Bevásároltunk

Van itt olyan, hogy 'mum to mum sale', vagyis olyan vásár, ahol anyukák adják el gyermekük régi, kinőtt ruháit, megunt játékait és egyéb kiegészítőit, mint például etetőszék vagy babakocsi. Azért nagyon jó, mert ebben az országban (legalábbis nekem az a benyomásom) iszonyatosan túlvásárolják magukat az emberek, mindenből van nekik 3 felesleges darab meg egy amit használnak. Meg persze a rokonok és barátok se bírnak magukkal, és rengeteg cuccot adnak ajándékba a babás családoknak. Ez azt jelenti, hogy ezeken a vásárokon gyakorlatilag új állapotú cuccokat lehet venni fillérekért.
Mivel a Zuram nem volt itthon, ezért Vikit is magammal kellett cipelnem vagy lemaradok, és akkor várhatok még egy hónapot a következő vásárig. Szóval úgy döntöttem cipelem magammal a kis hisztimanót, mert kell neki jól bélelt téli cipőcske. Előre felkészültem lélekben, hogy itt balhé lesz, és mivel már voltam egyszer, akkor a Viki nélkül, tudtam, hogy rémesen nagy lesz a tömeg, rengeteg babakocsival, terhes nővel meg tanácstalan, cuccokat cipelő apukával lesz megtömve az egész hely. Úgy is lett.
Két másik csajjal meg az ő babáikkal mentem, akiket a játszóházban ismertem meg (majd legközelebb elmesélem). Az ő gyerekeik 8 és 9 hónaposak és mind a kettő kis tündérke, egy zokszó nélkül csücsülnek szépen a babakocsiban, mosolygósan, integetősen, két kis csomag imádnivalóság. Mielőtt elindultunk átjöttek hozzánk és játszottunk egy kicsit, két kicsi babóca mint a kisangyalaok, miközben Viki összevissza rohangált a lakásban. Mikor elindultunk, a másik két baba gyorsan elaludt a babakocsijában és szépen úgy is maradt, egészen addig míg befejeztük a vásárlást. Mindeközben...
Ott kezdődött, hogy a Viki nem volt hajlandó beülni a babakocsiba, ő mindig nagylányosan sétálni akar, míg jól el nem fárad. Szóval sétált a villamosig, ott ült kedvesen, nagylányosan az ölemben, aztán kiértünk Wimbledonban az utcára, ahol seggre vágta magát, elkezdett bőgni, és egyértelműen jelezte, hogy ő aztán innen egy tapodtat sem. Nagy nehezen belegyömöszöltem a vonagló, visító gyerekemet a kocsiba, és kezdtem rohadtul izgulni, hogy ha már most ezt csinálja, akkor mi lesz, míg bennt vagyunk a tömegben. Hát még több vonaglás, ordítás és hisztérika lett, a végén kénytelen voltam karba venni, és ott elnyugodott, amint megkaparintotta a pénztárcámat. Szóval egyik kezemben a 13 kilós gyerekem, másikkal a babakocsit lavírozom a terhes nők és babakocsiban békésen alvó többi baba között. Sok szerencsét a válogatással... Mivel nem volt szabad kezem, inkább minden eladót megkérdeztem, hogy van-e megfelelő méretű cipője-ruhája a Vikinek, és NEM VOLT! Kb öten mondták azt, hogy az ilyen méretet épp hordja a lányuk, meg hogy pont egyel kisebb cipő van. Na már kezdtem elkeseredni, hogy az egész hiába volt, és a karom is éppen letörőben van, amikor...
És most kell elképzelni azt a pillanatot, amikor a filmekben felcsendül a csilingelős, érzelmes zene, meg ragyogó fényben úszik a kép és közelít, közelít, közelít, lassan, lassan, és lehet tudni, hogy ez itt most szerelem első látásra...
És akkor a Viki rámutat és azt mondja: paciiii!!! És tényleg az volt, szépséges, klasszikus hintaló, pont olyan amilyet mindig is képzeltem neki, és tudhatjátok, hogy mindig képzeltem neki hintalovat, ha olvastátok ezt. Aztán megláttam az árcédulát és nem hittem el, hogy tényleg, pedig tényleg. Ezen kívül alig találtam neki valamit, de nem is érdekel, mert Paci csodálatos :)
Hazahozni jó nehéz volt, visító gyerek kocsiba beszíjaz, helyére hintaló kerül, másik kézzel babakocsit utcán lavíroz. A másodikra két körben tudtunk csak feljönni, jól elfáradtam, de azonnal el is felejtettem a hisztit meg a tömeget meg mindent, mikor a Viki megsimogatta Paci orrát, megütögette a hátát, hogy csücsü, aztán 10 perc alatt, sok kacagás közepette megtanulta hajtani meg egyedül felszállni, leszállni. Az is kiderült, hogy Paci hangot is ad és a farkát is mozgatja :) Úgy örülök, hogy elmentem :))) (a videó azért ilyen vacak minőség, mert lemerült a kamera aksija, és a fényképezővel kellett felvennem, azért a lényeg látszik :))

Beszél

Ok, kicsit túloztam, még nem beszél, csak szavakat mond meg gagyarászik (de azt folyékonyan), viszont el vagyunk tőle teljesen ájulva, olyan cuki.
Az első szava az volt, hogy bye-bye, a kis zenélős játékától tanulta, ami elköszön mielőtt kikapcsol. Azóta hozzáadott integetést is, nagyon vicces, a spanyol szupermarketben ez volt az egyik fő csábítós trükkje. Mikor kimentünk az ajtón visszafordult, rámosolygott az eladókra, integetett és mondta, hogy bye bye. Az eladó csajok elolvadtak tőle.
Aztán tudja még, hogy jaaaaaaaj! (olyan hangsúllyal kell mondani, mint mikor valami nagyon cukit látsz), meg azt hogy jajjjajjjajjjajjjajj (sopánkodósan) meg azt, hogy jajjj! (meglepődötten).
Van egy kis kavarodás a fejében azzal kapcsolatban, hogy most akkor mi a különbség a kokka (kocka), kaka, kaki, kuka, koko (kopkop, amihez kopogtat is egy kézreeső függőleges felületen), es a kuku (kukucs) között.
Persze remekül megy neki a ne-ne, a na-na, meg a nem!, mert ezeket nagyon gyakran hallja (említettem már, hogy Victoria hurrikánnak becézzük?) és tökéletesen jól ki tudja mondani azt is, hogy cici. Naná.
Az Olimpia alatt beugrott hozzám Erika, és meghintáztatta a Vikit a lábán. Ez lett a vesztem, azóta hintáztatni kell minden nap, mert követeli. Megáll előttem, megfogja a térdemet, vigyorogva rámnéz, és közli, hogy hííííí-ta! hííííí-ta! Lehet neki ellenállni?
Kedvencünket szintén nyaraláson tanulta, ahol egyfolytában izgalmas, szokatlan dolgok vették körül. Csak úgy röpködtek a 'nézdViki'-k. Nézd Viki ott a sirály, látod? Nézd, Viki ott egy kiskutya, látod? Nézd, medence, nézd, homok, nézd hullámok, nézd, nézd, nééééézd!!! Nem kellett neki sok idő, míg ő is elkezdett minden izgalmasra mutogatni és közben mondogatni, hogy nééééézs, néééézs! A hétvégén a parkban sétáltunk, mikoris az történt, hogy Viki látómezejébe egyszerre került bele egy csapat galamb, két macska meg két kutya. Azt se tudta, hova mutogasson, ennyi izgalom közepette. A végén mint a rocksztárok koncert közben a közönségre, úgy mutogatott körbe-körbe, és kikerekedett szemmel hajtogatta, hogy néééééézs, jaaaaaaaaaj, nééééééézs, hihihihiiiii, néééézs, vauvau, hihiiihiii, néééézs! Azt hiszem a kutyákat szereti a legjobban, mert ha egy óvatlan pillanatban (mondjuk mikor a nappali szőnyegen papírlapokat tépked) annyit mondok, hogy kutyus, akkor felcsillan a szeme, belemutat a semmibe, hogy néééézs, és lelkesen vauvau-zik. Jajj nekem.

Megtáltosodott

Igen, tudom, rossz a dátum....

Sokan reklamáltatok már, hogy régen írtam, és ez így is van. Nagyon nagyon sűrű volt ez a nyár, és bár időt valószínűleg találtam volna egy-két bejegyzésre, idegileg/érzelmileg nem voltam olyan állapotban, hogy billentyűzetet ragadjak. Mikor a nagy stresszes időszaknak vége lett, akkor meg nyaralni mentünk, juhhéééé!!!
Elmondani nem tudom, mennyire szükségünk volt már erre a kis kikapcsolódásra! Utoljára a nászutunkon voltunk nyaralni négy évvel ezelőtt, azóta csak a küzdés (nem egyszerű egy idegen országban nulláról kezdeni), a munka, az otthonteremtés és persze a Viki körül forgott minden. Most persze mondhatnátok, hogy dehát hazalátogattunk egy párszor, az csak kikapcsolódásnak számít, de higgyétek el, nem az. Ha külföldre költözöl és pár napra (vagy hétre) hazalátogatsz, egy perc nyugalomra ne számíts. Naponta legalább egy-két rokonra-ismerősre-barátra lehet számítani, akivel találkozol, akit meglátogatsz. És bár mindig nagyon jó érzés újra látni mindenkit, ilyenkor nem hogy kipihennénk magunkat, hanem csak még fáradtabban jövünk haza. Aztán itt volt ez az olimpiai meló a Gábornak, amin heti hat napban napi 12-14 órát dolgozott, gyakorlatilag csak aludni járt haza, mindez 3 hónapon keresztül. Ő kimerült a munkától, én kimerültem a Vikitől, feltöltődésre, kikapcsolódása esékyünk sem volt. Minden tiszteletem az egyedülálló szülőké, a vége felé már azt hittem, még egy nap egyedül és teljesen megbolondulok. De valahogy kibírtuk mindketten, és a Zuram úgy döntött, hogy keményen megkeresett pénzének egy részét két hét Spanyolországba fekteti. Anyukám is velünk jött, így volt bébiszitterünk, és neki is volt lehetősége unokázni egy kicsit. Most oldalakat tudnék írni, hogy milyen volt a nyaralás, de ez itt Eperkéről szól, úgyhogy ezután a 'röpke' bevezető után rátérek a lényegre :)
Én nem tudom, hogy a sok napsütés vagy a tengeri levegő, vagy mi lehet az oka, de a Viki teljesen megtáltosodott! Először is, hatalmasat nőtt. Igen, két hét alatt észrevehető magasságot. Aztán a haját is elkezdte növeszteni, aminek éppen itt az ideje, mert mindenki azt hiszi, hogy kisfiú. Nem értem, hogy miért, mert szinte mindig rózsaszínben van. Egyszer valaki azt mondta, hogy a 'haircut' (frizura) miatt fiúnak látszik. Közöltem az illetővel, hogy itt frizuráról (hajvágásról, szószerinti fordításban) szó sincs, ennyi haja van és kész. És különben is, mit gondol, rózsaszín kis pólóban járatom a fiamat??? Meg amúgyis tök jó lesz kis színes csatokat tűzögetni a szöszke kis fürtjeibe :)
A haja mellé elkezdett nőni még 3 foga is egy időben, amit eléggé furcsálltam, azt hittem ezek egyenként jönnek.
Ha mindez nem lenne elég, elkezdett szaladni is! Biztos, hogy a sok sok séta megtette a hatását, minden nap több mint egy kilométert gyalogolt. Nagyon belejött, ha szólunk neki, hogy futáááás, azonnal elkezd szaladni.
De a legviccesebb akkor is az volt, hogy megszállottan ismerkedni akart, és folyamatosan előadóművészkedett. Az első napokban észrevette, hogy az emberek mosolyogan rá. Naná, ki ne mosolyogna egy ilyen kis pöttöm, zötykölődve tipegő kis megtestesült huncutságra? Nagyon tetszett neki, hogy így elbűvöli a népeket, ezért aztán MINDENKIRE vigyorogni kezdett. Odament emberekhez a medencék mellett, a tengerparton, a kempingben, a szupermarketben, mindenhol. Nem mindenki mosolygott vissza rá, de aki igen, annak ez lett a veszte, mert a Viki 'ráakaszkodott', vigyorogva bámulta, és röhögött is közben (éles kis rövid kacagása van), meg táncmozdulatokkal igyekezett elbűvölni áldozatát. Egyszer a nagymedence végében szaladgált föl-alá (vagy 50-szer legalább, szegény Gábor alig bírt vele lépést tartani). A medencében a perembe kapaszkodva mindig volt egy csomó ember, beszélgettek meg áztak meg a szokásos. A Viki szaladgálás közben meg-megállt, és felváltva bűvölte a hűsölni vágyókat. Eleinte mindenkinek nagyon tetszett, nevettek rajta, meg dumáltak neki, aztán olyan 5 perc után kiürült a medencének ez a része teljesen, mindenki igyekezett távol maradni. Nem hibáztatom őket, szerintem kevés olyan ember van, aki sokáig bírja, hogy egy idegen gyerek meredten bámulja és várakozóan vigyorogjon rá.
A legnagyobb sikert a kemping szupermarketjében dolgozó két csajnál aratta, akik valahányszor meglátták gügyögtek neki (napjában néha 3-szor, sokat jártunk oda. Jégkrém meg Sangria, tudjátok hogy megy ez), kukucsosat játszottak vele a sorok között, megcsipkedték a kis hasát, aztán mikor már végképp nem bírtak magukkal, kis ajándékokat adtak neki. Így tett szert egy strandlabdára, egy csomó képeslapra meg egyéb kis vacakokra. Nagyon rákapott, hogy ajándékokat kap, és szerintem telepatikusan kommunikálni is tud. Azért gondolom, mert hazafelé az úton összesen kétszer álltunk meg (kocsival voltunk) úgy, hogy be is mentünk egy étterembe vagy üzletbe vagy mik ezek a benzinkutaknál, és mind a két alkalommal elcsábított egy eladócsajt, és addig vigyorgott rájuk, míg tőlük is kapott valami kis promós ajándékot. A kis pimasz!

