, már rengeteg dolgot tudnak csinálni, kommunikálnak a maguk módján stb, de most nem erről akarok írni, hanem hogy 'tejóóóéégmilyengyorsantelikazidőőő'!!!
Na de most tényleg. Mintha tegnap lett volna, hogy még futó gondolat sem volt, most meg itt kúszogat szerte a lakásban meg visít hajnali 5-kor és kacag is, ha megpusziljuk a pucér kis hasát. Az egészben az a legdurvább, hogy mennyire természetesnek tűnik, hogy ő van, mintha soha nem is lett volna ez másképp, mint ahogy az természetes, hogy két fülem van, ha értitek mire gondolok.
Ha visszagondolok az elmúlt 6 hónapra, olyan rövidnek tűnik, pedig közben (főleg az elején) még csak túlélésre játszottam, és minden nap egy örökkévalóságnak tűnt a sok bőgéssel. Most meg már el lehet nézegetni szinte egész nap, hogy miket csinál, lehet vele játszani, 'beszélgetni', élvezni a társaságát :)
Persze alig bírom megállni, hogy ne gondolkozzam, milyen jó dolgokat fogunk együtt csinálni majd ha nagyobb lesz. Mindenki azt mondja, élvezd a pillanatot, amíg ilyen pici, olyan gyorsan elmúlik, ne arra gondolj, hogy legyen már nagyobb, hogy ezt vagy azt lehessen vele játszani, úgyis túl gyorsan fel fog nőni. És persze igazuk van, de akkor is tök jó lesz majd kifestőzni nyáron a kertben (itt szinte mindig vacak idő van és kertünk sincs, de addigra majd hátha), meg gumicsizmában pocsolyában ugrálni ősszel (őszből és pocsolyából nincs hiány), meg copfba kötni kétoldalt a szösz pici haját (ami még ki sem nőtt)... És majd megyünk tengerparta, ahol én napozva figyelem ahogy az apjával ugrálgat a hullámokban, meg majd együtt hullámvasutaznak, ami azért is nagyon jó lesz, mert én nem szeretek hullámokba ugrálgatni meg hullámvasutazni se nagyon.
Na szóval, hogy összefoglaljam, hamar eltelt ez a fél év, és attól tartok a következő fél év meg az azutáni is csak egy szempillantásnak fog tűnni, de igyekszem kiélvezni minden pillanatot, mert ő az egyik legjobb dolog, ami valaha is történt velem. És köszönöm a Zuramnak, hogy segített eljutnom odáig kicsit több mint egy évvel ezelőtt, hogy nem menekültem sikítva a gondolattól, hogy gyerekem legyen, és nagyon boldog vagyok, hogy ő az, akivel megoszthatom az életem és ezt a gyönyörű kis Tüneményt.
Itt van két kép, ilyen volt és ilyen lett, avagy mennyi minden változik fél év alatt :)

Méreckedni voltunk

Méreckedni voltunk ma délután, ami azért jó, mert a Húgom reklamálta, hogy nem írok elég gyakran, ez viszont most ellátott egy kis mesélnivalóval.
Az úgy volt, hogy kihagytam reggel a tornát (igen, még mindig nyomom a napi 10 percet, tudom, hogy le vagytok nyűgözve, szerintem is hős vagyok :), de helyette sétáltam 25 percet a Children's Centre-be meg ugyanennyit vissza, ami összesen 50 perc, szóval szerintem jó 10 perc torna helyett, meg babakocsit is toltam közben, szóval pláne.
Eddig nem ebbe a Centre-be jártunk méreckedni, hanem egy másikba, de gondoltam egyet, és ma ide mentünk, mert ez közelebb van. A régi 30 perc séta... Na mindegy, odaértünk, reménykedtem, hogy itt nem lesznek olyan sokan mint a másik helyen, de persze voltak, szóval kb 50 percet kellett várni, pedig nyitásra ott voltunk. Ismeritek a Vikit, hogy mekkora kis hurrikán, nem bír egy helyben maradni, de itt nem volt a várószobában olyan sok játék meg szőnyeg sem, úgyhogy az összes gyerek az anyja ölében ejtőzve várakozott. Néha köhhentettek egyet a bébik, ásítottak, kinyújtották a nyelvüket. Viki 'enyhe' kontrasztot képezve egyfolytában fészkelődött, a szomszéd anyuka ölében csücsülő csemete után nyújtózkodott és a táskám pántját rágcsálgatta, hasra akart fordulni még az ölemben is. Egy idő után beadtam a derekam és leraktam, gondoltam had menjen, kosz ide vagy oda, majd törlőkendővel megpucolom a kis mancsait. Amint földet ért, lesmárolta a padlót*... Na erre nem számítottam, több anyuka kevéssé sem diszkréten felröhögött, én meg gyorsan felkaptam a kis rakoncátlant. Valahogy kihúzta az 50 percet, míg végre bemehettünk a mérőszobába.
Mielőtt a mérésre rátérnék, csak annyit, hogy tőlem meglepő módon ismerkedtem (wow!), összetalálkoztam egy kedves magyar lánnyal aki a miniatűr-cukiság 4 hetes babáját hozta mázsálni, majd megyünk együtt parkba sétálni.
Na szóval mentünk a mérőszobába. Méréshez a gyermeket pucérra kell vetkőztetni, pelenkát is levenni meg mindent, aztán ráfektetni a mérlegre, majd új pelenka, visszaöltöztetni és kész. A pelenkázós bejegyzésemből következtetve gondolhatjátok, hogy ez nem ment ilyen egyszerűen.
A vetkőztetéshez van egy kis emelvény, pelenkázómatraccal meg egy ilyen higiéniai papírkendővel leterítve. A papírkendőt 2 másodperc alatt kinyírta, hasra fordult és még fordultában a szájába tömte és letépte a csücskét, az egészet rommágyűrte, szóval inkább kiszedtem alóla és a cafatokat átnyújtottam a türelmesen várakozó néninek. Aztán nekiláttam a kis ficánkoló-rugdalózó mindenségit levetkőztetni, ami eltartott kb 5 percig és a türelmesen várakozó néninek is be kellett segíteni, nehogy a Viki leugorjon a kis emelvényről. Aztán áttettem a mérlegre, azon is megfordult, meg kikapaszkodott a szélére, a mérleg kijelzője nem mutatott 1 másodpercig sem azonos értéket az ugrándozás miatt, szerintem a türelmesen várakozó néni csak kímélni akarta a mérleget és ezért inkább megsaccolt egy 6.95 kg-t. Na mérlegről le, kezdődött a pelenkázós bírkózás, aztán az öltöztetős bírkózás, miközben a néni felírt egy receptet popsikiütésre (nem akar elmúlni a rohadék, én a minikakikat gyanusítom, de ez egy másik, nem túl gusztusos történet)és azt hajtogatta, hogy 'wow, what an advanced baby' meg 'she is veeeery advanced'**. Én meg zavartan vihogtam, hogy 'igen, igen, nagyon rémségesen advanced' és marhára igyekeztem nem bénázósnak látszani. Kevéske sikerrel azt hiszem. Nagy nehezen kitántorogtam a mérőszobából a hónom alatt a rúgkapáló gyerekemmel, persze amint beraktam a babakocsiba bömbölni kezdett és nem is hagyta abba egészen addig, míg 2 percnyire otthonról elaludt... Legjobbkor :D

* Valószínűleg azért nyalta meg, mert ilyen színes csillogós linóleum szerű bigyó volt a padló, és mindent a szájába vesz ami színes vagy csillogós. A színes ÉS csillogós dolgok meg.. Hát az ellenállhatatlan.
** milyen jól fejlett/előrehaladott baba

Fittesedem

Viki nagyon érdeklődő kislány, mindent meg akar nézni (értsd megcsócsálni) és hajlandó ezért nagy távolságokat is megtenni. Ha láttátok a kúszós videót róla, tudjátok, hogy már halad. Hát a videó óta eltelt időben jelentősen továbbfejlesztette a módszerét, nemhogy nem esik picit sem az arcára, hanem felváltva használja a kis kezeit, a lábával is rásegít és mindezt meglehetősen gyorsan csinálja. Az eredmény nagyon hatékony és MEGLEPŐEN gyors kommandós kúszás (bár már próbálkozik a négykézlábazással is).
Az előző pelenkázós bejegyzésben említettem, hogy a játékaival szemben előnyben részesít minden mást, de különösen szereti a papucsokat, asztallábakat, széklábakat és a kedvence a kábelek. Kábelből nálunk nincs hiány, egyik sarokban a számítógépnél, másik sarokban a telefon és laptop kábelei, a harmadikban meg a tévéhez tartozók. A negyedikben csak azért nincs kábel, mert ott a nappali ajtaja van.
Azon kívül, hogy Viki nagyon érdeklődő, rendkívül határozott is (ha neki a kábel kell, akkor nem lehet leszerelni csörgővel) és nagyon kitartó (ha háromszor rakom vissza a plédjeire, akkor negyedszerre is visszamegy) és ha nem kapja meg amit akar, akkor frusztrált lesz. A fentieket összeadva a napjaim képzelhetitek hogyan telnek. Ha nem elég jó a képzelőerőtök akkor elmesélem.