Kutya

Ez most lehet, hogy hosszú lesz, de sokrétű a dolog, és lényegében nem is a Vikiről szól. Csak szólok, hogy előre tudjátok...

Ennek a bejegyzésnek az apropója az a mai eset, ami akkor történt, mikor Vikivel hazaértünk a boltból. Normál esetben a babakocsi az autó csomagtartójában lakik, így nem kell a másodikra felcipelnem, hanem csak kiszedek belőle mindent amit fel akarok vinni (a gyereket beleértve), és így egy körben megoldható a lépcsőmászás. Persze mire felérek néha rendesen leizzadok és remegnek a kezeim a sok szatyor meg a Viki súlyától, de azért megoldom. Most viszont a kocsi szervízben van, ergo a babakocsit is fel kell vinni. Épp örültem, hogy sikerült átvonszolnom a babakocsit az abnormálisan magas küszöbön anélkül, hogy a Vikire csapódott volna az ajtó. Rohadt nehéz volt, mert még benne ült a Viki, az alsó kosárban egy nehéz szatyor, meg a fogódzkodóján (mi a fenének hívják azt a részt aminél fogva tolod???) is lógott egy. Szóval épp örültem, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és éppen kezdtem a felcipekedés logisztikáján filózni, amikor hallottam, hogy az alsó lakásból rohan ki a kutya. Akkor is ilyen hangja van, meg így rohan, amikor sétálni viszik, de rögtön tudtam, hogy nem erről van szó, hanem kiszökött, mert mindkét gazdáját a parkolóban láttam, mikor a babakocsival küzdöttem a küszöbön.

Abban a miliszekundumban pánikba estem. Ez a dög egy ilyen ronda, közepes méretű, terrierfejű, gonosz kinézetű, kövér.... na... dög. Nem mintha ez sokat számítana, mert ugyanígy pánikba estem volna egy kedves kinézetű törpeméretű szörmókkutyától is (majd lejjebb meglátjátok miért). A Viki még mindig be volt szíjazva a babakocsiba, tudtam, hogy nincs idő kivenni míg a kutya odaér (kb 1 másodperc), elkezdtem hát felvonszolni a dögnehéz babakocsit a lépcsőn. A kutya odaért. És a kutya meg közöttem volt a Viki a kocsiban. Csak azt mondogattam magamban, hogy b@sszameg, b@sszameg, b@asszameg, gyorsan elkaptam a babakocsi elejét is és valahogy megfordítottam, hogy én legyek a Viki meg a kutya között, miközben följebbvonszoltam magunkat két lépcsőfokkal. A Viki elkezdett sírni. Ezalatt villámgyorsan lejátszódott a fejemben az a képsor, hogy a kutya vádlinharap, én meg elejtem a babakocsit, de pont nem érdekelt az sem, ha leszakítja a lábamat, de ha a gyerekemnek baja lesz, én a két kezemmel verem szét azt az ocsmány pofáját. Valahogy elértem a lépcsőfordulót, befordítottam a babakocsit a kutyának háttal, és remegő kezekkel kicsatoltam a Vikit. Míg felértem az első lépcsősoron, a dög kutya háromszor rohant oda hozzánk aztán vissza az ajtóhoz, én mind a háromszor ráordítottam. Mikor sikerült a Vikit végre kiszabadítani, a kutya éppen lennt volt, én meg hallottam, hogy nyílik a lakásuk ajtaja és kijön a négyéves gyerek, már onnan kiabálva, hogy 'Apa, kiszökött a Champ'... Mire végigmondta, én már a lakáskulccsal vacakoltam a másodikon, a babakocsi meg a bevásárlás az első emeleti lépcsőfordulóban várta élete jobbra fordulását. Mikor végre becsuktam magunk mögött a lakásajtót, mindenem remegett. Az egész legfeljebb egy percig tarthatott, de életem egyik leghosszabb és legszarabb perce volt. Viki abbahagyta a sírást mikor kivettem a babakocsiból és most döbbent, könnyes szemekkel nézett rám. Nagyon sokáig ölelgettem...

A nappalink ablaka a parkolóra néz, így láttam mikor a kutya gazdája visszajött, és mikor már biztos voltam benne, hogy a rohadt dög be van zárva, kimentem és felhoztam az elsőről a cuccainkat. A lábaim még egy órával az eset után is remegtek és ha őszinte akarok lenni, most sem állok messze a sírástól. Mindebben az a legnagyobb gáz, hogy egy részem egész idő alatt tudta, hogy a kutya nem fog minket bántani, hiszen három gyerekkel lakik együtt, akik közül az egyik 6 hónapos kisbaba és a szülei simán hagyják körülötte ugrálni a kutyát, mikor a babakocsijában alszik, meg minket is majdnem minden nap lát, még akkor is, ha csak az ablakon keresztül. És persze később rájöttem, hogy ha nem esem pánikba, hanem higgadtan bírok gondolgozni, akkor csak annyit kellett volna tennem, hogy kinyitom az ajtót, had rohanjon ki a parkolóba, és simán nyugodtan felvihettem volna a Vikit meg a bevásárlást is.

Hogy miért estem pánikba, ha mindezt tudtam? Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy kutyafóbiám van. Nem egy kutyától félek, hanem az összestől, és nem számít, hogy a dolog mennyire megalapozott, ez sokkal mélyebben gyökeredzik, minthogy befolyásolni tudnám. Az eszemmel én is tudom, hogy a kutyák szeretnivaló, odaadó lények és sok embernek a kutyája a legjobb barátja, akire mindig számíthat, hogy cukik meg családtagok, stb, stb, de számomra mindez nem jelent semmit.

Mióta az eszemet tudom, sorban értek a kutyákkal kapcsolatos rossz élmények. Már abban az egészen kicsi korban is mikor testünk-lelkünk megtanulja mi biztonságos, mi nem. Mikor megtanuljuk, hogy a tűzhöz nem érünk, mert megéget, hogy ha leesünk valahonnan, megütjük magunkat, és hasonlók. Számomra a tűz, a zuhanás, és a hasonló ésszerű veszélyek között egyenrangú félként szerepel a kutya, és ha meglátok egyet, minden egyes sejtem riadót fúj és készenlétbe áll a menekülésre. Olyan szintű ez az ellenérzés, hogy a kutyaugatást konkrétan fizikai fájdalomként élem meg, és a kutyák szagánál, míg volt szaglásom, előnyben részesítettem volna szart szagolni.

Tudom, most sokan ingatják a fejüket, hogy ez tök hülyeség, meg biztos túlzok, de higgyétek el, nem így van. Ez az egész kihat egy csomó mindenre. Például attól függően választok útvonalat, ha gyalog kell mennem valahova, hogy mennyire forgalmas az adott út, mivel nem vagyok képes a kerítés mellett, a járdán sétálni, ki kell mennem az úttest közepére, a lehető legtávolabb a kutyáktól. Nem egyszer sírtam el magam a sokktól, mikor egy kutya a kerítés mögött hirtelen felbukkant és elkezdett ugatni. Mielőtt valakihez vendégségbe mennék, mindig megkérdezem, van-e kutya a házban, és ha van, inkább nem megyek. Ha mégis muszáj, egész idő alatt olyan idegállapotban vagyok, mint egy megfeszített rugó, készen a menekülésre.

Ha lenne olyan hely a világon, ahol tilos kutyát tartani, komolyan megfontolnám, hogy odaköltözöm. Ha életemben többet nem látnék, hallanék kutyát, nem lenne hiányérzetem. Ezek után eléggé nagy szívás, hogy a férjem imádja a kutyákat és teljesen egyértelmű számára, hogy amint lehet, lesz kutyánk. Ha csak rajtam múlna, soha nem lenne, de azt nem akarom, hogy az én félelmeim a Vikire átragadjanak. Azt akarom, hogy szeresse a kutyákat, ahogy az apja szereti, hogy megélje mindazt a pozitívat, amit a kutyák olyan sok embernek jelentenek. Nem tudom, hogy fogom az egészet kivitelezni, csak a gondolat hogy egy kutya ugráljon a gyerekem körül szorongással tölt el. Hogy kitegyem valami olyannak, ami az én ösztöneim szerint halálos veszély... Csak abban az egy dologban reménykedem, hogy ha egészen pici kora óta ismerem majd a kutyát, és a kutya is a Vikit, akkor talán tudok majd bízni benne eléggé. Nem hiszem, hogy valaha lesz kutya, akit szeretni tudok, de a bizalomban reménykedem. Szeretném. De olyan nehéz...

Telefonbetyár

Nagyon régen nem írtam, mert nincs rá időm, amikor meg van, akkor inkább pihenek. Az van ugyanis, hogy a Zuram az Olimpián dolgozik heti hat napban (bővebben itt), így aztán szinte az egész napom a Vikivel megy el, ha meg éppen nem vele kell foglalkozni, mert mondjuk alszik, akkor vár a házimunka, főzés, stb. Szal fárasztó, na, nincs már sok másra energiám.

Viszont a minap olyan vicces történt, hogy muszáj elmesélni. Viki szeret dolgokat pakolgatni (nem el- hanem szétpakolni persze), és viszonylag sok időt tölt azzal, hogy a hálószobánkban a fehérneműs fiók tartalmát szétterítse a szőnyegen vagy a bébi piperecuccokat rakosgassa egyik dobozból a másikba. Elég ügyesen szótfogad viszont, tudja, hogy mivel nem szabad játszani, ezért a telefonokat, Kindle-t meg ilyesmit nyugodtan kint szoktam hagyni az éjjeliszekrényen, mert nem nyúl hozzá. Általában nem nyúl hozzá.

Valamelyik nap múlt héten a konyhában vacakoltam valamivel, a Viki meg szokásától eltérően nem rázogatta sikítva a bébikaput, hogy azonnal jöjjek ki onnan, hanem elvolt csendben valamelyik szobában. Kicsit gyanús volt a dolog, de örültem, hogy háttérhiszti nélkül mosogathatok egyszer. Hallottam, hogy vihorászik meg blablázik valamit, szóval lehetett tudni, hogy nincs baja, jól szórakozik, szóval nem aggódtam. Eltelt kb negyed óra, mikor úgy döntöttem, csak megnézem mit csinál már, kezdtem aggódni, hogy zsírkrétát eszik vagy ilyesmi (nincs is itthon zsírkréta).

Mikor beléptem még nem tűnt fel semmi, nem volt összerajzolva a fal, csak csekély mennyiségű alsónadrág hevert a padlón és a gyerekem is mosolygósan álldogállt az éjjeliszekrény mellett. Várjunk csak... mit csinál az éjjeliszekrénynél? Csak nem a telefonomat takargatja a kis tenyerével? Jaj, basszus, mit nyomkodott rajta? Felkapom a telefont, azt írja 'unknown command', kicsit megnyugszom, oké, csak valami összevisszaságot pötyögött. Aztán... Miért van kis telefonkagyló a bal felső sarokban??? Gyorsan vagy ötször egymás után megnyomtam a piros gombot, amíg vissza nem tért a főképernyő és el nem tűnt mindenféle nemkívánatos ikon. Közben kérdezgettem a Vikit, hogy 'mit csináltál, ugye nem hívtál fel senkit, felhívtál valakit??? miért játszol a telefonnal, tudod, hogy nem szabad vele játszani, ejnye ejnye ejnye...' Viki közben boldogan vigyorog rám, én meg gyorsan megnéztem a híváslistát, biztos ami biztos. Hát kiderült, hogy sikerült neki megnyomni az újratárcsázást és felhívta a Mamit!

Gyorsan én is felhívtam, hogy kiderítsem mi történt. Az első csörgésnél felkapta a telefont, kiderült, hogy már vagy 10 perce 'beszélgettek', a Mami azt hitte én is ott vagyok, csak hagyom a Vikit dumálni, mert olyan kis beszédes hangulatban volt. A Viki mondogatta neki, hogy 'szia' meg hogy 'hello' és vihogott egy csomót meg szövegelt a maga is bébinyelvén. Még a Mami viccein is nevetett, meg akkor is, mikor Mami megkérdezte tőle, hogy ott van-e az anyukája... Nagyon jót röhögtünk a Mamival, azóta is mindenkinek elmeséljük a sztorit, a Vikit meg jól leszídtam, nem szabad a telefonnal játszani :)

A kis huncut :)))

Járkál

Ehhez nem kell sokat hozzáfűzni :)
Elég annyi, hogy május 4-én kezdett járni, azóta megállíthatatlan, a videó 11-én készült. :) Kis cukorka.

A repülőn (utolsó rész, de tényleg)

Na csak befejezem már ezt a sztorit gyorsan, mert közben még 3 dolog történt, amit el kell mesélnem és még mindig ezzel tökölök. Már unom. Biztos ti is, úgyhogy a visszafele utat rövidre fogom:

A repülő két és fél órát késett, vagyis akkor szállt fel, mikor leszállnia kellett volna, mivel a londoni időjárás miatt a gépeket nem indították időben. Viki a várakozást fel-alá járkálássál (derekam aucs), idegen nénik gyűrűinek vizsgálgatásával, fiatal sportolófiúk nézegetésével töltötte és viszonylag jól szórakozott, bár érezhetően álmosodott, fáradt. Én közben stresszeltem (micsoda meglepetés). Jó élmény a rossz élményben: adtak kupont kajára a késésre való tekintettel. Mégiscsak jó, hogy British Airways és nem fapados járat volt, mert akkor még éheztünk volna is.
Viki a gépen NAGYON nyűgös volt már, persze teljesen tele volt a gép, és ezúttal nem ablak mellé hanem a folyósóra ültettek, a gép leghátuljába, már csak egy sor volt mögöttünk. Persze tőlem jobbra-balra pasasok ismét. Vikit nagy nehezen sikerült elaltatni (igen, megint a cicis trükk...) és nagyjából egy órát elvolt, amikoris a mellettem ülő pasi kitalálta, hogy neki ki kell menni pisilni. Lábhely nulla, de valahogy kifelé menet még átpréselődött úgy, hogy nem ébredt fel a Viki, visszafelé már nem sikerült neki. Innentől kezdve a következőkkel voltunk elfoglalva: bőgés, sikítás, fészkelődés. fel-alá járkálás a kb fél méter széles folyósón (egyfolytában útban voltunk valakinek), kézipoggyász kipakolása és hasonlók. Mindez olyan 2 órán keresztül, majd jött a leszállás, amikor meg be kellett csatolni magunkat. Na onnantól kezdve folyamatos üvöltés amíg ki nem szálltunk végre a gépből, és az pedig nem volt hamar, mert ugye mi ültünk leghátul, meg kellett várni, míg mindenki leszáll. Ja, azt elfelejtettem, hogy az üvöltés mellé leszállás közben kaptam jó kis hányingert is. A leszállást amúgyis utálom, de mint említettem rém szar volt az idő Londonban, szóval süllyedtünk, remegett a gép meg minden, az összes maradék erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy ne hányjam le az összevissza ficánkolva visító gyerekemet.
Mikor megláttam a Gábort a repülőtéren, a karjaiba borultam és azonnal elkezdtem bőgni, és megfogadtam, hogy nélküle én aztán nem megyek sehova még egyszer, főleg nem repülővel. Olyan jó volt újra megölelni, mintha ezer éve nem láttam volna. Persze a Viki mikor meglátta, hogy sírok, azonnal rákezdte a bőgést megint, szal gyorsan összeszedtem magam, és hazajöttünk.

Összegezve annyit tudnék mondani, hogya British Airwayst tudom ajánlani, ha nem vagy 180 centinél magasabb, mert az összes személyzet nagyon jó volt, de ha teheted kisgyerekkel ne ülj repülőre, főleg nem egyedül.

Akkor legközelebb elmesélem, hogy...

Áh, nem mondom meg, majd meglátjátok :))

A repülőn (második rész)

Na basszus már megint eltűntem :s
Szóval ott tartottam, hogy végre beszálltunk a gépbe. Helyjegyet kaptunk check-innél, az ablak mellé ültettek. Amint beültünk, a Viki elkezdett összevissza tekeregni, nyafogni, nyíkni. Alapjáraton sem bír egyhelyben maradni, hátha még fáradt. Szerintem az agya úgy próbálja ébren tartani, hogy mozog. Vagy mi. Na mindegy, az a lényeg, hogy kb 2 percig bírtam, aztán előkaptam a kis báránykáját (és nagyon nagyon örültem, hogy nem hányta le) meg az egyik cicimet, és elhelyeztem az ölemben. Igen, így utaztuk végig az egész utat, én a fél mellemmet kilógatva.* A képhez hozzátartozik, hogy közvetlen mellettünk nem ült senki (ennek nagyon örültem), de aztán az egész soron csak pasasok ültek végig. Pasasok ültek előttem is, mögöttem két csaj. A legközelebbi pasas marha magas volt, és nagyon durcás. Először akkor sóhajtott a szemét forgatva, mikor Vikivel beültünk mellé. Aztán mikor rájött, hogy a felette lévő olvasólámpa nem működik. Aztán mikor elővettem a mellem. Aztán mikor kb 5 perccel felszállás után elzsibbadt a lába, mert alig volt lábtér. Nagyjából 10 percenként szemét forgatva sóhajtozott egész úton. Hogy őszinte legyek, akkor már magasról szartam rá, hogy a pasi sóhajtozik, vagy hogy közszemlére van téve a mellem, mert a Viki kb 2 perc alatt elaludt! Akkor már csak az érdekelt, hogy ne ébredjen föl, amíg le nem szállhatunk végre a repülőről. Persze egész úton hülye zajok voltak: emberek beszélgettek (mindenki azonnal kussoljon - gondoltam én), utaskísérők mászkáltak és kínáltak frissítőket (hagyjatok már békén, és kuss legyen - gondoltam én), mozitermet megszégyenítő csörgés-zörgést előidéző celofánba csomagolt szendvicseket osztogattak (mindenki dögöljön éhen és dugja fel magának a hülye celofánszendvicset - gondoltam én) és a kapitány bejelentkezett néha, hogy elmesélje, hogy milyen magasan repülünk (kussolj te is és amúgyis miért olyan rohadt hangos ez a bejelentő vacak??? - gondoltam én). Vikike az úton kétszer-háromszor felébredt de szerencsére viszonylag könnyen visszaaludt. Aztán leszállásnál volt egy kis bőgés, de a mögöttünk ülő csajok addig vigyorogtak rá, míg úgy döntött inkább ismerkedik. Szerencsére az útlevélellenőrzésen nagyon gyorsan átjutottunk és a babakocsi meg a csomagunk is az elsők között érkezett meg a futószalagra, így hamar kiértünk és kocsibaültünk a Mamival, aki értünkjött. Amint beültem a kocsiba úgy éreztem mintha úgy 5 tonnával könnyebb lennék, hirtelen az összes stressz elszállt rólam, tudtam, hogy mostmár nyugi lesz. És az is volt.
Egészen kb reggelig, amikoris kezdődött az egyéb fajta stressz. Utolsó látogatásunkkor Viki 2-3 hónapos volt, nem igazán érdekelte/fogta fel, hogy új helyen van. Most viszont ahhoz már elég nagy, hogy érzékelje, idegen helyen van, körülötte rengeteg új ember (mert nyilván nem nagyon emlékezett senkire), és még így is, hogy gyakorlatilag titokban mentünk, hatalmas volt a sürgés-forgás, jövés-menés. Ahhoz viszont, hogy értelmezni tudja, mi történik, vagy el lehessen neki magyarázni ki kicsoda, még túl kicsi. Én voltam neki az egyetlen biztos pont a sok újdonság közepette, így aztán még a szokásosnál is levakarhatatlanabb kis ragacs volt szegénykém és a szó szoros értelmében nem mozdult mellőlem. Gondolhatjátok, hogy még a szokásosnál is több energiába telt, hogy nyugodt, jókedvű legyen. Aki azt hitte, hogy 'nyaraltam' vagy kipihentem kicsit magam, azt jól ki kell ábrándítanom, mert rohadtul elfáradtam a végére. Ráadásul ha a ragacskodás még nem lett volna elég, a szokatlan hely miatt éjjel még a szokásosnál is gyakrabban ébredt és kétszer is végül vele kellett aludnom (értsd mozdulatlanul alatta, gyakran az arcomon hasalt...), úgyhogy még a szokásosnál is kialvatlanabb voltam. Aztán meg eléggé izgultam a hazaút miatt is, főleg mert délutáni járat volt, vagyis éjszakai beájulós alvásra nem volt esélyem, a délutáni szunyából meg sokkal könnyebb kizökkenteni.
Ettől eltekintve nagyon jó volt mindenkivel találkozni akivel tudtam, és eldicsekedni a kis ügyeske tündérbogárka kis ragaccsal. Az adóhivatalt és társait nem élveztem annyira, de legalább sikerült nagyjából mindent elintézni.
Akit érdekel mi volt a visszaúton az megtudhatja a következő bejegyzésből, aki már unja, hogy itt sajnáltatom magam, az nehogy elolvassa, mert nagyon durva volt.

*Igen, van olyan kendőm, ami arra lett kitalálva, hogy hasonló helyzetekben mellet-gyereket letakarva diszkréten tudjon az ember lánya szoptatni, de ROHADT meleg volt a repülőn és gyanítom hogy egy 2 és fél órás repülőút alatt a levegő sem elég az alatta szunnyadni próbáló baba számára, szóval nem vettem fel.