Szóval Vikit kihozom reggel a nappaliba játszani. Kis felfedezőnk picit elszórakozik a neonzöld plüsszebrával, aztán észreveszi a tévékábelt. Elindul és 5 másodperc alatt oda is ér. Ha én épp a konyhában vagyok és nem veszem észre, akkor boldogan cibálgatni és csócsálgatni kezdi a kábelt. Persze egyszer már lerántotta a jelerősséget felturbózó antennaszerűséget (jegyzet a férjemnek: bocs Szívem, nem tudom hogy hívják és pontosan mire való :s). Még jó, hogy nem a fejére esett. Odaszaladok és visszateszem a plédekre HÁTTAL a kábeleknek, hogy még véletlenül se, és a kezébe adok egy játékot. Megnézi a játékot aztán eldobja, megfordul és 5 másodperc múlva a kábeleket csócsálja. Ez így megy egy darabig, odamegy, visszateszem, ismételgetjük, néha céltárgyat vált, de értitek a lényeget. Egy idő után elege lesz, hogy nem hagyom érvényesülni, és felidegesedik, akkor kezdődik a nyűglődés. Nem sír hanem hőzik. Hőő höö hőőő HŐŐŐŐŐŐŐŐŐ grrrr hőőő.... Namost szerintem én elég türelmes vagyok, abban az esetben, ha valakinek valami nem megy vagy baja van, ilyesmi, de a nyűglődést meg hisztit, na azt nem bírom. Így aztán a hőzés meglehetősen hamar az idegeimre kezd menni és mire kora délután a Zuram hazaér, nekem már tikkel a szemem és rém boldogan adom a gyereket a kezébe, hogy szórakoztassák egymást egy kicsit, én meg elhúzok olvasni vagy tévézek vagy főzök vagy valami, hogy kipihenjem a napot. és nem csak az idegi részét.
Biztonsági intézkedéseim közé tartozik, hogy az összes kábelt elbarikádoztam székekkel, meg azzal amit találtam (pókerszettet is bevetettem), nagyjából működik a dolog, bár néha sikerül neki kicselezni és megkerüli valahogy az akadályokat. Na szóval a kábeleket nagyjából megoldottam, legalább nem tud semmit a fejére rántani, viszont a bútorlábak és papucsok most sincsenek biztonságban. Én meg pattogok mint egy gumilabda (lábizom), emelgetem (karizom) és magyarázom neki, hogy NEM SZABAD (de minek?).
Általánosságban elmondható, hogy a sok urálgatástól fittesedem, de a múltkor it dawned on me*, hogy nemsokára járni fog, aztán szaladni, és én messze nem vagyok olyan formában, hogy lépést tartsak a kis Hurrikánnal (ez a legújabb beceneve, gondolom értitek). Ezért aztán beszreztem néhány DVD-t 10 perces tornákkal, mert arra azért minden nap van időm, és belevetettem magam a fittesedésbe. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon mazsola vagyok, de reményeim szerint nem lesz ez így sokáig, drukkoljatok, hogy megfelelő formába sikerüljön hozni magam, mire szaladni kezd :) Amilyen ütemben haladunk nincs túl sok időm...

* ne haragudjatok, de ennél jobb kifejezést nem tudok erre, nagyjából annyit tesz, hogy ráébredtem, de igaziból inkább azt hogy a körülmények ráébresztettek. Sok mindenkitől hallom azt a véleményt, hogy a magyar nyelv mennyire csodálatos (nem ellenkezem) és mindenre van benne szó, meg hogy mennyire sznob meg ciki mikor valaki 'elfelejti' az anyanyelvét mikor külföldre költözik és angol kifejezéseket kezd használni. Mindenkinek a véleményét tiszteletben tartom, az enyém az, hogy olyan nincs, hogy egy nyelvben mindenre van szó, igenis van rengeteg olyan dolog, amire az angolban van, a magyarban meg nincs és fordítva. És az is elkerülhetetlen szerintem, hogy ha idegennyelvű országban élsz és nap mint nap idegen nyelvet használsz, hogy felfedezz és megszeress néhány ilyen kifejezést. Ehhez még hozzáadódik, hogy ha egy adott szituációban csak az idegen nyelvet használod (pl. melóban), akkor arról a bizonyos dologról iszonyú nehéz lesz magyarul beszélni, egyszerűen azért, mert a dologhoz (pl. munkához) társított fogalmaknak számodra idegen nyelvű neve van, még akkor is ha amúgy lenne magyar megfelelő. Na ennyit a nyelvészeti elmélkedős kitérőről :D

Segítséééééég!!!!!!!!!!

Na de most komolyan. Viki 3 napja lett 5 hónapos és azóta azt hiszi neki mindent szabad. Van egy rakat játék a keze ügyében mindig, de neki mi kell? A papucsom, az apja papucsa, a laptopkábel, a tv-kábel, a mérleg, az asztal lába, a szék lába. Csomó rágogatni való kis bizbasza van, de ő a szőnyeget nyalogatja. Ez még mind rendben is lenne, mert felveszem és arrébrakom, DE! a pelenkázásos bírkózás már nincsen rendben.
Eddig a pelenkázás a következő képpen zajlott:
Babát pelenkázóasztalra felhelyez, baba angyalian mosolyog, arcocskáit megpuszilgat. Útban lévő ruhadarabokat ráérősen eltávolít, baba angyalian mosolyog és a fölsőjét rágogatja. Piszkos pelenka eltávolít, popsi megtörölget, baba angyalian mosolyog, picit rúgkapál. Popsit bekrémez, tiszta pelust könnyedén becsatol, meztelen talpacskákat meg kispocit megpuszilgat, baba kezeit hajáról lefejti. Korábban eltávolított ruhadarabokba babát gyorsan visszaöltöztet, felemel, megpuszilgat, baba angyalian mosolyog. Az egész művelet 5 perc a puszilgatásokkal együtt.
3 napja a pelenkázás a következő képpen zajlik:
Babát pelenkázóasztalra felhelyez, baba tizedmásodperc alatt a hasára fordul. Babát visszafordít, egy kézzel lefog, másik kézzel útban lévő ruhadarabokat letépked, baba rúgkapál és tekereg. Babát pelenkázóasztal közepére visszahelyez, alkarral lefog, baba visít és tekereg. Piszkos pelenkát nagy nehezen eltávolít és drukkol, hogy ne legyen kakis. Persze kakis. Törlőkendőket csomagolásból egy kézzel eltávolítani képtelenség, mint mikor a WC papírt egy kézzel akarod letépni, az meg csak gördül a tartón és letekeredik 2 méter. Pont ugyanúgy. Káromkodást elnyom, baba visít, hasára fordul, lábánál fogva babát felkap, másik kézzel ruhákat igyekszik a kakis résztől távoltartani. Baba félig levegőben lógva hasára fordul, káromkodást még nagyobb erőfeszítéssel elnyom, seggét (ilyen idegállapotban az már nem popsi) határozott és nagyon gyors mozdulatokkal letörölget, alatta pelenkázóasztalt letörölget, babát elenged, baba hasára fordul, a pelenkázóasztal szélébe kapaszkodik és nyalogatni kezdi a keretét. 'Akkornyalogasdb.meg'-et halkan elmormol, koszos pelenkát koszos törlőkendőkkel egyetemben pelenkaszemetesbe gyömöszöl, nagyon drukkol, hogy baba ne most pisiljen be. Hasonfekvő baba seggét bekrémez, tiszta pelenkát rátesz, babát megfordít, egy kézzel lefog, baba visít és tekereg, és kírúgja maga alól a pelenkát. Elszakad a cérna, babára ráordít, hogy maradjon már veszteg, valahogy az elejét is bekrémezi (baba visít), és még 3 perc birkózás után pelenkát nagy nehezen becsatol. Baba hasára fordul és kúszik a pelenkázóasztal pereme felé, ami veszélyes, mert baba fejnehéz. Babát felkap és előzőleg eltávolított ruhadarabokba való visszaöltöztetés nélkül ÓVATOSAN (erre külön koncentrálni kell) kiságyba tesz 'Akkorpucérmaradszb.meg' kíséretében. Közben szegény megboldogult Bogyókára gondol, akit kismacska korában hasonló idegállapotban kevésbé óvatos mozdulattal helyezett a konyhapadlóra. Gyerekszobát sietősen elhagy 'aqrvaéletbemááá' és nagyon bűntudatos a babára kiabálás miatt, meg azért is, hogy a rosszcsont kismacskához hasonlította, és ellen kellett álljon, hogy kicsit erőteljesebben tegye a kiságyba. A káromkodás miatt is lelkifuris és nagyon reméli, hogy a következő pelenkázás simán fog menni. Az egész művelet 5 helyett 10 percig tart és 45-nek tűnik. 5 perc puffogás és lelkifurizás után gyerekszobába visszamegy, babát ölbevesz, arcocskát megpuszilgat, baba angyalian mosolyog. Újabb 2 perc birkózás árán rendesen visszaöltöztet, játszani nappaliba átvisz.
Könyörgöm akinek van gyereke, hozzászólásban írja meg, hogy ilyenkor mit kell csinálni, mert már semmi ötletem nincsen, az elterelés képpen a kezébe adott játékok rövid úton a padlón végzik. Ficnikben lógnak az idegeim, ahogy Anyukám régi barátnője szokta volt mondani, és nem szeretek lelkifuris lenni. Nem beszélve arról, hogy ha ez így megy tovább, kénytelen leszek egy padlóra terített lepedőn pelenkázni, de onnan még el is tud kúszni. Nagyon reménykedve várom a tanácsaitokat. Lécciléccilécci....

Richmond Park

Szombat reggek kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy hétágra süt a nap, ami itt, lássuk be, nem olyan nagyon gyakori. Egy kicsit még gyűjtögettem a bátorságomat, közben reggeliztem, pelenkáztam, stb. Majd mikor már elég bátorságom összegyűlt, odalopakodtam a Civilization-ben elmerült férjem mögé, és nagyon mosolygósan, jókedvűen, ámde határozottan azt mondtam: Láttad milyen szépen süt a nap???
Kicsit lefagyott az arca, amiből tudtam, hogy tudja mire gondolok, de azért még reménykedik. Azt válaszolta, hogy 'mhm'.
Mentem még egy kört, aztán jelentőségteljesen kezdtem ránézni. Ő nagyot sóhajtott.
-Éééérteeeed.....?...
-Jah. - mondta ő, és láttam rajta, hogy már nem nagyon reménykedik.
Gyorsan előterjesztettem, hogy el kéne nézni végre abba a Richmond Parkba, merthogy már mióta terveztük, hogy majd megnézzük, és nincs is ennél jobb alkalom. Picit még próbálkozott, hogy dehát hideg van, de nem hagytam magam, hanem csak elkezdtem készülődni, és mikor a gyerek beszíjazva rúgkapált az autósülésben, feladta és ő is összeszedte magát. Kicsit meg is lepődtem, nem túl gyakran van olyan, hogy neki nincs kedve valamihez és mégis beadja a derekát, még kevésbé akkor, ha a dologhoz ki is kell lépni a lakásból.
Mielőtt azt gondolnátok, hogy mekkora barlanglakó a Zuram, el kell, hogy mondjam, hogy ez azért van így, mert ő nem irodában rohad egész nap munka címén, hanem szerencsés, és levegőn van (direkt nem írtam, hogy friss levegőn, mégiscsak Londonban lakunk), meg nincs helyhez kötve mint én jelen pillanatban, hanem a munkája része, hogy mindig úton van. Igen, tudom, irigykedtek. Én is. Na szóval míg nekünk egyszerű halandóknak az a kikapcsolódás, hogy kimozdulunk végre és éri egy kis nap a fejünket, neki az a kikapcsolódás, ha végre alsógatyában lógázhat a számítógép előtt és egyhelyben maradhat.
Szóval rém szerencsésnek éreztem magam, mikor elindultunk, egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen. Tényleg hideg volt egy kicsit, de felöltöztünk melegen, és tök hamar oda is értünk a parkba.

Akit érdekel, itt megnézheti mit kell róla tudni, engem annyi érdekelt az egészből, hogy szabadlevegő, nagy zöldterület meg vannak benne szarvasok, hurrá.
Mikor megérkeztünk, sikerült rácsuknom a csomagtartó ajtaját a szegény Gábor fejére, nem elég, hogy tönkretettem a szombati láblógázást egy potenciálisan fárasztó kirándulással. Mindezek ellenére iszonyú jót sétáltunk, és tényleg voltak szarvasok, és végül egészen meleg lett.
Mikor már lépni alig bírtam (addigra kb 4 órát sétálgattunk megállás nélkül, és nagyon nem vagyok edzésben), és a Gábor kimondta azt a rettegett mondatot, hogy 'kezdek éhes lenni'*, már úton voltunk vissza a kocsihoz, de még így is beletelt majd 45 percbe, mire be is ülhettünk. (Most kell elolvasni a csillagozott lábjegyzetet.) Én innentől kezdve nem szólaltam meg csak ha muszáj volt, egészen addig, míg meg nem főztem gyorsan az ebédet, de akkor nagyon megköszöntem a szép kirándulást, és biztosítottam róla a Kedvest, hogy most legalább két hétig nem fogom kiráncigálni a hétvégi láblógázásából. Végülis elég közel lakunk 2 parkhoz is, ha nincs is bennük szarvas, oda bármikor kivihetem a Vikit egy picit. Úgyis egész végig csak azzal volt elfoglalva, hogy a babakocsi belsejét nyalogatta és hiába próbáltam neki megmutatni a szarvasokat, hogy 'nééézd, milyen aranyosak, ott vannak a szarvasok, néééézd Viki! Viki! Viki! Ne a füvet nézd, ott vannak a szarvasok.... ehhh. Akkor oddadlak Apának...'

* Tudniilik ha kimondja, hogy 'kezdek éhes lenni', az azt jelenti, hogy 20 perc múlva már nem fog semmilyen kérdésre normális választ adni, hanem csak mormogásokat, és 40 perc múlva a fejed is leharapja, ha megszólalsz. Ilyenkor (szerinte lendületesen) szerintem agresszívan vezet és káromkodik a töketlenkedő sofőrökre. Ha 60 perc is eltelik, akkor szédülni kezd és jobb a látószögén kívül tartózkodni. Ilyenkor egy fél tehenet is megeszik végül. Minden pasi ilyen?

Kúszik

Azért elképesztő, hogy ez a gyerek milyen gyorsan jön rá dolgokra. Azt már írtam, hogy korához képest elég hamar fordult át, 3 hónaposan. Azóta egyfolytában a hasán akar lenni és alig tölt kis időt háton fekve. Először átfordulás után a nyakát meg a hátát erősítgette, egyre tovább tudta felemelve tartani a fejét és nézelődni. Aztán elkezdett hasonfekve játszani, rágicsálni dolgokat. Mostanra már mintha sose akarna elfáradni a nyaka, szinte akármeddig tudja tartani a fejét és nézelődni. Már azt is sikerült kitapasztalnia, hogyan tudja egy kézen megtartva egyensúlyozni a felsőtestét, és így kicsit kitekeredve felnézni, és nyújtani a kezét utánunk anélkül, hogy a hátára fordulna. Kb két hete elkezdte négykézlábra feltolni magát. Először csak a térdeit húzta be, aztán kezdte a karjait is kiegyenesíteni, szép lassacskán jött bele, de nagyon kitartóan próbálkozott. Hamarosan rájött, hogy hogyan kell a lábával ellökni magát, hogy előrébb haladjon. Persze csomószor az arcán landolt, de mostanra már olyan ügyes, hogy bénázás nélkül oda tud kúszni ahova akar. Mászásnak még ezt nem nevezném, mert a kezeivel nem lépeget, hanem csak ellöki magát a lábával és ráhasal a kezére, viszont már nem esik az arcára, és annyiszor ismételgeti nagy határozottsággal a műveletet, amíg oda nem ér ahova indult. Eddig is elég gyakran kellett visszatenni a játszóplédekre, mert legurulgatott, de most meg egyfolytában lekúszik róluk, 3 percenként pakolgatom vissza. Nincs mese, kezdhetem a napi porszívózást. Rövidtávú kúszóhadművelet itt:



Nyilván még finomításra szorul, de már hatékony :)
Az egészben nem az a nagy szám amúgy, hogy hogyan csinálja, mert gondolom a legtöbb bébi így nyomja, de azt olvasom, hogy kúszni általában 6-10 hónaposan kezdenek, ő meg még csak 8 nap múlva lesz 5 hónapos, hát mi lesz itt? Egy éves korában futhatok utána a parkban, nehogy lesmároljon valami kutyát. Na meg még azt is írják, hogy a kúszás általában kicsivel az egyedül ülés után jön, de szerintem a Viki inkább átugrotta ezt a lépést, mert minek akarjon ülni, mikor haladni is lehet? Mondjuk azért próbálkozik, olyan mintha féloldalas hasizomgyakorlatot csinálna. Ha bele tud kapaszkodni az ujjamba, akkor fel is húzza magát nagy vigyorogva, de nem elégszik meg az ülőpozícióval, ha van hova kitámasztani a lábát, akkor inkább feláll. És esküszöm nem én húzom fel, csak kapaszkodik. Basszus ha így belegondolok, lassan le kell engedni a kiságyat...
Amúgy hangsúlyozom, hogy nem dicsekedni akarok, hogy milyen überfejlett szuperügyes gyerekem van (mondjuk ez igaz, hehe), hanem csak azért írom, mert arra van a blogom, hogy beszámoljak, nameg eléggé meg vagyok lepődve a fejleményeken. Persze kacagni azóta is csak egyszer sikerült neki, biztosan nagyon el van foglalva a helyváltoztatás örömeivel és nem ér rá ilyen apróságokkal vacakolni :)

Bréking nyúz!

Sajtóirodánkba (kanapé) ma (2011 október 6), helyi (londoni) idő szerint 16 óra 30 perckor érkezett a hír, hogy Victoria igenis tud kacagni. A hír hiteles forrásból, magától Victoriától származik, és a következő körülmények között került napvilágra.
A játszóplédek szélén fetrengő csemete nagy erőkkel dolgozott lehetőleg minél nagyobb nyálbuborékfürt gyártásán, amikor rekordméretű nyálcsöppet sikerült kitermelnie a szőnyegre. Ekkor anyája röhögve felemelte, és tájékoztatta a dedet, hogy ilyeneket csak focisták csuláznak és nem illik a nappaliban amúgysem. Meg seholsem. Ekkor a poronty leköpte anyáját is és kacagott (!!!) egyet. Sikkantósat, rendesen. Minden jelen lévő (számszerint két felnőtt) örült ennek a fejleménynek és vele kacagott. Aztán a csöppséget karjaiban tartó felnőtt (a nőnemű, és fent említett gyermek anyukája, gy.k. én) mindent elkövetett továbi kaccantások kipaszírozására, beleértve csikizést, levegőbedobálgatást, táncoltatást, nyakbapuszilgatást, stb, és a várakozásokkal ellentétben majdnem mindegyik a várt eredményre vezetett, nevezetesen, hogy a bébi még többet kacagott.
Rövidhíreinket olvasták.