A repülőn (első rész)

Egy kicsit eltűntem, de most nem lustaságból, hanem mert elutaztunk Vikivel*. Repülővel mentünk az apája nélkül, és már napokkal az út előtt iszonyúan izgultam. Aztán az indulás napján már teljesen görcsben volt a gyomrom az idegtől, mondtam is a Gábornak, hogy tuti lezuhanunk, mert marha rossz megérzésem van, és a megérzéseim mindig bejönnek. Közölte, hogy tuti nem fogunk lezuhanni, ő annál sokkal rosszabbat álmodott. Megkérdeztem, hogy mégis mi lenne rosszabb annál, ha lezuhannánk, mire közölte, hogy álmában a Viki elkezdett bebarnulni és pár nap alatt fekete kisgyerek lett belőle. No comment. Én azért nem voltam meggyőzve, hogy itt minden rendben lesz, és tovább stresszeltem, mint utóbb kiderült, nem is hiába. Nem, nem zuhatnunk le, viszont...
A repülő este fél 10-kor indult (volna, mert késett fél órát vagy ilyesmi), ami azért gáz, mert Viki este 7-kor szokott lefeküdni aludni, nekünk meg olyan 6 körül kellett elidnulni itthonról, szóval a nyűgösség és sírás elkerülhetetlennek nézett ki. Azért igyekeztem mindenre felkészülni. Mondták a nagyanyjai, hogy Budapesten tök hideg van, úgyhogy adtam rá harisnyát a kis kantárosnadrágja alá, meg pulcsit fölé. Indulás előtt megvacsoráztattam, hogy nehogy éhes legyen a gépen, megetettem vele egy csomó bébiételt. Gábor vitt ki minket a reptérre, kocsiba ültünk (Viki a bébiülésbe menetiránynak háttal) és elindultunk Heathrow-ra. Még elég nagy volt a forgalom, sokat kellett megállni-elindulni. Viki nyűgösködött, gondoltam biztos álmosodik, odaadtam neki a kis báránykáját (alvósjáték, a kedvence), de csak nem akart megnyugodni. Aztán lett egy kis kakiszag a kocsiban, biztos voltam benne, hogy bekakilt, mondom tök jó, cserélhetek pelenkát a reptéren. Kakiszagban utaztunk tovább, aztán mikor már majdnem odaértünk, egyszercsak hallom hogy furán köhög, odanézek, aszittem szívrohamot kapok, hát épp ezt az alkalmat választotta, hogy életében először jól lehányja magát. Persze nem volt kéznél semmi amivel rendesen letörölhettem volna, a kötött pulcsi jól beszívta a hányást, olyan lett a gyerekülés, a nadrágja, minden, csak valami csoda folytán a kisbárány nem. Kaki és hányásszag keverékében érkeztünk meg végül a reptérre, én meg halálra izgultam magam, hogy mi van, ha beteg, most mi lesz??? Leparkoltunk, a Gábor talált a kocsiban egy szemeteszsákot (fogalmam sincs hogy került oda, ez bérelt autó volt), azt leterítette a csomagtartóban, én meg nagy nehezen előhalásztam egy váltás ruhát meg pelenkát a bőröndből. Mikor levettük róla az összehányt pulcsit meg nadrágot, teljesen egyértelmű lett, hogy nem beteg, hanem azért hányt szegény, mert a dugig tömött kicsi pocakja nem bírta a hátrafelé indul-megáll állapotot azzal keverve, hogy qrva melege volt, szegénynek a kis pólója meg harisnyája teljesen átázott az izzadtságtól. Viszont nem volt bekakilva, a kakiszag eredete máig rejtély, lehet, hogy csak puki volt. Gyorsan rendbeszedtük szegénykét a csomagtartóban, aztán mentünk a check-inhez. Ez rendben ment azt leszámítva, hogy a csaj a pult mögött vagy háromszor kért segítséget, mert nem tudta, hogy kell a gyereket becsekkolni, aztán a babakocsit, aztán vacakolt az útlevelekkel valamit, de végül ezen is túl voltunk. Addigra az én gyomrom mogyoró nagyságúra zsugorodott az idegességtől, viszont Viki egészen felvidult, mindenkire vigyorgott, majd pedig míg várakoztunk, hogy bemenjek a kapukhoz, fel-alá sétáltatott minket, amin a többi utas jókat szórakozott.
Aztán elbúcsúztunk a Gábortól és elindultunk a biztonsági ellenőrzéshez a Vikivel. Nem sok idő volt a búcsúzáson sajnálkozni, mivel azonnal sorrakerültünk. Egyik kezemben a Viki, másik kezemmel a babakocsit egyensúlyoztam, benne a kabátommal meg a pelenkázóstáskával, a vállamon keresztben átvetve meg a saját kistáskám lógott. És akkor jött az a rész, hogy akkor mindent tegyek bele abba a tálcába, ami majd átgurul a röntgengépen. Vikit a biztonságis ember kezébe nyomtam és felpakoltam mindent a tálcára, a babakocsit arrébbhúzták és átszkennelték azzal a kézi fémdetektorral meg benéztek minden kis gyűrődésébe, közben megkérdezték tőlem, hogy van-e a baba számára valami folyadék a táskában. Mondom persze, hogy van. Erre meg kellett kóstoltatni a gyerekkel, aztán leszedették velem még a cipőmet is. Mire végre átengedtek már attól kezdtem tartani, hogy a Vikit is egy ilyen tálcára rakva át kell majd küldeni az átvilágítón. Na persze nem kellett, de azért ekkorra már majd szétvetett az ideg. Ránéztem az órára és láttam, hogy kb 15 perc múlva zárják a kaput, szóval elkezdtem rohadtul sietni, az idegeim már ekkor cafatokban voltak, hát még mikor már 10 perce izzadva gyorsgyalogoltam a kapu felé a gyereket cipelve és még mindig nem értem oda! Ekkor megfogadtam, hogy én a Heathrowról soha de soha többet gyerekkel nem utazom, ez egy végeláthatatlan útvesztő. Mikor már biztos voltam benne, hogy lekésem a hülye gépet, egyszercsak ott volt előttem a kapu. Zárva. Összesen vagy öt ember lézengett előtte meg egy durcás egyenruhás nő ült a pult mögött. Az első pánikom után kiderült, hogy késik a gép, vagyis nem késtem le, de ennek akkor már nem tudtam örülni. Viki minden perccel egye nyűgösebb lett, hiszen már este 9 körül járt az idő, ő meg 7-kor szokott lefeküdni. Mondanom sem kell, hogy már teljesen ki voltam merülve, pedig még fel sem szálltunk. Hát a repülőút sem volt egy leányálom, legközelebb elmesélem. Folyt. köv.

*Mivel csak pár napra, hivatalos ügyintézni kellett Budapestre látogatnom és tök egyedül utaztam Vikivel, igyekeztem inkognitómat megtartani, és olyan kevés embernek szólni, hogy ott vagyok, amennyire csak lehetett. Jól is tettem, mert így is több stresszben volt részem mint szerettem volna. Na csak azért mondom, hogy nem akartam senkit megbántani azzal, hogy nem szóltam neki, ez volt az oka.

Megérkezett a hisztije

Tegnap kezdődött, amikor Viki már vagy nyolcadszorra ráncigált el a kabátfogasig, aholis követelte, hogy vegyem ölbe, hogy ő megfelelő magasságba kerüljön a felakasztott kabátok, táska és kulccsomó vizsgálgatásához. Vagyis szobrozzak ott vele legalább negyed óra-húsz percig, amíg ő a kabátom szőrös bélését simogatja, a táskám rojtját húzogatja és a kocsikulcsot rágogatja. Na neeeeeeem...
Bármennyire is támogatom az ő felfedező, kalandos kis kezdeményezéseit, olyan nincs, hogy a majd 10 kilóját (nem tudom mennyi, el kéne vinni megmérni) tartogassam a végtelenségig. Oké, hogy megfelel tornának, na de azért mégis. Így aztán csak nem hagytam magam, nem vettem fel. Mikor rájött, hogy hiába ráncigálja a kezem a mutatóujjamnál fogva és ad ki nyöszörgős hangokat, én nem fogok velemenni, rámnézett, és mérgesen (!) rámsikított. Teljesen új hang volt, kifejezetten hisztizős műbőgés, mégis hogy képzelem, hogy nem megyek ahova ő csak elképzeli. Néztem rá értetlenül, hogy ezt meg honnan szedte, ő meg csak sikított.
Egy pillanatra lefagytam, veszettül tekert az agyam, hogy most akkor mit is kell csinálni ilyen helyzetben, mert az egyértelmű, hogy az ilyesfajta hiszti nem támogatandó dolog, még most kell értésére adni, hogy ez nem pálya, mielőtt elszaladna vele a ló. Rögtön fel is rémlett bennem régi félelmem, miszerint bevásárlás közben a derékmagasságot még el nem érő, szöszke kis cukiarcú gyerekem sikítva a földre veti magát és azt ordítja, hogy neki márpedig cukorka KEEEEELLLLL...
Hmmm, hmmm, gondoltam, miközben a Viki hisztitől vörösödő fejét néztem. Az tutira ki van zárva, hogy engedjek neki és odasétáljunk az akasztóhoz, ez egyértelmű. De akkor most kezdjem el neki magyarázni, hogy miért nem? Először is úgysem érti, mert még kicsi, másodszor meg nem kell nekem mentegetőzni, azt mondtam, hogy nem, akkor nem. Hmmm, hmmmm... Eszembe jutott az a sokat látott/hallott párbeszéd, miszerint:
-Nem. -mondja a szülő.
-Na de méééééééééééért???? -sikítja/bőgi a gyerek.
-MERT ÉN AZT MONDTAM!
Ez a szülői hozzáállás nem igazán tetszik, elvégre miért ne tudhatná a gyerek, hogy valamit miért nem szabad csinálnia. Szóval akkor most mégis magyarázzam el a derekam tűrőképességének határait? És mi lesz magával a hiszti-jelenséggel? Mondjam meg neki, hogy hisztizni nem szabad, csúnya dolog és ejnyebejnye? Úgysem érti, mert még kicsi, ezért csak annyit tudok neki mondani, hogy 'nem' (nagyon határozott hangsúllyal, ezt már tudja mit jelent), viszont gyanítottam, hogy jelen esetben ez legfeljebb olaj lenne a tűzre. Hmmmmmm, hmmmm, hmmmmmmmmmm..... Hagyjam figyelmen kívül, tegyek úgy, mintha a hiszti nem is történne? Van az az elmélet, hogy ha nem kap rá reakciót, akkor abbahagyja, mert rájön, hogy nem ér el vele semmit. Jól hangzik. Viszont azt az elméletet is olvastam, hogy SOHA ne ignoráljuk a gyereket, még akkor sem ha csak hisztizik, elvégre éppen egy érzelmét (ezesetben valószínűleg sértettséget és csalódottságot) próbálja kifejezni, és ha nem figyelünk rá, akkor azt fogja hinni, hogy nem érdekelnek minket az érzelmei, nem vesszük őt komolyan. Hmmmm, hmmm, hmmm, hmmmmmmm... Nabasszus, most akkor mit csináljak???
A fentiek kb úgy 3 másodperc alatt futottak át az agyamon, közben Viki kezdett hatalmas krokodilkönnyeket hullatni a hisztis ordítás mellé, be is indult az anyai ösztön, hogy azonnal felvenni, megölelgetni, megpuszilgatni, megvigasztalni, de ellenálltam, mert megint beugrott, hogy nem szabad beadni a derekam. Végül annyit mondtam neki, határozottan, hogy még véletlenül se hangozhasson mentegetőzésnek, hogy:
-Viki, szivem, tudom, hogy menni akarsz kabátot simogatni, de Anya nem tud ott tartogatni, mert megfájdul a dereka. Ne hisztizz, mert nem szép dolog, és úgysem érsz el vele semmit.
Aztán elfordultam tőle. Persze sikított tovább, mert ez neki még bonyolult okfejtés, de én azért jobban éreztem magam, hogy ilyen frappánsan sikerült egybegyúrnom az összes módszert, ami csak az eszembe jutott. És lássanak csodát, kb 2 perc (az rohadt hosszú idő, ha egy bőgő gyerekkel kell egy szobában töltened, főleg ha az illető gyerek a sajátod) veszett sikítás után csend lett. Vagyis szipogás meg hüppögés, de láthatóan lenyugodott. Kivártam olyan fél perc csendet aztán jutalom képpen amiért ilyen szépen abbahagyta a hisztit, elvittem a fogashoz kabátot simogatni egy kicsit.
Pffff...

A megértés hatalma

A múlt hét rémesen borzasztó volt, azt hittem megőrülök. Fogalmam nem volt mi ütött Vikibe, a szokásosnál is többet (állandóan) akart rajtam lógni, folyamatosan fel kellett venni, nem tudtam SEMMIT csinálni. Se főzni, se rendet rakni, se átöltözni, se teát csinálni, se enni, semmit. Amint két lépést elmozdultam mellőle azonnal bőgni kezdett, még ha látta is hova megyek, mit csinálok. Egyfolytában ment a nyafogás, nem volt hajlandó játszani, evés közben is csak kalimpált, nyűgös volt. Bennem lassan gyűlt a feszültség, napról napra idegesebb voltam, és csak el akartam menekülni, csak hagyjon mindenki békén, legalább egy órácskára had legyen nyugalmam. Vasárnapra odáig fajult a dolog, hogy mikor nyolcadszorra köpött le teljes erőből kajával, odavágtam a kistálkát meg a kanalat az asztalhoz, káromkodtam egy csúnyát és otthagytam a !%+"ba az etetőszékben nyekeregni és lementem az utcára kiszellőztetni a fejem. Gábor befejezte az etetést, aztán elvolt a Vikivel, én meg próbáltam valami utolsó kis türelemmorzsákat összekaparni magamban. Nem nagyon sikerült, vasárnap estére bőgtem a frusztrációtól és teljesen tanácstalan voltam. Egyre az járt a fejemben, hogy pont ez a kötöttség az, amiért olyan sokáig nem is akartam egyáltalán gyereket, hogy mostmár minden csak körülötte kell, hogy forogjon, soha többet nem lehetek a magam ura. Kétségbeesetten próbáltam elhessegetni az összes ilyen gondolatot, és iszonyatos lelkiismeretfurdalásom lett, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi. Úgyhogy csak szépen torlódtak a negatív érzések, először a frusztráció, kötöttség aztán jött erre a lelkiismeretfurdalás, az egész valami öngerjesztő folyamatba csapott át és teljesen kétségbeestem, a végén már egy rakás szerencsétlenségnek és csapnivaló anyának éreztem magam. Hát ezt az érzelemkatyvaszt nem kívánom senkinek, ennyire szarul életemben nem éreztem magam. Hogy lehetek ennyire elutasító azzal a pici kis lénnyel, akit a világon legeslegjobban szeretek, aki minden előítélet, minden fenntartás nélkül szeret engem. És mindeközben hogy a fenébe birkózzak meg azzal, hogy ez a pici kis lény még a legapróbb, mindennapi kis döntéseimet, tevékenységeimet is akadályozza. Valahogy könnyebben túlteszem magam azon, ha nagyobb kaliberű dolgokról kell lemondanom miatta, mint ezen a mindennapi, ezerirányú korlátozottságon. Nem tudom értitek-e, hogy mire gondolok, nem bírom jobban megfogalmazni. És amikor már teljesen úgy éreztem, hogy összedőlt a világ és nincs megoldás, ennyi volt az önállóságomnak, megmentett a Zuram.
Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, mennyire nagyon sokat segített azzal, hogy magával vitte az okostelefonját a fürdőbe és utánanézett a problémának miközben.. Na tudjátok. Lényeg a lényeg, mikor frissen zuhanyozva felbukkant a fürdőből (a Viki már aludt, én meg romokban hevertem a kanapén) elém tolt egy cikket. Az volt a címe, hogy szeparációs szorongás, és gyakorlatilag pontosan azt írta le, amit a Viki csinált. Elolvastam a cikket, aztán még kettőt-hármat a témában, és minden a helyére került. Szegény pici bogár most kezd rájönni, hogy ő és az anyája (én) nem egy lény. És ha mi nem vagyunk egyek, akkor el tudok menni, ott tudom hagyni, el tudok veszni. Belegondoltam, hogy egész életében a teljesség érzésében, boldogan létezett, annak a biztos tudatában, hogy mindig védelmezve, szeretve van, minden szükséglete, legyen az testi vagy lelki, ki van/lesz elégítve. És most kiderül, hogy minden jónak a forrása, maga a biztonság elveszíthető. És mikor ebbe úgy igazán belegondoltam, akkor kezdtem csak igazán bőgni. Milyen rémisztő, milyen rettenetes érzés lehet ráébredni, hogy csak 'egymagad' vagy. Nem csoda, hogy mindig az ölemben akar lenni, hogy sír ha eltávolodom tőle.
Mikor éjszaka felébredt, egészen más hangulatban mentem be hozzá. Jól megölelgettem, és biztosítottam róla, hogy nagyon szeretem, és mindig ott leszek neki, ha kellek. Azóta sem nagyon tudok főzni, vagy rendet rakni, vagy egyedül menni pisilni, de már nem bánom. Ha akarja, felveszem (érezhetően erősebb lett a bal karom) és hurcolom magammal és fél kézzel főzök teát vagy csinálok akármit. És megint béke van bennem, mert már tudom, mi játszódik a pici kis fejében, és tudom, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, hogy ha el is megyek egy időre, mindig visszajövök, és ha ő mászkál el, mindig megtalál és bármikor visszajöhet. Tudom, hogy meg fogja érteni, hogy rám mindig számíthat, és így lesz magabiztos, és önálló annak tudatában, hogy mindig van kire számítania. Mi ketten mindig itt leszünk neki.
Végre megértettem, mire vágyik és miért, és most hogy tudom, meg tudom neki ezt adni, már nem érzem úgy, hogy korlátozna vagy hogy vacak anya lennék. Köszönöm a megértés hatalmát Neked, Édesem. Köszönöm, hogy lehetővé teszed, hogy jobb anya legyek, köszönök mindent amit értünk teszel, hogy itt vagy Vikinek akkor is, mikor én összeroppanok a felelősség súlya alatt. Elmondhatatlanul szeretlek.

Zokniháború

Valamiért Viki az utóbbi időben nem szereti, ha zokni van rajta. A zoknibalhé ott kezdődött, hogy még régebben az etetés közbeni ugrabugra és birkózás részeként a kaja után rögtön a szájába tömte a nagylábujját. Zoknistul persze, tiszta bébiétel lett minden. Ezért elővigyázatosságból etetés előtt mindig levettem a zokniját. Nem tudom, ez hozzájárult-e a mostanra kialakult helyzethez vagy sem, de itt bizony zokniháború dúl.
Rendszeresen előfordul, hogy reggel, mikor bemegyek hozzá, fél zokniban ácsorog a kiságyban és büszkén vigyorog, hogy sikerült a förtelmes ruhadarabot eltávolítania. Persze szólok neki, hogy a zokni arra van, hogy ne fázzon meg a lábunk, nem lehet csak úgy elhajítani, és miközben magyarázom, hogy ejnyebejnye, visszaadom rá a zoknit. 5 perc múlva persze már megint nincs rajta, egész nap zokni le-zokni fel a játék. Nagyon találékony a kis ördög, van, hogy eldugja a zoknit, itt kell keresgetnem négykézláb meg hasoncsúszva.
Ha tetten érem miközben a zokniját tépkedi le a lábáról és megpróbálom elvenni tőle, hogy visszaadjam rá, foggal (kettő van neki)-körömmel védelmezi a vacak kis zoknit és sietősen a szájába gyömöszöli, hogy majd ott biztonságban lesz tőlem, meg amúgy is, jól elázik nyállal, úgy már csak nem fogom visszaadni rá.
Persze, igen, próbáltam zokni helyett harisnyát, de az egy kész rémálom mikor pelenkázásra kerül a sor. Mire azt lecibálom róla, a végére is érünk a türelmi időnek, amíg hajlandó rendesen a hátán feküdni (1.18 perc), és próbálj csak meg egy erőszakosan hasra fordulni akaró, teljes erőből elkúszáson dolgozó, kalimpáló kis hurrikánt higiénikusan kivakarni a kakiból. Sok sikert...
Piac kutatást kéne végeznem, hogy vajon minden kis kölöknek van-e olyan szakasza mikor mindent elkövetnek, hogy boldog, zoknitlan életet folytassanak, mert ha igen, akkor van itt egy piaci rés, fel kéne találnom valami zoknifogó szerkezetet vagy patenttal nyitható, lehúzásmentes harisnyát.
Persze az apja csak röhög az egészen, mert aszongya 'nézd már csak a fél lábán van zokni, tisztára, mint a profi táncosok, hahahahaaaa'. Hát igen. Mit is mondhatnék? :)

Játszótér

Végre jó az idő, süt a nap, meleg van, csiripelnek a madarak meg minden. Pénteken ráadásul korábban ért haza a Gábor, rögtön mondtam is, hogy ugye kimegyünk a parkba piknikezni. (Most biztos nagyon meglepődtetek :D). Persze mondta, hogy szó sem lehet róla, én mehetek ha akarok, de neki tönkrement a dolgozós farmerja és vennie kell másikat. Na kicsit elszontyolodtam, tettem-vettem, egyszercsak megszólal a Zuram, aszongya (és idézem) 'na jó'. Rögtön felvidultam, gyorsan felöltöztettem a Vikit meg magamat is, körülnéztem, hogy hol a pikniktakaró, de nem találtam, gondoltam biztos a kocsiban van, kb ott láttam utoljára úgy fél évvel ezelőtt.
Kerestük a pikniktakarót a kocsiban, sehol semmi. Mindegy, akkor csak sétáljunk, majd leülünk a fűbe vagy mittudomén. (Hát már sose lesz rendes piknik???) El is indultunk, mint mondtam szépen sütött a nap, simán rövidujjús jó meleg volt, csiripeltek a madarak is. Mendegélünk a parkban, egyszercsak útonállókba ütköztünk. Tudniillik egy csomó kacsa álldogállt az úton és érdeklődve figyelték, vajon van-e nálunk valami ehető. Persze nem volt, viszont úgy tűnt, Vikinek tetszettek a kacsák, nézegette őket, meg vigyorgott rájuk. Így aztán útonálltunk mi is a kacsákkal egy darabig, amíg a gyermek el nem kezdett unottan ficánkolni és a cipőtalpát nyalogatni.
Félúton a kis parkban van egy játszótér, és mikor megláttam, olyan rajzfilmesen kigyulladt a fejem felett a villanykörte, hogy hát persze, menjünk a játszótérre. Ott lehet padon ülni fű helyett ha már nincs meg a pikniktakaró és még játékok is vannak, amiket Viki jól meg tud nézegetni. Nyilván sziklamászni még nem fog, de van ott csomó más is, nem csak szikla.
Hétköznap lévén csak pár gyerek lézengett a játszótéren, és mind Vikinél idősebb, rohangáltak, ordibáltak, sikítoztak, ahogy azt illik. Fogtuk a gyermeket és leállítottuk a speciális burkolatra. Ez ilyen színes, a betonnál jóval puhább valami izé, mert itt mindenki nagyon figyel, hogy meglegyen a 'health and safety' (ez megérne egy külön bejegyzést amúgy...). Viki el is indult, járkált velünk körbe-körbe, közben sikkantgatott meg berregett, és boldogan mosolygott a két pici fogával, míg a golyó kis kopaszka fejét sütötte a nap. (Mondtam már, hogy nagyon szeretem az ilyen idilli kis jeleneteket?)
Kipróbáltuk a csúszdát (nyugi, fogtam csúszás közben nehogy eldőljön), meg a padlóba épített ugrálóterepet (nem ugráltunk, csak rugóztunk rajta, fő az óvatosság), de legnagyobb sikere a rugóra szerelt hintalószerűségnek volt. Persze vadul videóztunk, úgyhogy akit érdekel, itt egy kis válogatás lejjebb (remélem értékelitek remek videószerkesztői képességeimet, muhaaahhhhhaaaaa :D)
Egy másik játszótéri történetet pedig itt olvashattok a Gábor billentyűzetéből :) Sok oldala van annak, ha gyereket nevelünk :)

Viki füvezik

Jó régen nem írtam, biztos kapom is majd a megjegyzéseket, hogy már ideje volt :) Na akkor most tessék!