U.i: navééégre!!!! :D

Játékbolti (rém?)álmodozások

Tegnap délután játékboltban jártunk. Szupermarket méretű boltot tessék elképzelni, nagyjából kor szerint vannak a játékok elrendezve, értelemszerűen a bébirészlegen nézelődtünk. Nem akartunk semmit venni, csak Gábor elvitt megnézni, mert nem olyan régen fedezte fel a helyet. Az a hivatalos álláspontom játékokkal kapcsolatban, hogy nem kell túl sok, mert a fölösleg úgyis csak porosodik, meg Viki még különben is csak összenyálazza őket, a plüss játékok már most olyanok, mintha nem gyerek, hanem legalábbis egy masztiff játszana velük. Ha már játék, akkor meg legyen minimum készségfejlesztő, ami a mostani szinten azt jelenti, hogy csörög-csipog (segít megtanulni, hogy ha csinálsz valamit, annak következménye van), lehet rágicsálni (kisbabáknak a szája a legérzékenyebb, remek vele felfedezni különféle tapintású anyagokat, na meg a növekvő fogacskák miatt fájó ínynek is jól esik) és jó színes (a vizuális ingerek is nagyon fontosak).
Biztos nem gondolkoztam tisztán abban a pillanatban, mert az első, ami eszembe jutott, mikor beléptünk, az az volt, hogy itt biztosan lehet kapni sárga kis GUMIKACSÁT, azokat egyszerűen imádom, feltétlenül kell vennünk gumikacsát, évek óta vágyom rá (ez most ciki????). Itt még csak izgatott voltam, nem tűnt fel semmi fura. Aztán tovább nézelődtünk. Egyszer csak megláttam egy rózsaszín lovacskát, ami állva marad, és elég nehéz, hogy kis totyogó gyerekek rá tudjanak ülni. Majd kiugrottam a bőrömből és amolyan 'léccci-lééééccciiii' hangon, ártatlanul pislogva megkérdeztem a Gábort, hogy UGYE a Vikinek, ha nagyobb lesz, veszünk hintalovat. Ő meg amolyan 'nelegyélgyerekes' hangon azt válaszolta, hogy nem, mert kismotort fogunk neki venni. Kicsit csalódottnak éreztem magam, de nem szóltam semmit, elvégre, hintaló vagy kismotor, még van legalább egy évem, ha nem több, a meggyőzésre. Na meg miért is ne lehetne hintaló meg kismotor is? Így ment ez míg ki nem jöttünk. Nem vettünk semmit két csomag pelenkán meg egy 3 darabos gumikacsaszetten kívül, de vagy két tucat féle játékot megjegyeztünk, hogy ez majd milyen jó, lesz, amikor a Viki ekkora meg akkora lesz már.
Aztán ma reggel fogmosás közben hirtelen rámtört az érzés, hogy itt valami nem stimmel. Először is, nem nagyon tudom letagadni a tényt, hogy a gumikacsák nekem kellettek és nem a Vikinek. Lehet, hogy fogja őket csapkodni egy kicsit a fürdővízben, de ez nem változtat a tényeken. Így is elég nagy az esélye (olyan 100%), hogy ha valaha még az életben lesz időm beülni a kádba egy forró habos fürdőre, a gumikacsák ott fognak lebegni a habokban nagyjából térdmagasságban.
Aztán ott a hintaló/kismotor kérdése. Egészen nyilvánvaló, hogy a hintalóra én vágyom, kis koromban teljesen odavoltam a lovakért, a kismotorra meg a Gábor. Aztán mi az, hogy miért ne lehetne mind a kettő? Hát nem arról volt szó, hogy hivatalos álláspontom szerint nem kell túl sok játék?? Biztosak lehettek benne, hogy meg tudom magyarázni, hogy bentre kell a hintaló, kintre meg a kismotor, mindkettő fejleszti az egyensúlyérzéket, és nagyon jó móka, és nem baj, hogy így is alig férünk el a lakásban, majd csak tesszük őket valahova (igen, igen, tudom mit mondtam a porosodásrol néhány sorral feljebb).
Aztán ott a többi játék, amit nézegettünk, hogy jajj, de cuki, milyen vicces, de tök jó, hogy ilyen sokfelé lehet tekergetni, stb. Próbálok elhessegetni egy képet az agyamból, de nagyon kitartóan próbál beférkőzni a fejembe. Tudniillik egy száz évvel ezelőtti kisgyerek van rajta, aki boldogan játszik két fakockával odabent, kintre meg van egy labdája. Hmm, hmmm.....
Tudom hogy nagyon nagy klisé, hogy mennyire elanyagiasodott a világ, meg miket ránk nem sóznak a játékgyártók, amire semmi szüksége a gyereknek igaziból. De nagyon más dolog 'tudni', mármint, hogy tisztában vagy vele, és szorgalmasan bólogatsz, ha valaki megemlíti, mint magadtól úgy tényleg ráébredni, és átérezni miről is van szó.
Még jó, hogy ilyen jól ráébredtem meg átérzem a helyzetet. Most akkor dobjuk ki a sok csörgő/csipogó/rágható/sokszínű cuccoskát és vegyünk helyettük két fakockát???  És mi lesz a hintaló-kismotor párossal??? Ehhh, azt hiszem inkább beismerem, hogy én is áldozatul estem a játékgyártóknak, és igyekszem nagyjából észben tartani a hivatalos álláspontomat. Különösen játékboltban a sok cukiság között.

Hőemelkedés

Tegnap megint szurit kapott a kis Csücsök, ezúttal hármat, és nagyon nagy volt a sírás. Részéről legalábbis, én már megedződtem (?) és csak kicsit sírtam. Szerencsére legközelebb majd csak egy éves korában kap, szóval mikor kijöttünk a rendelőből, eléggé fellélegeztem, hogy akkor most egy jó időre le van tudva a dolog. Hát úgy néz ki hamar örültem, egész délután tiszta nyűgös volt, nagyon nehezen aludt el, és az éjjeli etetésnél rendesen megijedtem, olyan forró volt a kis teste. Mondták, hogy a szuritól belázasodhat, de mivel az előző kettőnél nem volt ilyesmi, nem nagyon számítottam rá. Hozzá kell tenni, hogy szokatlanul nagy a meleg, és 3-4 fokkal melegebb volt a szobájában mint szokott, ráadásul hosszú ujjúban aludt, szóval valószínűleg túl is volt melegedve egy kicsit.
Na gyorsan átöltöztettem lengébb ruciba, egyúttal pelenkacsere, lázmérés. 37.6. Hát forróbbnak tűnt, meg nem tudtam, hogy most felfele megy-e még a hőmérséklet vagy már ennyi marad. Szóval adtam neki lázcsillapító cuccot. Na ez ilyen rózsaszínű, ragacsos oldat kiskanál-adagolóval. Nem tudom, ki mennyire járatos a dologban, de a kisbabáknak egy ideig van egy reflexük, hogy ha valami a szájukba kerül, kinyújtják a nyelvüket (a szopizáshoz kell ez nekik), ami azt eredményezi, hogy minden nem cici jellegű dolog, jelen esetben az orvosság minden ragadós, élénk rózsaszínű cseppje a nyakukban köt ki. Szóval a két hónapos kortól adható láz- és fájdalomcsillapító oldat gyártóinak üzenem, hogy nem volt jó ötlet az adagolókanál. Nagy nehezen azért sikerült belelapátolni, meg nagyjából letörölgettem, ő meg közben vigyorgott. Gondoltam oké, ha jókedvű, nagy baja nem lehet, mentünk vissza aludni. Mármint mentünk volna, mert ennyi mozgolódás meg tevékenykedés után inkább játsszunk már meg gügyörésszünk és sikongassunk, gondolta a négyhónapos. Szóval kicsit nehézkes volt a hajnal, meg aztán a mai nap többi része, nyűgösködés, sírás meg sok sok stresszelés az én részemről, meg aggodalmaskodás, és önnyugtatgatás, hogy 'csak a szuritól van, nincsen semmi baja. semmi. baja. na. semmi. mééééértbőőőőgakkor??? nyugi. NYUGI. semmi baja'.
Azért mosolyog is meg játszik, csak a szokásosnál picit nyűgösebb én meg idegbetegebb vagyok, esti vendégség lemondva, tudjátok ki fog ilyenkor jókedvűen cseverészni meg órákat főzőcskézni.
Na az előbb megmértem, már csak 37.1, alakul. Nyugi. SEMMIBAJANINCSEN.

Köpködők

Most nem tudom, hogy rajtam kívül kinek jut még eszébe a Brian élete című film vonatkozó része, valószínűleg nem sok mindenkinek. Mindegy is, mert annyira nem releváns, csak mondjuk az pont egy vicces rész (az egész film az hehe), mikor ott ülnek a lépcsőkön és mutogatnak a többi szánalmas kis mozgalomra, hogy: köpködők!
Na mindegy, kicsit elkalandoztam, szóval hogy az elejéről kezdjem, Vikinek kb 3 hónapos korában irgalmatlanul elkezdett folyni a nyála. Normális babajelenség, a fogzáshoz kötik, de most nem erről akarok mesélni, hanem a hömpölygő nyálfolyamokról.
A nyál indulásánál még egy kicsit hamarabb kezdte a kezét csócsálni, ami azért tök király, mert ő nem törölgeti meg a ruhájában a kis kacsóit mielőtt megfogná a ruhánkat ha fölvesszük, és lazán kigurulgat mostmár a babajátszótérként leterített plédekről a szőnyegre, ahol nagy lelkesedéssel gyűjtögeti a szöszöket a ragacsos kis mancsaiban. Aztán persze a szöszök a szájában végzik, aminek annyira nem örülök, azt hiszem érthető okokból. Kénytelen vagyok pirulva bevallani, hogy porszívózni én régen csak akkor szoktam, ha már konkrétan egymást érték a szöszök és egyéb koszok a szőnyegen, szal kb havonta (jaaaaj, nagyon ciki, ég a pofám), de most már kénytelen vagyok akár hetente kétszer is, pedig még nem is mászik a kis galád. Gondolom akkor majd napi kétszer kell, alig várom. Tényleg alig várom, mert cuki lesz, ha mászik.
Aztán idetartozik még, hogy a nyáltól függetlenül Viki mindenféle dumálós hangokat kezdett kifejleszteni, röpködtek a gü-k meg hasonlók. Egészen kb egy héttel ezelőttig, mikor valahogy rájött, hogy ha a beszívott alsó ajkát hirtelen kiengedi, akkor cuppanós hangot ad. Attól kezdve puszikat küldözgetett Apának, Anyának (az én vagyok, még most is hihetetlen), meg az összes játékmacinak és takarómintának, a pöttyöket is beleértve. Jaaaj, nagyon édes.
Viszont a cuppogós puszikon kívül azt is feltalálta, hogy a nyállal is lehet vicces hangokat kiadni, tudniillik, hogy összegyűjti a szájában, aztán kinyújtja a nyelve hegyét, és határozottan fúj egyet. Magyarul bő nyállal köp. Nagyon nőies... Van ennek nyálbuborékfürtös verziója, meg olyan, amitől mindenfelé fröcsköl a nyál és ez utóbbinak a hangja is jobb: bbbbbbvvvvvzzzzzzzzzzzzzzzzzsssssssss.
Na most azért mindez egy négyhónapostól nem annyira undi, ellenben rémesen vicces. De a legjobb akkor is az volt, mikor Viki nagy áhítattal a szemében ránézett ma az apjára és köpött egy jó embereset csodálata jeléül. Röhögtem. Aztán az apja is kinyújtotta a nyelvét is vissza bbbbzzzzzz-zött. Viki meg válaszolt! És így 'beszélgettek' egy darabig. A köpködők :)

Nevess!