Tegnap olyan szép idő volt, hogy nem lehetett nem kimenni. Vikit felöltöztetni egyre nehezebb, mert nem ér rá egyhelyben maradni, valahova mindig mennie kell. Úgyhogy míg ő mászott (nagyon gyors ám), én térden lépegetve igyekeztem lépést tartani vele és útközben ráadni a kis kapucnis pulcsiját. A kis kapucnis pulcsi után jött volna a kiscipő, amit menet közben nem igazán lehet ráadni, szóval ahhoz az ölembe ültettem. Nade Viki nem szokott cipőcskét hordani, mert itthonra nem kell, eddig meg ha elmentünk, jó meleg kezes-lábasba öltözött, amihez szintén nem kell kiscipő. Úgyhogy mikor meglátta ezt a kis cuki rózsaszín bigyót, amiről még madzagok is lógtak (a cipőfűző ugye), azonnal kikapta a kezemből és a szájába tömte, ami az új dolgok megvizsgálásának első fázisa.
Viki baba legújabb szokása, hogy nagy vehemenciával védelmez mindent, amire rátette a kis mancsait, nem lehet csak úgy elvenni tőle dolgokat. Először is tiszta erővel kapaszkodik beléjük és ha megfogod a dolgot amit el akarsz venni, akkor kirántja a kezedből és elfordul vele. Ha mégis valahogy sikerül elszedni tőle, akkor persze visít mint a fába szorult féreg. Elvégre, mit is gondolsz te magadról, az az 'ENYÉM!!!'.
Persze ez történt a cipőcskével is, amint meglátta, a cipő elnyerte az 'enyém' címkét, és onnantól kezdve nem lehetett elszedni tőle. Próbálkoztam egy darabig, de amint a lábára került a cipő, leszedte, még bekötni se volt lehetőségem. 4-5 próba után feladtam és úgy döntöttem, Viki duplazokniban fog parkba menni, különben sosem indulunk el. Így aztán hagytam had forgassa a kezében meg nyálazza a kiscipőt, addig legalább egyhelyben van, és ráadhatom a kis farmerdzsekijét. Végre nekivághattunk a nagyvilágnak.
A nagyvilág most a parkot jelentette. Nem emlékszem, hogy írtam-e már, itt a házunk aljában kezdődik egy hosszúkás formájú kis park, van benne patak meg hattyúk meg kacsák, rengeteg mókus és mikor átérsz a másik végébe, nagyon közel van egy nagy park bejárata.
A kis parkba menet gyorsan beszaladtam a kisboltba (itt minden kicsi, a cipő, a pulcsi, a park, a bolt...) és vettem egy zacskó valami csipszet, hogy majd bedobáljuk a hattyúknak meg kacsáknak, amik majd jól odaúsznak hozzánk és Viki nézegetheti őket. Azért csipszet vettem, mert a kenyér nagyon árt nekik, gondoltam a csipsz legalább nem kenyér. Na oda is értünk ahol a kacsák úszkálnak, előkotortam a zacskó csipszet és behajítottam egyet-kettőt a vízbe a kacsáknak. A kacsák le se szarták a csipszet, csak úsztak tovább. Mondta is a Gábor, hogy lehet nem hagymás-sajtos csipszet kellett volna választani. Nem tudom, hogy ez volt-e a baj, de a kacsákat határozottan nem érdekelte az én erőfeszítésem, hogy odacsalogassam őket. Gondoltam mindegy, akkor legalább a Vikit próbálom rávezetni, hogy a kacsákat nézni kell, mert viccesek, le is guggoltam mellé és mutogatni kezdtem, hogy 'nééézd, Viki, kacsák, ott úszkálnak a kacsák'. Mögöttem a férjem dörmögött, hogy 'ez nem túl jó ötlet'. Nem értettem mi nem túl jó ötlet, elvégre a gyerekek szeretik a kacsákat nézni, de aztán hamar rájöttem, hogy amennyire a kacsákat érdekelte a csipsz, a Vikit annyira érdekelték a kacsák (semennyire), viszont úgy gondolta, ha már ott vagyok karnyújtásnyira guggolva, akkor inkább vegyem fel. Persze nem vettem fel, mentünk tovább, lett is visítás, meg tekergőzés a babakocsiban.
Végül azért csak csendben maradt, mire átértünk a nagy parkba, már megint jó kedve volt. Én addigra persze benyomtam a kis zacskó sajtos-hagymás csipszet, hamár a hülye kacsáknak nem kellett. Hétágra sütött a nap, szépen zöldellt a fű, az én idealista életképekben gondolkozó agyam előre is vetítette, hogy akkor most gyereket a fűre, had lépegessen rajta egy kicsit. Elő is terjesztettem remek ötletem, mire mondta a Gábor, hogy dehát zokniban van a Viki, meg barackszínű nadrág van rajta, mindene tiszta kosz lesz, nemár. De csak nem hagytam magam, kinéztem egy jó kis helyet a rózsakertben, ahol van egy másik kis patak, bár a rózsák még persze nem nyílnak, viszont sokan piknikeztek gyerekekkel a fűben.* Vikit kicsatoltuk a babakocsiból és letettük a fűre. Tök cuki volt, rögtön megvizsgálta, mi ez az új fajta, puha zöld padló, jól meghúzgálta a fűszálakat, meg próbált valami pici szemétdarabkát felszedni, na azt azért nem hagytam. A füle mögé tűztem viszont egy százszorszépet, nagyon csinos volt :) Aztán kezdődhetett a móka, föl-le meg körbe-körbe sétált Viki a füvön, zokniban, felváltva az apja meg az én kezembe kapaszkodva és vigyorgott közben mint a vadalma. Aztán meglátta az egyik közelben piknikező családot, akiknél volt egy kb vele egykorú kisgyerek, és becélozta őket. Épp apája kezeibe csimpaszkodva menetelt, mosolygott is rá az egyik néni a piknikről, de aztán Gábor úgy döntött, neki nincs kedve ismerkedni, és felkapta a gyerkőcöt. Viki legközelebb egy babakocsiban alvó kislányt próbált letámadni, aztán egy gyanús állapotban lévő focilabdát. Mikor úgy döntöttünk, hogy eleget koszolta a fűben a zokniját, megpróbáltuk visszacsatolni a babakocsiba, persze süvöltött, úgyhogy inkább alternatív módszerekhez folyamodtunk, és felváltva cipeltük hazafelé. Így történt, hogy Viki egyszercsak több mint 2 méter magasból vizsgálgathatta a hirtelen eltörpült embereket (lásd a képen), ami igencsak tetszett neki. Aztán mikor hazafelé már mindkettőnknek elege lett a cipelésből, mégiscsak visszacsatoltuk a kocsiba, addigra már nagyon fáradtnak tűnt és nem is ellenkezett sokat. Már majdnem olyan jól szórakoztam, mintha piknikeztünk volna :)

*IMÁDOK piknikezni. Biztos azért mert az is egy olyan idealista életkép, vagy nem tudom, de legszívesebben minden nap piknikeznék. Fognám a családot meg a pikniktakarót, a piknikkosarat tele mindenféle piknikkajákkal meg kis műanyag étkészlettel, társasjátékot, könyvet, labdát, és órákon keresztül csak piknikeznék. Mondanom sem kell, hogy nincs aki piknikezni jönne velem, mert piknikezni mindenki más szerint uncsi... 

Lépkedős

Ne izguljatok, nem felejtettem el, hogy ez a blog Vikiről szól, szóval ha az előző két bejegyzést olvasva hiányérzetetek támadt, most jól bepótolom, ami kimaradt.
A címből sejthetitek, min ügyeskedik pici gyermekünk. Bizony, járni tanul. Felfedezte, hogy függőlegesben is lehet haladni, és persze marhára tetszik neki új tudománya. Mielőtt a fejetekhez kapnátok, hogy még csak kilenc hónapos, nem lehet, hogy máris jár, nyugodjatok meg, még nem jár. Viszont dolgozik az ügyön. Útmutatót is írt hozzá:

Úgy kell csinálni, hogy belekapaszkodunk apa vagy anya két kezébe, aztán feltartjuk a karunkat a magasba és szigorú arcot vágva, nagyon koncentrálunk a lábainkra. Az egyiket előre lendítjük, aztán mikor földet ért, ránehezedünk, és a másikat lendítjük előre és így tovább. De vigyázni kell és nagyon kapaszkodni, mert a lábujjak szeretnek a talpunk alá kanyarodni, a bokák meg kicsit remegősek, és a pelus is ide-oda billenti az egyensúlyt. Szóval jól ki kell dugni a hasunkat, az majd húz előre, és közben rajta kell tartsuk a szemünket a célon, ami egy bőrönd anya meg apa hálószobájában. Ha odaértünk, akkor meg kell állni, és a nyakunkat kitekerve föl kell nézni, hogy ellenőrizzük, hogy apa vagy anya még mindig ott van, és nem csak két, levegőben lebegő kezet szorongatunk. Ha ott van, akkor rá kell kicsit mosolyogni apára vagy anyára bátorítás képpen, hogy maradjon is mögöttünk. Ha ez kész, akkor mehetünk vissza a nappaliba, egyik lábat a másik után téve, szigorú arcot vágva, kidugott pocakkal. Aztán a nappaliban a szőnyegen kell menni pár kört, és figyelmen kívül kell hagyni, mikor anya nyafog, hogy 'Vikike cicám, leszakad a derekam!'. Ha mentünk pár kört a nappaliban, akkor oda kell menni apához vagy anyához (amelyik nem mögöttünk van) és megmutatni neki, hogy milyen tök ügyesen lépegetünk. Amikor ránkmosolygott és megpuszilta a fejünk búbját, hogy 'Jaaaaaj, de ügyi vagy, de ügyi vagy!' (mindig ezt mondják), akkor mehetünk vissza a bőröndhöz, és kezdhetjük az egészet előről. Előbb-utóbb valami rejtélyes oknál fogva meg szoktak állni, és leültetnek a földre, és nem sétálnak velünk tovább, ilyenkor teli torokból üvölteni kell, és nem szabad abbahagyni, akkor sem, ha ölbe vesznek, mert különben el fognak kanászodni és azt fogják hinni, hogy abba szabad hagyni a sétálást. Nem szabad abbahagyni a sétálást!

Mivel Viki szerint nem szabad abbahagyni a sétálást, viszont a mi derekunk kapacitása véges, beszereztünk neki egy új játékot, amit Baby Walker-nek (babsétáltató) hívnak, és tulajdonképpen az idősebb korosztály kerekes járókeretéhez tudnám hasonlítani funkcióját tekintve. Viszont a hasonlat itt véget is ér, mert még nem láttam olyan járókeretet, amin színesen villogó zongorabillentyűk vannak meg tekergetős gombok meg zörgős kis bigyók meg játéktelefon, és rengeteg féle hanghatás meg zeneszámocska, amik a gombok nyomkodásakor hangzanak el nagy villogások kíséretében. Nagyon színes, hangos kis szerkezet ez, és Vikinek nagyon tetszik, nyomkodja, csapkodja, tekergeti, mosolyog rá, húzogatja, de arra még nem jött rá, hogy sétálni is lehet vele. Na sebaj, ami késik nem múlik, gondolom, viszont sajnos azt kell mondjam, 25-30. alkalommal már nem olyan aranyos az a kis zeneszám, és mikor nyolcvanadszor mondja egy túllelkes női hang, hogy dö-dö-dö-is-for-dog, akkor inkább kikapcsolom az ördögi masinát. Jajjjj, de jó a csend.