Na jó, beismerem, hogy marha türelmetlen vagyok. Van ugyanis egy hang, amitől világ életemben mindig mosolyognom kellett (rossz napjaimon legalábbis, a többin hangosan röhögtem tőle), ez pedig a babakacagás. Még akkor is, amikor úgy néztem a bébikre, mint ijesztő, titokzatos kis teremtményekre, akiktől jobb távol maradni, az a gurgulázós kis nevetés mindig feldobott. Aztán mikor terhes lettem elkezdtek adni a tévében egy reklámot, amit most nézzetek meg, mielőtt tovább olvasnátok. (Ok, csak az első 15 másodperc az érdekes.)

Na hát gondolhatjátok, hogy attól a pillanattól kezdve azt várom türelmetlenül, hogy a kis Viki gombóc is így kacagjon. És szerintetek kacag? Persze hogy nem. Nyitott szájjal vigyorog (meg kell zabálni olyan édes), ha néma filmen néznéd, azt hinnéd hangosan nevet, de hang igaziból nem jön hozzá. Pedig nagyon igyekszem. Ennyi hülye grimaszt már óvodás korom óta nem vágtam, táncolok neki meg idióta hangokat adok, mint valami zakkant udvaribolond, úgy strapálom magam, és ő meg csak néz rám elkerekedett szemekkel: 'minden oké??'. Úgy kábé egy hónapja sikerült kicsikarni belőle egy 2 másodperces hiii-hiiii-heeeee-t, de nem olyan jó kis kacagósan. (Azést én ezt is nevetésnek könyveltem el, biztos ami biztos).
Szerdán elvittem méreckedni (6.3 kg, köszönöm kérdésed), aholis szóba elegyedtem egy szintén várakozó anyukával. Boldogan újságolta, hogy Vikinél 2 héttel fiatalabb Zachary-ja (szép név...) nagyon szeret úszni menni, mindig végig kacagja. Micsinál, b@zmeg??? - gondoltam kedvesen. Nehogymár az övé kacag az enyém meg nem.
Aztán kb két napja épp a hasamon léptetgettem a porontyot (mindennapos reggeli tevékenység, szereti, mosolyog tőle), amikor váratlanul.... egyszercsak... de nem. A bébikacagás első hangját sikerült neki produkálnia, aztán elhallgatott. Én persze rohantam vele a Daddyhez a nappaliba: 'Nevetett!!!'. Gábor mondta, hogy 'aha, jó' (épp valami életbevágóan fontos internetes dologgal volt elfoglalva mint általában). Hát leültem a gyerkőccel a fotelba és megint előadtam a hason mászkáltatást. És megint adott egy kis hangot a mosolygáshoz! Na erre már az apája is felkapta a fejét és büszkén mosolygott, de ennél több még azóta se lett. Pedig puszizgatom a kis puha pociját meg a talpacskáit, feldobálgatom a levegőbe (imádja), járkáltatom a hasamon, csörgetem neki a csörgőt, énekelek (Gábor szerint nem kéne hamis éneklésre szoktatni a gyereket), grimaszolok, viccet mesélek neki, de csak nem alakul az a kacagás. Ahogy a Laura barátnőm mondta, biztos Vikinek kifinomultabb ennél a humorérzéke...

Gurul

Budapesti látogatásunk alatt Viki a babakocsihoz tartozó mózeskosárban aludt. Ezt azért fontos  megjegyezni, mert már eléggé kinőtte és nem sok helye maradt benne mozgolódni. Viszont pelenkacseréknél, és valahányszor csak a hátára került, kezdett oldalra fordulgatni, nagyon igyekezett, két kis lábával tolta magát. Főleg balra. Mondták is a nagyanyjai felváltva minden alkalommal: ez a gyerek két perc múlva megfordul. Persze én, a Google megszállotja, azonnal utánaolvastam, hogy mikor időszerű a kisbabáknak a hasukra fordulniuk, és azt találtam, hogy 4-6 hónapos korukban. Eléggé tág intervallum, de Viki még ippeghogy 3 hónapos ha volt, ezért aztán gondoltam is magamban, lesz az több is mint két perc... Főleg hogy még nem is maradt az oldalán, nem sikerült neki megtalálni az egyensúlyát. Aztán mikor hazaértünk és ő visszakapta a kiságyát, azonnal elkezdődtek a tornamutatványok. Lendítgette magát oldalra, visszahuppant a hátára, gördülgetett jobbról balra, de nem nagyon sikerült neki az oldalán sem megmaradni, nemhogy a hasára kerülni. Egyik nap anyukámmal beszélgettem telefonon és kérdezte, az oldalán marad-e már Viki. Mondtam, hogy nem. Mikor letettem a telefont, mentem megnézni, mit csinál a kis galád, hát látom, hogy az oldalán alszik! Nagyon gratuláltam neki (persze csak csendesen, hiszen aludt) és azonnal büszkén el is újságoltan Mamimnak, hogy mégiscsak úgy marad. Pár nap múlva sikítós ordításra rohantam a gyerekszobába, hát azt látom, hogy a hasán fekszik és láthatóan nem értette hogy került oda. Augusztus 29-e volt, mindössze 8 napba tellett neki miután lett helye gyakorolni a kiságyban. Persze azonnal körbe is fotóztuk, repdestünk a boldogságtól :) Aztán jött az éjszaka. Viki bébi nagy lelkesedéssel fordulgatott a hasára. Mi meg nem nagyon aludtunk mert két óránként bömbölt, mikor elfáradt a nyaka vagy megijedt az új helyzettől, nem bírt kényelmesen elhelyezkedni. Belekerült neki pár napba, mire rájött, hogy hason lenni nem is olyan rossz dolog, és azóta mindig úgy akar aludni. Mostanában már a lábait is a hasa alá húzza, úgy alszik, a popója egy emelettel feljebb.
Első hasrafordulástól számított kb egy hét múlva megtörtént az első hátrafordulás is, és mostanra már egész ügyesen és gördülékenyen gurulgat hátról hasra, hasról hátra. Az egyetlen picike bökkenő még az, hogy csak egy irányba megy neki. Vagyis ha leteszem a hátára, akkor a bal keze felé fordul a hasára és aztán a jobb keze felé a hátára, szóval halad :) Erre a kiságyban viszont nem nagyon van hely, így leginkább a nappaliban leterített plédeken gyakorol. Meg lehet nézni itt:



https://docs.google.com/leaf?id=0B3dEY8ghMg4oMjM1ZjVhNGQtMDM3Yy00NTQ2LTljMmQtZWZjYWU5MDlkYzM3&hl=en_US

Jó szórakozást :)

Eperke, az utazó 2.

Mikor eljött az idő a visszaútra, újra telepakoltuk a kocsit és nekiindultunk hajnali 4 körül, Amszterdam felé, hogy meglátogassuk az én Szilvike barátnőmet és az ő Laciját. Viki eddigre betöltötte a három hónapot és egyre többet volt ébren nappal, de az úton most is jókat szunyált. Amíg mozgásban voltunk. Viszont most nem éjjel, hanem nappal utaztunk, és Németországban több dugóba is belekeveredtünk, ahol csak lépésben lehetett haladni, és ilyenkor rendre felébredt. Néha sírdogált egy kicsit, gondolom unatkozott, de volt hogy a csillogó, színes kamionokat nézegette. Igen, a kamionokat, mert azok az ő kis üléséből is jól látszottak és minden ami színes, csillog és mozog, az izgalmas, és csudijó.
A dugóktól eltekintve este fél 9 körül érkeztünk meg. Másnap tettünk egy kis sétát a környéken, a londonihoz nagyon hasonló (már-már otthonosnak tűnő) nagyon vacak, borult, szeles időben. Aztán szombatra egész kisütött a nap, és az egészet Amszerdam belvárosában sétálva töltöttük. Én el voltam bűvölve mindentől, szépek a házak, tiszták az utcák, olyan hangulatos az egész, a sok víz, virágok meg minden. De Eperke is kitett magáért, élvezte a levegőt, aludt, nézelődött, és csak elvétve vinnyogott. Jó volt megpihenni a 3 heti nyüzsgés után egy picit, mielőtt vasárnap aztán hazajöttünk.
A komp két órát késett, mert valakit elkaptak a bevándorlásiak. Persze szemfülesek voltunk, és amint beparkoltunk az autóval, azonnal kiugrottunk és rohantunk helyet foglalni. Sikerült is találni egy eldugott kis sarkot, a gyerekszórakoztató tereptől, lufiktól és zsivalytól jó messze, enyhe félhomályban. És lőőőőőn csend :) Mármint nem volt sírás, Viki végigaludta a komputat, mi meg nyugiban unatkozhattunk.
Aztán a komptól már egy szempillantás alatt hazaértünk, és megnyugodva tapasztaltuk, hogy a lakást nem árasztották el sem a csótányok, sem a víz, nem égették le az időközben meglehetősen közel randalírozó unatkozó tinédzserek, és nem is rabolták ki. Egy szóval minden úgy volt, ahogy hagytuk, visszacsöppent minden a hétköznapok csendes megszokottságába. Azazhogy.... de erről majd legközelebb :)

Eperke, a szenzáció

Ott hagytam abba, hogy megérkeztünk. Másnap elkezdődött az őrület :) Mindenki Eperkét akarta látni, a három hét amit ott töltöttünk rohangálással és vendégfogadással telt el. Persze én már indulásunk előtt három héttel azon izgultam, hogy fogja bírni Viki a nyüzsgést, elvégre kettőnkön kívül eddig nem sok embert látott, és azt is csak elvétve. Na meg nyilván majd fel akarják venni, megpuszilgatni, dumálnak neki, stb. És hát mint azt már említettem egy két hónapos csöppség fejlődő idegrendszere nem sok ingert bír el egyszerre, hamar besokall és akkor aztán jön a bőgés. Nem is akármilyen. Mint kiderült, aggódásom részben nem volt alaptalan, tényleg hamar elfáradt a gyermek, de szerencsére többnyire mindenki megértő volt, és nem bánták, ha elvonultam vele és otthagytam csapot-papot. Igaziból csak akkor volt gond, ha megbeszélt időben kellett menni valahová és ő éppen aludt volna, vagy éppen mikor elálmosodott, az új környezet vagy zajok miatt nem tudott elaludni. Olyankor aztán volt nemulass. De alapvetően azért jól bírta, és persze mindenki odáig volt tőle meg vissza. Hogy 'milyen piciiii!!!!', milyen naaaagy!!!' (mert ő még pici, de korához képest azért elég nagy), 'decukiiiii, jaaaajjj', 'milyen értelmesen nézelődik!', 'hogy rugdos', 'nem mondom, van hangja!', és a többi és a többbi :) És szerencsére másik aggodalmam, miszerint majd mindenki nálam jobban akarja tudni, teljesen alaptalan volt, kivéve egy személyt, aki rámzúdította gyerekneveléssel kapcsolatos minden 'bölcsességét'. Hogy ki volt az, maradjon az én titkom, de azért annyit hozzátennék, hogy nem lopta be magát ezzel a szívembe. (Légyszi, aki tudja ki volt, ne kommentelje be azért, megbántani senkit nem akarok, remélem értitek :))

Na szóval jól éreztük magunkat, még egy balatoni nap is összejött, amit külön élveztünk. Amire nem számítottam egyáltalán, az az volt, hogy mennyire gyorsan telt az idő. Indulásunk előtt sokaknak megígértem, hogy találkozunk, és nagyon vártam már, mert majdnem egy éve nem voltunk otthon, és volt akit még annál is régebben láttam. Az első hétre sikerült is besűríteni egy-két nem családi jellegű találkozást azokkal akik befenyítettek, hogy nekik máskor nem jó, mert elutaznak, de onnantól kezdve családon kívül nem nagyon jutott idő semmire. Persze én vagyok a hülye, nem tudom miért gondoltam, hogy a rokonok nem akarják majd kihasználni az alkalmat és megelégszenek egy egyszeri találkozással, meg azt sem tudom, miért nem számoltam azzal, hogy Vikinek kétszer annyi családja van, mint nekem, szóval minimum kétszer annyi idő, míg mindenki megcsodálhatja. Nyilvánvalóan tudtam persze, hogy a Gábor családja is az ő családja, és ugyanúgy várják mint az enyém, csak nem adtam össze ezt a faktort az idő hosszúságával (értsd rövidségével). Na szóval akit le kellett mondanom, attól ezúton is elnézést kérek, és ígérem bepótoljuk, mert mindannyian nagyon hiányoztok! És köszönjük mindenkinek, hogy olyan édi volt, és jött, és meghívott magához meg minden, és a babacuccokat is nagyon, most még hónapokig nem kell neki vennünk semmit, úgy el van látva :)
Egyszóval hálás vagyok mindenkinek amiért olyan jól éreztem ott magam veletek, és örülök, hogy Eperke titeket is így meghódított :)

Eperke, az utazó 1.

Július 28-a, csütörtök kora délután volt, mikor elindultunk, dugig pakolt autóval és Eperkével felszerelkezve hosszú utunkra. Gábor aznap még dolgozott, ami azt jelenti, hogy mint mindig, most is fél 6kor kelt. Ragaszkodott hozzá, hogy ő márpedig elvezet így is Budapestig, nem kell megállni aludni. Én meg bízom a Zuramban, szóval mondtam, hogy oké, de ha nagyon fáradt, azért álljunk meg, elvégre nem csak ketten vagyunk. Mondta, hogy ez neki sem újdonság és biztosított róla, hogy nem hülye ő (amúgy ezt tudtam már). Na szóval elindultunk, és mentünkümentünkmentünk. Először a kompig, ami 6kor indult este Doverből Dunkerque-be, két órás kis hajókázás. Még azért azt hozzátenném, hogy bárki megtudta, hogy kocsival megyünk, egészen elhűlt a gondolattól, hogy ilyen pici babával!! Hát hogy fogja bírni az utat??? Mi emiatt nem aggódtunk, és mint kiderült, nem is kellett, mert szeret autózni, végigaludta az egészet szinte, és amikor nem aludt, akkor is a tájat nézegette. Persze volt pelenkacserés megállás, stb, de tök jól viselkedett, és nem bánta, hogy úton vagyunk. A kompot leszámítva.
A komp marha nagy, tele emberekkel, gyerekekkel, zaj van, mozgás van, fények vannak, és valami lángész azt is kitalálta, hogy az aprónép szórakoztatására kalóznak öltözött fiatalok lufifigurakat fújnak játék gyanánt. Na ez tök jó ötlet lenne, ha csak 3 év feletti gyerekek utaznának. Így viszont az történt, hogy letelepedett mellénk egy lengyel család. Most alapból nem említeném meg, hogy nem a napon barnultak, mert ez engem nem szokott zavarni, de mint tudjuk, azért vannak kultúrális különbségek, amik például abban is megnyilvánulnak, hogy őket nem zavarja, ha a gyerekeik üvöltözve rohangálnak szerteszét és hasonló dolgokat csinálnak. Szóval nem tudom hányan voltak, de legalább 4 kisebb gyerek volt velük (nekem 100nak tűnt), és ők mind beszereztek kis lufiállatkákat, lufivirágokat meg lufikardokat, amikkel aztán hadonásztak, rágcsálták (!) őket, szaladgáltak és ilyesmik, amihez persze muszáj kiabálni és toporzékolni és ugrálni, stb. Persze a gyerekzajhoz aztán hozzájárultak a kidurranó lufik is, a mindenhonnan hallatszó egyéb, tömeggel járó zajokat meg sem említem. Kész élmény lett volna akkor is, ha nem utazik velünk egy két hónapnál alig idősebb kis csecsemő, de utazott. Persze nem bírt aludni, de enni sem, így aztán egy idő után be is sokallt a sok történéstől és elkezdett sírni. Én már a végére olyan ideges voltam, hogy elmondani nem tudom, és próbálj meg úgy megnyugtatni egy kisbabát, hogy közben már neked is remeg a kezed. Most biztos vagyok benne, hogy van akiben felmerül a kérdés, hogy miért nem ültünk máshová. Hát erre nagyon egyszerű a magyarázat: nem volt hely.
Amikor aztán végre leszálltunk a kompról, minden gondunk megoldódott, Eperke végre tudott enni aztán ahogy besötétedett el is aludt, és békésen szunyókált 7 és fél órát egyhuzamban. Én is elaludtam a hátsó ülésen Viki mellett egy pár órára, csak szegény Gábornak következett a neheze, küzdött egy kicsit olyan 3-4 óra magasságában éjjel, amíg át nem esett a holtponton. Aztán ahogy kivilágosodott, könnyebb lett neki is, meg mikor felébredtem, már tudtam hozzá én is beszélni kicsit (hogy ez segített vagy inkább rontott a helyzeten azt hátha majd ő elmeséli :)). Szóval végül tényleg csak tankolásoknál álltunk meg, meg még egyszer, hogy a Gábor kinyújtóztassa tagjait és kicsit felfrissüljön a kora reggeli levegőn. Az egész út ajtótól ajtóig 23 óra volt, és gond nélkül megérkeztünk, csak a Budapesti dugón kellett még a végén átverekedni magunkat, ami picit lerontotta a nagyon haladós összhatást, de ez legyen a legnagyobb bajunk :)  
Mikor megerkeztünk, a nap hősét (addigra 36 órája volt ébren közel 1800 km-rel a háta mögött) elzavartuk aludni, aztán másnap kezdődött Eperke bemutatása a családnak. De erről majd a legközelebbiben :)

Fürdés a szabadban

A fürdetés általában véve egy parás dolog újdonsült szülőknek: jajj, mi van ha a víz túl hideg/meleg/mély/sekély, ha beleejtem, ha utálja, ha megfázik, ha kiugrik a kezemből és beüti a fejét/hátát/karját/lábát/stb a kád/mosdókagyló szélébe??? Mi hosszas tépelődés után fürdetés céljára egy amolyan kis gyerektartót vettünk, amit a nagy kádba lehet beállítani, vannak tapadókorongjai, hogy ne csússzon és a gyermek félig fekvő, félig ülő pozícióban helyezendő bele. Azért jó elvileg, mert kisebb helyet foglal mint egy babakád és nem kell három kéz a fürdetéshez, mert csak arra kell figyelni, hogy ne ficánkolja ki magát belőle, de nem kell effektíve tartani. A probléma az vele, hogy még mindig nagy neki, és így nemhogy nem könnyíti meg, hanem megnehezíti az egész procedúrát, nem beszélve arról, hogy a nagy kádat ezer év olyan szintig feltölteni, hogy rendesen ellepje csemeténket. Meg több vizet is kell használni (számla, környezetvédelem és hasonló blablák...). Így aztán Eperke eleddig mosdókagylóban fürdetődött, ami eleinte okés is volt, csakhogy meglehetősen nagyot nőtt már, és szeret rúgkapálni is, szóval a leejtés és beütődés kockázata igencsak megnőtt, ráadásul ficánkolás közben néha a lábujjacskái közé keveredik a dugóra erősített lánc. Innentől csak egy jól irányzott rántás kérdése, hogy az összes víz 3 mp alatt eltűnjön a mosdóból, és ott maradjunk egy ficánkoló, csupahab, csúszós csecsemővel a fél kezünkben, víz nélkül. Ilyenkor persze a csapot nem nyithatjuk meg, mert az túl meleg/hideg lenne (lásd első számú újdonsült szülő para fürdetés témában).