Bogi néni

Azt is ígértem, hogy elmesélem, hogy itt volt nálunk unokatesóm, Bogi, aki a Stansted Airport közelében dolgozik (ezt most azért említettem, mert az rohadt messze van tőlünk, de mégsem annyira mint a család többi része) és itt aludt két éjszakát is. Úgy volt, hogy csak egyet fog, de kettő lett belőle, és nagyon örültem neki, hiánycikk itt manapság a csajos társaság :) Jó, jó, értem én, hogy Viki is csaj, de divatról, sminkről, pasikról és a többi nem nagyon lehet vele beszélgetni, lássuk be. És főzni sem segít.
Bogival viszont lehet sminkről, divatról, pasikról beszélgetni, meg ki is lehet őt sminkelni, mert szereti, és frizurát is csinálhatok neki meg megbeszélhetem vele a makacsul ragaszkodó hájaimat is. Ő is szeret főzni, mint én, úgyhogy főztünk is együtt, és első este kimentünk a sarkon lévő pubba is, ami nekem külön nagy szám volt. Nem vagyok egy pubba járós tipus, de a gyerekkel itthon telő napok eléggé egyhangúak, nem túl sok a program, főleg, hogy nincs aki bébiszittelje nekünk. Egyedül meg ki akar moziba vagy akárhova menni? Szóval lefektettem Vikit 6-kor és kimentünk a pubba, ittam egy (1!) cidert kb 3 órán keresztül, kilenckor felhívott a Gábor, hogy bőg a gyerek, hazaszaladtam, megetettem, visszamentem pubozni. Ez annyit tesz, hogy ültünk és beszélgettünk, semmi zene vagy tánc vagy ilyesmi. Na képzelem, hogy a rendes társasági életet élő többségeteknek ez mekkora izgalmas estének tűnik, de én iszonyúan élveztem. Bogival tök jól lehet dumálni mindenről, és kb vele van a legtöbb közös érdeklődési köröm. Ő is szeret például csomózott karkötőket csinálni meg gyöngyékszereket, lehet vele tapasztalatot cserélni.
És még a Vikivel is tök jól elvoltak, jól áll Bogi kezében a bébi, játszottak, a Viki kacagott is neki (pedig még mindig szűk marokkal méri), megfürdettük a gyerkőcöt, sétáltattuk a lakásban meg ilyenek.
Bogi nem egyezett bele, hogy Viki 'nénizze', pedig szerintem az lenne az illendő, haha :D Na jó, nem ragaszkodom hozzá, végülis nem szeretném, ha Anna néninek hívnának majd a Bogi gyerekei, vagy bárki gyerekei, ha már itt tartunk. 
Szóval az a tanulság, hogy jól éreztük magunkat mindahányan, gyere Bogi máskor is! :)

A 'karrierem' meg én

Na ígértem már két hete, hogy elmesélem a dilemmámat, és most van ihlet, kiváncsi vagyok, mit gondoltok.
Az ugye az alapszitu, hogy már 9 hónapja itthon lógatom a lábamat munka helyett (na jó, ez nem igaz, mert a gyereknevelés a legkeményebb meló, amit valaha csináltam), és most jött el az az idő, hogy vissza kell menni dolgozni, mert egy kanyit sem kapok mostantól. Ne menjünk bele, hogy hogyan működik itt a briteknél a szülési szabi meg a pénz, a lényeg annyi, hogy eddig volt egész normálisan, most meg már nincsen. Na nem mintha csak a pénzen múlna, mert nem tudom elképzelni úgy az életem, hogy ne dolgozzak semmit, még ha anyagilag meg is engedhetnénk magunknak (nem engedhetjük meg), én akkor sem szeretnék kizárólag anyuka és háziasszony lenni. Mindenkinek más működik, nekem kell saját kis munka, meg a saját kis megkeresett pénzem, hogy jól érezzem magam a bőrömben, ennyi.
És akkor itt jön a dilemma, hogy mit is csináljak, ugyanis az eddigi helyemet (leegyszerűsítem: ügyfélszolgálat) nem nagyon szeretem, meg messze is van, szóval ha oda vissza akarnék menni, akkor Viki bébit valakire rá kéne bízni. Mivel sehol egy rokon 1800 km-en belül, ezért kénytelenek lennénk bölcsibe adni, amivel két probléma van. Az egyik, hogy nem szeretnénk idegenekre bízni, főleg nem britekre, ezek nagyon fura népek*, a másik meg, hogy olyan iszonyatosan drága, hogy gyakorlatilag az egész fizum rámenne. Annak meg mi értelme van, hogy havi kb £200-ért (eszedbe se jusson átszámolni Forintra, teljesen más koordináta rendszer, ennyi pénzzel itt nem sokra jutsz) napi kb 10 órát távol töltsek tőle.
Maradnak a következő variációk: 1. Délutánonként elmegyek takarítani, mikor már hazajött a Zuram. Nekem ezzel az a gondom, hogy ez nem hivatalos bevétel lenne, és ha el akarunk költözni (márpedig nagyon jó lenne egy picivel több hely meg egy pici kertecske a pici babának), akkor nem látszana sehol, hogy meg tudjuk engedni magunknak a bérleti díjat, ergo nem adnák nekünk oda a lakást/házat. A takarítás részével amúgy nincs problémám, nem mondom, hogy hűű de élvezném, de a munka az munka és kész.
2. Fordítás. Na ez tök jó lenne, még fordítói végzettségem is van meg minden, amim nincs az szakmai tapasztalat. Hiába tudom én, hogy jó vagyok ebben, ha senki nem tudja nekem igazolni. Jól is fizetne, viszonylag még szeretem is, tettem is lépéseket az ügy érdekében, viszont úgy tűnik, hogy az kéne hozzá, hogy valami csoda folytán rámtaláljon egy munka, aztán onnan már el lehetne indulni, lenne referenciám. Várom a csodát.
2. Vállalok részmunkaidős melót délutánra, mikor már hazajött a Zuram. Ezzel az a gond, hogy az ilyesmi általában adatrögzítés vagy hasonló és rosszabbul fizet mint a takarítás. Ugyan hivatalos, de semmi időm nem lenne mellette azt csinálni, amit viszont tényleg szeretnék.
3. Amit tényleg szeretnék., ámde megvalósítása bajos, az meg a sminkelés. Nem vagyok kétbalkezes, jól megy, de be kéne iratkozni egy tanfolyamra, elvégezni és őőőőőőrült sokat gyakorolni. Találtam megfelelő tanfolyamot (ami nem drága, de jelen pillanatban nem tudom kifizetni), meg az összes fellelhető barátnőt kisminkeltem (van akit többször is), feladtam hirdetést, hogy INGYEN sminelek (a gyakorlat miatt), de úgy néz ki ezt maximum részmunkaidős elfoglaltságban, hétvégén tudnám csinálni, és hogy pénz mikor lesz belőle az igencsak kérdéses. Viszont drukkoljatok, mert jelentkeztem egy szabadúszó írói pozícióra a kedvenc sminkes weboldalamhoz (www.makeupgeek.com) és bejutottam a második fordulós interjúra (tesztcikket kell írni), és naaaagyon szeretném, ha megkapnám.
Itt tartunk, minden nap ezen stresszelek. Elnézést azoktól, akik Eperke Legújabb Kalandjait szerették volna inkább olvasni, de nagyon kikívánkozott.


*Persze beugrik a Gyalog Galopp vonatkozó része, miszerint ''Hülye angolooook, angol hülyééééék!!!'' :D

Az etetőszék

Tudom, hogy ígértem kettő másik témát, de ezzel már küzdök egy ideje, és reménykedem, hogy a kisgyerekes barátnőim megmentenek megint, mint a pelenkázós bírkózásnál*.

Az van ugyanis, hogy szerintem kicsit elbíztam magam, hogy milyen jól megy minden, és ezért aztán felkészületlenül ért a dolog, amikor az addig tök jó móka etetés hirtelen bírkózássá alakult. Fogalmam sincs, hogy mi ütött a gyerekbe. Beültetem az etetőszékbe, becsatolom, beöltöztetem az egész-testes, esőkabát szerű előkébe (PARTEDLI! :D - hát nekem az angol neve sokkal jobban tetszik, légyszi ne haragudjatok meg rám, esküszöm nem sznobságból, de mostantól bib-nek fogom hívni.) Szóval ráadom a bibet (hát nem sokkal egyszerűbb és aranyosabb?) és leülök elé, kezemben a kis kajástálkájával meg a kiskanállal, és ő meg várakozón vigyorog rám, minden tök szuper.

Elkezdem bekanalazni a szájába a kaját, ő meg nagyon ügyesen nyitogatja a száját, néha közben mosolyog, meg mondja, hogy 'babawapapababa', minden tiszta idilli. Aztán egyszercsak, kb a kajája felének kedélyes elfogyasztása után, fogja és az esedékes falat után rögtön beküldi 3 ujját is, kikotorja a kaját a szájából, aztán markában a péppel hadonászik egy kicsit, majd megvizsgálja a kajamaszatot a kezén, nyitogatja-csukogatja az ujjacskáit és valahogy elintézi, hogy a búvárruha-bib ellenére kerüljön egy kis kajamaszat a ruhájára is azért. Ha lefogom a kezét, hiszti van. Ha vacakolok a letörléssel, azzal is csak az idő megy, mert amint a következő falatot a szájába tettem, ő bepótolja a maszatot a kezén. Ok, gondoltam, akkor rakj egy kis pürét a kezedre, majd eszel maszatos kézzel, mindegy. Na igen ám, csak egy kis idő múlva jön az, hogy ki akar mászni a székből, előre dől, nyikorog, szenved, nem lehet tovább etetni, ha mégis újabb falatot teszek a szájába, akkor KIKÖPI! Nem csak úgy elegánsan, hogy akkor a bibre vagy valami, hanem teljes nagy lendülettel, berregősen , kinyújtott nyelvcsücsökkel, és az egész persze rajtam landol! A hajamban meg a karomon, meg a ruhámon, meg mindenhol! Mondtam neki, hogy ez nagyon tiszteletlen és nem szabad, de nem igazán érdekelte, csak nyűgösködött tovább.

(Ez egy régebbi kép, de nagyon ideillik)

Na most tudom, hogy mit gondoltok, hogy biztos már jóllakott és nem kell azt a gyereket tömni, elvégre nem liba, mit erőltetem. Na én is ezt gondoltam először, de az a helyzet, hogy nem lakott jól, mikor ezt csinálja. Ha kiveszem, akkor egy darabig elvan, de nagyon hamar megint hisztizik, mert éhes. Szóval kipróbáltam, hogy kiveszem a székből és az ölembe ültetve etetem tovább. Namost az lett, hogy megette az összes kaját ami a tálkájában volt, meg még egy kicsit többet, és amikor már nem kért, akkor egyszerűen nem nyitotta ki a száját, mikor közelített a kanál, hanem elfordult. De nehogy azt higgyétek, hogy kisangyalként ücsörgött a térdemen és úgy evett, hanem ide-oda ficánkolt és felállt és forgolódott, leült, rágicsálta a kezét, összekent mindent, de mindent, amit elért, csupa maszat lett a ruhája, az én ruhám, az asztal, a szék. Szóval nem szeretném, ha minden nap háromszor ezt kéne játszani. Az a gyanúm, hogy legszívesebben ide-oda mászkálna evés közben, és játékokat tömködne a szájába két falat között, meg leköpködné berregősen a szőnyeget, stb, de remélem megértitek, ha azt mondom, hogy erről szó sem lehet. Eszemben sincs mindenről a bébiételt takarítani, már így is a füle mögül kell letörölgetnem a kaját, meg a szemöldökéről, elég nekem ez is.

Szóval nagyon várom az ötleteket, ne fogjátok vissza magatokat! :)

*Az lett a megoldás, hogy olyan dolgokat kell a kezébe adni játszani, amiket amúgy máskor nem kap meg, és ezeket is mindig cserélgetni kell, hogy ne unja meg őket. Így le van kötve a figyelme és veszteg marad a hátán egy darabig, amíg ki tudom cserélni a pelust. Persze nem mindig működik, meg így is néha nyűgös, de fényévekkel jobb a helyzet! Nagyon köszönöm a tippet S. Era barátnőmnek :)))

Tűhegyecske, fogócska és flörtölés

Melyikkel is kezdjem, hmmm, hmmm :)

Az történt, hogy péntek este a Viki megharapott, de nem ám egyszer, hanem vagy ötször, és nem a kezemen, ha értitek mire gondolok. Ok, hogy csak az ínyével, de attól még eléggé fájt. Azt olvastam régebben, hogy akkor csinálják mikor jön a foguk! Úgyhogy másnap reggel jól meg is vizsgáltam, mi a helyzet. Nem volt egyszerű, mert mindig kinyújtogatta a nyelvét és eltakarta a vizsgálandó területet, de végül megláttam! Bizonyám, icipici kis fogcsücsköcske, a jobb alsó egyes, ha jól tudom a terminológiát :) Éppencsak kis tűhegynyi volt, de azóta már kijjebb jött és legalább olyan édi mint amennyire hegyes. Márpedig nagyon nagyon hegyes. Még mindig koncentrálni kell, hogy meglássuk, mert még nagyon pici, de már akkor is fogacska, hurrá, hurrá :)

Aztán még az is történt, hogy kiderült, hogy Viki szeret fogócskázni :D Az úgy volt, hogy egyik nap gondolt egyet, hátatfordított és nagy határozottan átmászott a hálószobánkba. Adok egy percet, hogy nektek is leessen, mekkora nagy szám ez. Azok után, hogy nem tudom magamról levakarni, ha ki akarok menni pisilni, sikít, mintha nyúznák. Hogy van az szerinte, hogy én nem mehetek ki a szobából de ő igen??? Teljesen rendben van, hogy egyedül játszik, ha ő hagy ott engem és nem én őt? Hát hol van ebben az igazságosság? Megmondom én, sehol. Na mindegy, túl teszem magam rajta valahogy :D Szóval az volt, hogy fogta magát és átmászott a hálószob......
.