Történt aztán, hogy anyósom valamilyen isteni sugallattól vezérelve beszerzett egy babakádat. Cuki fehér kis babakád, hullámzó kék tapadós csíkokkal az aljában, amik elkapják a bébi fürdetőtől csúszós kis popóját, így nem kell úgy kapaszkodni a gyerekbe, és egészen bele lehet engedni a vízbe, csak a nyakát meg a hátát kell megtámasztani hátul, hogy az arca kinnt maradjon. És kiálló csapoktól meg kemény porcelán szélektől sem kell tartanunk, maga a csoda ez a kis babakád. Eperke imádta, és külön jó volt, hogy a napsütésben pancsizott :))

Ezután már csak a törölközés és öltözés maradt, persze a kezét nem vette volna ki a szájából még a kép kedvéért sem, pedig ilyen elegáns kis rucihoz azért igazán illett volna....

Hüvelykujj meg első bibi

Eperke tegnap reggel tájban felfedezte, hogy kényelmesebb és kellemesebb a hüvelykujját cumiznia mint egyszerre négy ujjal kotorászni a szájában. Annál is inkább, mert így nem tud annyira mélyre nyúlni, hogy öklendezzen tőle. Mostanáig ugyanis úgy csinálta, hogy nagyon igyekezett az egész öklét bekapni, rém erősen koncentrált, hogy sikerüljön. Cuki volt, de most még cukibb :)
Történt aztán, hogy annyira örült annak a hüvelykujjnak, hogy nem is nagyon volt hajlandó mást csinálni egész nap. A nagy lelkesedésben viszont a mutatóujjával megkarmolta a pici orra hegyit, és lőn az első bibi. Ajjajajjj :)))

Szuri

Most értünk vissza az orvostól, Eperke megkapta az első adag oltását, két szurit a két husi combjába. Felkészülten mentem, tudtam, hogy sírni fog, dehát a szuri már csak ezzel jár, az egészsége érdekében mi az a két kicsi tűszúrás...

Az oltás előtt még volt egy amolyan általános health-check, megmérték a súlyát (5.5 kg, good job!), a fejét (40 cm körbe, nagyot nőtt), megvizsgálták a szemét, reflexeit, csípőizületeit, megnyomkodták a kis hasát, meghallgatták a szívverését. Aztán mondták, hogy mindene tökéletes és kicsit nagyobb mint az átlag korabeli babák. Boldog apuka, anyuka átsétál a nénihez, aki az oltást adta, megkönnyebbülten, hogy akkor minden rendben van, csak ezen kell túlleni és kész is.

Átsétálás közben Eperke elaludt a kezemben, mondom annál jobb, észre se veszi majd a szurit. Ja persze, ahogy azt a Móricka elképzeli. Tű be, szívettépő zokogás, ilyet én még nem hallottam soha, semmi rugdalás csak sírás, temette a kis arcát a karomba és sírt, sírt... nem kellett fél perc én is sírtam, ott a rendelőben, doktor néni elnézően mosolygott.

Hát ez rémes volt.

Csak mert cukiii :))

Az elmúlt két hónap

Amint megszületett a kis bébi (a.k.a kis Pogácsa, kis Útonálló, Bébike, stb), az élet etetés, kakik, pukik, büfik, fürdetés, (nem) alvás és bőgés (mindkettőnk részéről) egyvelegévé alakult. A napok összefolytak (még mindig igaziból), és nagyjából azzal teltek hogy megpróbáltam kitalálni, mit is próbál elmagyarázni a kis poronty. A kezdeti napok bénázásait jól nyomon lehet követni az e-mailekből, amiket anyukámnak küldtem, miután ő hazautazott. Persze a bénázásoknak most sincs vége, a találgatás folytatódik, de lassacskán azért nő az önbizalmam és több alváshoz is jutok.


Itt van néhány 'szemelvény' az e-mailekből, sorry az ékezetek hiánya meg a rémesen hosszú post miatt :)



Kakik és pukik

Elképesztő dolog, hogy egy újdonsült anyuka mennyit képes rugózni ezen a témán. Most akkor megfelelő színe/állaga/mennyisége van a kakinak megfelelő időközönként? Nem túl sárga/barna/zöld/folyós/szilárd/buborékos/stb??? És persze a pelenkázás igazi kihívás. Most azért így többszáz pelenka után kijelenthetem, hogy az azért már legalább flottul megy, de nem volt ez mindig így. (Hozzátenném, hogy Daddy a mai napig egy, azaz 1 darab pelenkát sem cserélt ki, valami parája van az ügyben, de nem hajlandó beszélni róla...) A releváns e-mailezés:


'Megfurdettuk delutan, kicsit benaztunk, a Gabor tartotta, en meg mostam meg vezenyeltem, de vegulis egesz jol sikerult, tetszett neki, csak a torolkozoben kezdett vinnyogni. Aztan este elkezdte a kis szajremegtetos 'pukizni kell segitsetek' sirast, szoval tornaztattuk, razogattuk, forgattuk fel-le, jobbra-balra meg minden. volt is egy-ket nagyobb puki, de csak nem hagyta abba a bogest. Aztan mikor a Gabor tanacstalan arccal visszaadta nekem, akkor latom, hogy at van azva a hatan a ruci. Hat nyakig szaros volt. Meg jo hogy elotte furdott. Neztunk is egymasra ijedten, hogy most mi lesz. Vegul letettem a pelenkazoasztalra, kibontottam a pelust (hat nem volt szep latvany :D), ezen a ponton abbamaradt a boges ('na vegre, mar miota magyarazom, hogy nyakig er a kaka'). Odallitottam a Gabort, hogy fogja a labat, en meg engedtem vizet a mosdokagyloba gyorsan, bele kis furdeto, aztan nagyjabol megtorolgettem, ovatosan levetkoztettem es betuszkoltam a vizbe. Most komolyan nem tulzok az egesz gyerek hata nyakig uszott a kakiban, gondolom ahogy forgattuk meg razogattuk, jol elkentuk a cuccot :D. Na minden esetre sikerult kivakarni belole. '

'Ma is alkotott egyet, nem lehetett elaltatni, latszott rajta hogy valamin nagyon dolgozik. Na mondom, kicserelem a pelenkat, mar biztos csupa pisi. Az is volt. Kinyitottam, elkezdtem megtorolni, na jon egy adag kaka. Vartam meg egy kicsit, jott meg egy. meg meg egy. Gondoltam akkor ennyi, foleg a tegnapi utan, alatettem egy tiszta pelust. Na abba is belekakalt mielott becsukhattam volna...'

'Persze megint nyitott pelusba kakalt, ugy az igazi, de en is dorzsolt vagyok mar, nem folyt le a hatan, es nem ment a ruhajara, mert tudtam hogy egy adag nem adag es kivartam a folytatast. Mikor mar biztos voltam benne, hogy tobb nem lesz, akkor virtuozul a segge ala csusztattam az uj pelust. Gondoltam hadd szellozzon meg egy kicsit, addigis osszehajtogattam a koszosat es begyomoszoltem a pelenkaszemetesbe (5 masodpercers muvelet), visszapillantok a gyerekemre, es latom am, hogy nagy boldogan tapicskol a labaval egy jo adag kakiban a friss pelenka kozepen... Na, nagy nehezen kivakartam a szarbol, ujabb friss pelenka ala, bekremezem, mar epp azon vagyok, hogy becsukjam a pelust, mikor belepisil...  mindezt a legartatlanabb kerekre nyilt csodalkozo szemekkel hajtotta vegre, hat mit tehettem volna, minthogy megpuszilom a pocakjat???'

Fürdés

'Tok jo volt a furdes, meg picit mosolygott is kozben, es nem sirt mikor vizes lett a haja (olyan hosszu mar a haja!!! ossze lehet kocolni :) meg is kellett fesulni a kiskefevel furdes utan) de mondjuk most vegig dumaltam neki nagyon lelkesen (amit eddig nem csinaltam, nagyon kell koncentralnom a megfelelo fogasra, nehogy kicsusszon), es o meg nagyon figyelt, es biztos erezte a hangombol, hogy nem kell megijedni. Olyannyira ellazult, hogy mikor letettem a torolkozovel egyutt a pelenkazo matracra, azon nyomban lelkesen pisilt is egyet. Persze en meg nagy elorelatoan a torolkozo alatt mar ott tartogattam a tiszta rucit, hogy konnyu legyen feloltoztetni. Szoval torolkozo, tiszta ruci mehettek is egyenest mosasba. Ha igy halad a kovetkezo tenyleg a furdovizbe kaki lesz. De hatha nem, kop-kop :))'

(Nem) alvás

'Dolgozunk az alvas dolgon is, hat nem egyszeru azert... tegnap is masfel vagy ket oraba telt mire vegre elaludt teljesen kimerulten jo sok boges utan, a vegen mar alternativ modszerekhez kellett folyamodni, es tropusi esoerdei heves eso zajat jatszottuk neki egy darabig, attol lenyugodott. de fogalmam sincs hogy fogjuk megtanitani, hogy nem ijeszto dolog elaludni... mikor mar kezdene elernyedni es lecsukodik a szeme, felriad. az sem segit, hogy a vegtagjai ide-oda csapkodnak... nem szeretnem hagyni hogy sirjon amig elalszik, mert velemenyem szerint attol maximum azt tanulja meg hogy hiaba bog keservesen, nem segit neki senki es nem azt, hogy jo dolog elaludni... szoval jaaaaaaaaaaajjjjjjj :s dehat ez sem tarthat orokke, majd legfeljebb nem alszom meg par evig... te ezt hogy csinaltad? en szeretek elaludni :)'

'Ez az elalvos dolog marha nehez. ejszaka meg egesz jol megy neki amugy, ha mar elaludt este (tortura) akkor ejjel mar csak enni ebred fel es hamar visszaalszik utana. Csak a nappali alvasokkal van a baj :s Nekem az a legnagyobb problemam, hogy amikor igy bombol, az azert van mert mar tul sok volt neki az inger es faradt. De persze meg akarom nyugtatni, hogy ne legyen neki rossz elaludni. De fogalmam sincs hol van az a pont, amikor mar inkabb beken kene hagyni, mert az emelgetes, paskolgatas meg susssolgatas mar csak inkabb ront a helyzeten, mert ez is csak plusz inger amit fel kell neki dolgozni. A polyazas is teljesen osszezavar. Mindenhol azt irjak, hogy mivel meg nincs kontrollja a vegtagjai felett, azok csak ugy kalimpalnak, foleg mikor faradt, mert akkor mar az idegrendszere ossze-vissza csinalja a dolgokat es meg kevesebb a mozgaskordinacioja (tudod, mikor annyira almos vagy, hogy nekimesz dolgoknak.. velem egyfolytaban ez van). Es a csapkodo vegtagok nem hagyjak elaludni szegenyt, amitol csak meg frusztraltabb lesz. Szoval emiatt mondjak, hogy be kell polyalni, mert akkor nem tud csapkodni, meg a szukos ter arra emlekezteti, mikor a hasamban volt. Ez mind szep es jo, de mikor bepolyalom torka szakadtabol elkezd orditani es probalja kiszabaditani a kezeit. Most az elobb peldaul nem adtam be a derekam, es egy pici ringatas utan leraktam bepolyalva (ordtitott mint a sakal es ficankolt). Mar epp majdnem felvettem megint, mikor csorgott a telefonom es ott kellett hagynom. Mire visszamentem 2 perc mulva, edesen aludt. ez fel oraja volt, es azota is nagyon boldog. De ugyanez volt tegnap is, ketszer mukodott a polya, aztan keso delutan meg este meg mar nem hagyta abba a bombolest. szoval remesen ossze vagyok zavarodva es ez csak rosszabb delutan fele, mikor tok faradt vagyok. de ha mindig alszom amikor o alszik, akkor aztan reggelizni meg e-mailt olvasni meg dolgoknak utananezni sem lenne idom. a fozesrol mar lemondtam...'

Összefoglalva

Tudtam, hogy nehez az elso idoszak, de azt hittem az alvasmegvonas miatt. Pedig nem. Hanem azert, mert ennyire nem akartam meg soha semmit jol csinalni, es ehhez kepest pont ezt nem lehet mindig jol csinalni. Utalom, mikor vegul kenytelen vagyok feladni, hogy megnyugtassam, mert mar en is olyan ideges vagyok, hogy tutira megerzi rajtam. Es nem azert vagyok ideges, mert nem tudok aludni meg a sajat kis dolgaimat csinalni tole, hanem mert azt akarom hogy jo legyen neki, es lathatoan nem az. ordogi kor.

De nem baj, ha nehéz néha, mert...
 
'MOSOLYGOTT!! eves elott nezegettuk egymast, volt kis csucsorites, szemoldok emelgetes, elbambulas, aztan adtam neki sok pici puszit a pofijara, es elmosolyogta magat, olyan kis huncutul, nyitott szajjal, feloldalasan, hogy kis gruberlije lett a szeme alatt. ilyen cukit eletemben nem lattam, nagyon orultunk mindannyian :) azt hittem ehhez meg tul kicsi, de tuti mosoly volt, tudod, amilyen a kacagas lesz, csak hang meg nem jott hozza :))'

'Most aluszik a kis holgyike, szoval elmeselem, hogy probal utanozni :) nagyon eeeediiii :) mikor eppen eber es nincs semmi nyugje akkor szoktunk neki arcokat vagni o meg kis elkerekedett szemekkel koncentral. A multkor a nyelvemet nyujtogattam ra nagy lelkesen, o meg ugy figyelt, hogy teljesen mozdulatlan volt mindene, aztan egyszercsak kis bizonytalanul kinyujtotta a nyelvet egy picit :) szokta amugy is nyujtoigatni, de kifejezetten latszott, hogy ezt most direkt csinalta :) azota mar tobbszor is sikerult neki, nagyon kis ugyes, de ezt eddig is tudtuk :)'

Tegnap a Gabor éppen a pukipózban tartotta, mikor egyszercsak nagy lelkesen felkialtott: utanooz!!! de cukiiiiii!! es osszepuszilgatta a kis pofijat, teljesen meghatodott :) utana jottek a rottyok, dehat ezek utan ki banja, ha a kezebe kakal?? :D :D '

Azúgyvolthogy...

Na szóval az úgy volt, hogy azt mondták írjak blogot. Azok mondták, akik lusták mindig kérdezgetni, hogy mi újság, és inkább mindig készen kapnák a híreket :) Na hát akkor itt van, tessék, remélem tetszeni fog. Előre is szólok, hogy nagyrészt Eperkéről fog szólni (hivatalosan Victoria a neve amúgy, aki nem tudná), szóval aki unja a bébi-történeteket, az kapcsoljon máshova, nem veszem a szívemre :) Akit meg valami konkrétan érdekelne, az kérdezze meg egy hozzászólásban, és akkor írok arról is. Írok én bármiről, csak kérni kell :) Ne legyetek szégyenlősek, én sem leszek az, megígérem :)

Kezdjük akkor az elején, tudniillik, hogy Eperke megszületett 2011 május 20-án, olyan háromnegyed 5 körül délután, aminek az én anyukám rendkívül örült (na persze nem volt ezzel egyedül), mert szegény nagyon szenvedett egész nap. Emlékszem, hogy a szülés közben 2 fájás között néha rápillantottam, és lelkiismeretfurdalásom volt, amiért rávettem, hogy ott legyen velem. Persze előre nem tudhattam, de most már értem, hogy a világon a legvacakabb érzés, ha a gyereked szenved és nem tudsz neki segíteni. De héjhó, jelentem, nem volt az olyan rossz mint amilyennek látszott, és a végeredmény igazán csodálatos, szóval megérte. Aki viszont nagyon meglepett, az a kedves Apuka (a Zuram, Párom, Kedvesem, avagy a Gábor, mikor mi illik éppen a szituációhoz), aki nemhogy hősiesen nem rohant el, hanem békésen tűrte, hogy majdnem eltörtem a kezét, végig bátorított és nagyon nagyon jó volt, hogy ott volt. Az ő verzióját majd megírja ő az ő blogjában, ha végre eljut odáig, hogy megint közzétesz egy bejegyzést.

Na szóval megérkezett Eperke, hivatalos nevén Victoria. Igen, így c-vel meg rövid o-val. Nem felvágásból, hanem mert angol nyelvterületen fog felnőni a szentem, és kinek kell, hogy egyfolytában hozzátegye, mikor bemutatkozik: with a K...
Na rögtön kiderült róla, hogy nagyon kiváncsi, még alig érkezett meg, máris elkezdte szemügyre venni a világot és úgy 1-2 órát rögtön nézelődéssel töltött. Azóta is szeret nézelődni, kb 4 hete már mosolyog is és 2 hete egyre bővíti a szókincsét. Olyanokat mond, hogy: gü (ez a kedvence), glueeee, ingrrro meg hasonlókat. Ebben persze semmi fura nincs úgy amúgy, hanem az fura, hogy én mindezt a világ legeslegcsodálatra méltóbb dolgának tartom, és úgy örülök minden kis röffentésnek (meg pukinak, kakinak, pisinek és hasonlóknak), mintha minden egyes alkalommal megnyerném a lottó ötöst. Most aki nem ismer eléggé, az erre megvonhatja a vállát, és mondhatja, hogy persze, így van ezzel minden anyuka, DE...

Aki eléggé ismer, az tudja, hogy én egészen pár évvel ezelőttig igencsak fintorogtam a kérdésre, hogy mikor lesz gyerek, sőt sokáig hangoztattam, hogy nekem ugyan soha, és úgy is gondoltam. Meg voltam róla győződve, hogy ez nem nekem való: nekem nem hiányzik a kötöttség, a felelősség, a lemondások, ami mind ezzel jár, én nem akarom, hogy az énemet elnyomja az 'anyukaság'. Kizárt dolognak tartottam, hogy megérje olyan sok mindent feladni, azért, hogy egy ilyen kis apró lénynek szenteljem magam. Félreértés ne essék, akkor is tudtam, hogy sokaknak ez minden vágya, de úgy éreztem, egyáltalán nem nekem való. És most nézzenek oda...

Egy csomóan megkérdezték tőlem, milyen érzés anyukának lenni. Nehéz elmagyarázni. Mintha átkapcsolt volna az agyam, a lényem egy másik koordinátarendszerbe (az anyukák biztos tudják, mire gondolok). Sose tudtam volna elképzelni, hogy valami (valaki) ennyire megváltoztathatja a világot, miközben a világ cseppet sem változott. Igen, van egy csomó lemondás, egy csomó felelősség, hihetetlen sok kötöttség és igen, úgy érzem a lényem egy részét fel kellett adnom. Amire nem számítottam az az a mérhetetlen boldogság, amit érzek, ha az a picuri kislány rámmosolyog. Abban a pillanatban jelentéktelenné válik minden, amit negatívumnak lehetne nevezni. Nem aludtam hetek óta? Kit érdekel? Tíz perce még én is bőgtem az idegességtől, kimerültségtől, frusztrációtol, hogy nem tudom, miért sír? Meg se történt, ha most éppen mosolyog. Minden megéri, ha ő mosolyog. Szerencsére sokat mosolyog :))