.

.

....ába (bocs, közben meg kellett reguláznom, mert úgy döntött, hogy rendet rak a gyöngyeim között), és ott elkezdte kipakolni a cipőimet a ruhásszekrényből. Egy ideig hagytam ott vacakolni, de aztán csak visszahoztam a nappaliba, hogy rajta tarthassam a szemem. Persze gondolhatjátok, hogy amilyen kis akaratos és elszánt, nem kellett neki sok idő és megint visszament. Azt hiszem harmadszorra vagy negyedszerre indult el megint, mikor úgy döntöttem, akkor játszom én is, és elindultam utána négykézláb, nagyokat trappolva, és mondtam neki, hogy 'FUTÁÁÁÁS, mert elkaplak!!!' És ő futott! Ok, gyorsabban mászott. És közben úgy kacagott, hogy azt hittem megzabálom ott helyben. Sose gondoltam volna, hogy egy 8 hónapos kisördög megérti a fogócska lényegét, mármint hogy menekülni kell és ez vicces. És tessék. Kergettem is vagy egy fél órát négykézláb, és jókat vihorásztunk közben. Másnapra jókora kék folt lett a bal térdemen a sok pici kék folt mellett, amik akkor keletkeztek mikor jó erősen belemarkolt a bőrömbe. I bruise like a peach, haha. (Most fordítsátok le magatoknak, én már eleget segítettem.)

Olyan két hete meg megint voltunk méreckedni. Azért nem meséltem róla, mert... Majd mindjárt elmesélem, hogy miért nem, előbb elmondom mi volt. Szóval elmentünk, felöltöztettem csinosan, rózsaszín kis harisnyába meg cuki kis farmerruhácskába. Negyed órával nyitás előtt érkeztünk meg, gondoltam legalább hamar sorra kerülünk. Hát nem. Így is csak 12.-ek voltunk a sorban, úgyhogy letelepedtem vele a sarokba, ami tele volt játékokkal, meg két kb vele egykorú babával és az anyukájukkal. Az egyik kisfiú volt, a másik kislány. A kisfiú mamája nagyon ismerősnek tűnt, és aztán kiderült, hogy a babát Zachary-nek hívják, úgyhogy gyanítom, hogy ugyanazok lehettek, akiket egyszer említettem, a kisfiú szeretett úszás közben sokat kacagni, én meg féltékeny voltam, mert a Viki akkor még nem nevetett. Nem kérdeztem meg, hogy ők-e azok, nem hiszem, hogy a csaj emlékezett volna. Na szóval amint letettem Vikit Zachary-val szemben, hatalmasat vigyorgott a kissrácra és onnatól kezdve folyamatosan flörtölt vele. Zachary nem volt olyan jó hangulatban, valószínűleg álmos volt, minden esetre teljesen figyelmen kívül hagyta Viki baba közeledését és inkább sétálni akart. Az anyukája megfogta a két kezét és ő meg fel-le sétálgatott. Egyszer megálltak Viki előtt, ő egy percet sem habozott, hanem elkapta a kissrác nadrágját az egyik kezével, a pulcsiját a másikkal és felhúzta magát. Nagyon röhögtünk mi anyukák, tök vicces volt, az egyik gyerek égbe emelt karokkal tűrte, hogy a másik a ruhájába kapaszkodva 3 centiről vizsgálgatja az arcát. Pont egy magasak voltak, romantikus kis bébipárocska, bíztattuk is őket, hogy jöhet a puszi :D Puszi végül nem lett, és sajna Zacharyé volt az 1-es sorszám, szóval hamar elmentek.

Míg vártunk Viki megtalálta a könyvespolcot és nagy boldogan lepakolta a tartalmát a földre. Amelyik könyvet nem rugdosta be a polc alá, azt rongyosra rágogatta. Nekem annyira tetszett, ahogy örült a többi babának, hogy úgy döntöttem, el fogom vinni hétfőnként a korabelieknek tartott 45 perces kis játszóházba, ahol gyerekdalokat énekelnek, meg ilyenek. A játszóház hétfőnként van, de a méreckedés utáni első hétfőn nem tudtunk menni, mert vártam a bevásárlás házhozszállítását (online rendelek újabban, nagyon praktikus), de elhatároztam hogy következő hétfőn (tegnap) elmegyünk. Persze nem sikerült. A játszóház 2-kor kezdődik. Viki ebben az időben aludni szokott. Fél kettőkor kellett volna elindulni, de már 1-kor olyan iszonyatos nyűgös volt, hogy inkább leraktam aludni. Az volt a tervem, hogy majd a méreckedős flörtölőset elmesélem a játszóházban tapasztaltakkal együtt, de fogalmam sincs mikor tudunk végre eljutni, szóval inkább leírtam most.

Na remélem Hugi elégedett vagy a bejegyzésem hosszúságával, és nemsokára megint fogok írni, mert még nem meséltem róla, hogy itt volt Bogi, meg hogy Lauráék hazajöttek Ausztráliából. Meg a nagy dilemmámról sem meséltem még, aminek nem annyira van sok köze a Vikihez, de azért ha érdekel, megírom :) Sok puszi mindenkinek!

Vááá, Anya összement!!!

Viki még mindig nagyon szeret álldogállni, és most már igazán jól megy neki, mindenféle mutatványokat is tud közben. Mindegyiket fél kézzel kapaszkodva csinálja. Tud a válla fölött hátrafordulva vigyorogni, plüssmackót lóbálva sikítani, komoly arccal mondani, hogy 'habavabazazzu', cumit messzire köpni, fél lábbal toppantgatni és nagy könnyeket potyogtatva bőgni is.
És az is megy neki, hogy állásból leereszkedjen négykézlábra, ha máshova akar menni, vagy ha leejtett valamit, le tud guggolni hogy felvegye, anélkül, hogy seggre huppanna közben.
A minap csak úgy kedvtelésből guggolt le, aztán felállt, aztán leguggolt megint.
Nekem egy kicsit agyamra ment, hogy gyerekem van, azt vettem észre. Viki előtt (igen, én is észrevettem, hogy úgy hangzik, mintha azt mondanám, hogy időszámításunk előtt...) kb annyira érdekeltek a gyerekek, hogy ha buszon utaztam és felszállt egy, akkor átfutott az agyamon, hogy remélem nem fog bőgni. Se híre se hamva nem volt bennem annak a késztetésnek, hogy rámosolyogjak egy gyerekre, idegen gyerekre meg pláne nem, és még csak cukinak sem találtam őket. Még a szépeket sem, nemhogy a csúnyákat.
Na persze nagyot fordult a világ, a legrondább gyerek is nagyon ééééédi szerintem, ha grimaszol, és imádom a kis fogatlan vigyorukat. Vagy amikor csak két alsó foguk van és úgy vigyorognak, hát az zabálni való. És ha most hallok a buszon gyereket bőgni, akkor félhangosan azt mondom, hogy 'óóóó, szegényke, miért sír????' És simán rámosolygok tök idegen gyerkőcökre az utcán. És ha tök idegen gyerkőcökre vigyorgok idiótán, képzelhetitek, hogy mit csinálok a sajátommal...
A múltkor az IKEAban lattam, ahogy egy apuka a bevásárlókocsi ülésében gubbasztó ronda kisfiának hülye grimaszokat vágott, meg ugrált neki és tapsikolt és odáig volt a boldogságtól, mikor  a gyerek eleresztett egy félmosolyt. Az első ami eszembe jutott, az volt, hogy: 'ekkora egy idióta udvaribolondot még életemben nem láttam!' A második meg az, hogy dehogynem, minden nap a tükörben.
Igen, bevallom töredelmesen, hogy én is szoktam a gyerekemnek iszonyatosan hülye grimaszokat vágni és tapsikolni, és ugrálni, és hasonlókat, és nem ám hetente egyszer, hanem minden nap sokszor. és még csak észre sem veszem, úgy jön mint a levegővétel.
Ezért aztán mikor Viki fél kézzel kapaszkodva lassan leguggolt, aztán felállt, aztán megint leguggolt, egy pillanatig sem gondolkoztam, mielőtt én is gyorsan leguggoltam volna. Annál jobban meglepődtem viszont, amikor ő erre leült és elkezdett hahotázni. Na nem is kellett több, azonnal felálltam, és gyorsan megint leguggoltam, és így tovább, és valahányszor leérkeztem, a Viki sikkantgatós kacagásban tört ki. Olyan édes volt, hogy el is felejtettem, hogy a tornaórán a guggolásokat mennyire utáltam régen, és hogy mindig rohadtul megfájdult tőlük a térdem. Szóval addig guggolgattam, míg meg nem unta és oda nem mászott hozzám. Ennyit életében nem kacagott egyszerre, majd elszálltam a boldogságtól.
Két napja iszonyú izomláz van a combomban.

Most akkor FOG vagy nem FOG?

Ezennel mindenkinek boldog új évet!

Most hogy ezen is túl vagyunk, kérem fogorvos ismerőseimet (1 darab), fogorvos barátnőimet (1 darab, de az a legjobb) és fogorvos rokonaimat (0 darab, minek soroltam fel???), hogy lássanak el már egy kis információval, hogy mikor kéne már annak a kis fogacskának előbukkannia.
Az van ugyanis, hogy itt nagy lavórban lehet gyűjteni a babanyálat, de fog egy szál se abban a cuki kis vigyorgós szájában. Mielőtt még azt mondanátok, hogy 'minden-kisbaba-más-van-amelyik-eleve-foggal-születik-aztán-van-amelyiknek-épp-hogy-van-egy-foga-1-éves-korára', szólok, hogy nem kérem ezt a rizsát. Légyszíves mondjátok meg, hogy Vikinek mikor lesz. És most azonnal, mert nem bírom már ezt a feszültséget...
Aki szorgalmas és figyelmes olvasóm, az (amellett, hogy dícséretben részesül és igényelhet csillámos jutalommatricát) emlékszik, hogy írtam, hogy amikor Viki épp majdnem 3 hónapos lett, akkor elkezdett nagy ütemben folyni a nyála. Na foga nem lett, viszont a nyálfolyam abbamaradt, azt olvasom, hogy azért, mert eljutott oda a fejlődésben, hogy mostmár lenyeli ahelyett, hogy csak úgy kicsorgatná. Ebből arra következtettem mikor kb egy hónapja újraindult a nyálözön, hogy akkor most ez már tutira fog lesz. Még jobban felbátorított, mikor vendégségbe érkező barátaink büszkén mutogatták Vikinél 9 nappal idősebb babájuk fél-gombostűnyi kis produktumát, egy rendkívül éles, kis fehér fogcsücsköt. Ez mint említettem, úgy egy hónapja volt, a kis prüntyi fiúcskának azóta már a harmadik foga jön, Viki ínye meg olyan makulátlanul töretlen, mintha soha nem is akarna fogat növeszteni.
OK, én is tisztában vagyok vele, hogy teljesen fölösleges ezen rugózni, úgyis lesz foga előbb-utóbb, és még örülhetek is, ha utóbb, legalább addig sem készít pírszing helyet a cicimbe, dehát mit csináljak, már úúúúgy izgulok, hogy most akkor fog vagy nem fog.